if i could hold you again ⌞binwoo⌝

cím: if i could hold you again

korhatár: 12+ 

párosítás: binwoo [ASTRO]

terjedelem: one shot

figyelmeztetések: -

if i could hold you again

Szeretni nehéz.

Elengedni nehezebb.

Moonbin megállás nélkül érzi az ezen mondatok mögött megbújó igazság okozta sebesüléseket, hisz a tények kegyetlenül rúgják mellkason minden adandó alkalommal; ámbár nehéz, s gyakran úgy érzi, képtelen tovább járni az így szerzett sebekkel, mégsem cselekszik. Nem ellenkezik, nem kerüli ki a következő támadást, sőt, önként sétál elébe, s majdhogynem kiharcolja magának a rá mért ütéseket.

Néha azt kívánja, hogy legyen emberré ez a kíméletlen valóság - ha fizikai sérüléseket szerezne, az sokkalta elviselhetőbb volna, legalábbis, ő így gondolja. Azok egyszer biztosan begyógyulnak. 

Bár furcsa volna nap, mint nap betérni ide összeverve, megalázva, s a következő alkalommal visszajönni újabb csúnya károkkal emberi vázán. Még, ha több szenvedést is jelent, talán jobb így, darabokra szakadt, folyton vért könnyező szívvel; azt legalább el lehet rejteni.

Moonbin büszkesége az egyetlen, amit az elmúlt, rémes események nem emésztettek fel. Magukévá tették a meleg szívét, az intenzív nevetését, az életrevalóságát, megfosztották megannyi színétől, s mi maradt belőle? Egy fekete-fehér, alig lélegző, üres alak, akinek élettere lassan szűkült össze, egyre kisebbre, s kisebbre.

Immáron nem járja be a várost csak úgy, sőt, a lábát sem teszi ki a lakásából. Sok energiát igénylő, mozgalmas munkáját otthon végezhetőre cserélte, a barátoknál töltött, iszogatós péntek esték pedig elvesztek az immáron korai alvás homályában.

Elzárja magát dolgok elől, amik Dongminre emlékeztetik - elzárja magát minden elől, mert nincs olyan dolog, amiről ne a gyönyörű fiú jutna eszébe.

Nincs park, nincs késő esti álldogálás a kikötő partján.

Nincs bevásárlás szombat délelőtt a helyi szupermarketben, nincs foci vasárnap esténként.

Nincs semmi.

Semmi – csak a kávézó. Mert potyára próbál megszabadulni a közös helyek szeretetétől, a kellemes, eldugott kávéház mai napig részét képezi az életének, s hiába szeretné, nem mondhatja, hogy erről a remek kávé, a finom sütemények, vagy a kedves dolgozók tehetnek.

Ennek a sara egyetlen emberre kenhető, a festői látványt nyújtó fiúra, aki most is itt ül, vele szemben, egy tőle alig két méterre lévő asztalnál. Túl közel, de még így sem eléggé.

A halk gitárszót, mi jellemzője az apró helyiségnek, magába fojtja gondolattengerének tomboló hulláma. Csak egyetlen pillanat erejéig vezeti pilláit a teát kortyolgató, önmagából nyugalmat árasztó Dongminre, azalatt mégis elveszik a barna minden árnyalatát magára öltő négy fal köze, a körülöttük járó-kelő emberrengeteg.

Látványán elmosolyodik, s meg is feledkezik a saját italáról. Gyűlöli a kihűlt kávé ízét, azonban az ismerős idegen jelenlétét most sem képes figyelmen kívül hagyni. Arcán halovány görbülettel mered rá, s figyeli a szokványos procedúrát; a türelmetlenségéről híres Dongmin ismételten megégeti szépen ívelt ajkait a gőzölgő itallal, majd a csészét kicsit morcosan ejti vissza az asztalra, miközben orra alatt különféle káromkodások rengetegét mantrázza.

Mondhatni szerencse, hogy egyedüliként az emlékeiből veszített abban a balesetben, s nem személyiségéből. Még innen messziről, furcsa bámészkodóként is jóleső az ügyetlen valóján legeltetni pilláit - ahogy sötét tincsei szemébe hullanak, elfedve a világ legszebb szempárját, gyönyörű kontrasztot képezve a világos bőrével, mi ki-ki kandikál bő, ibolyalila pulóverének takarásából. Egyedül ücsörög, láthatóan elveszve gondolatainak végtelen rengetegében - s ahogy a napfény erre a magányos, magával ragadó testre vetül, Moonbin is vele kallódik el.

Ó, ha volna bátorsága.

Nem hagyná magára, egyetlen kósza momentum erejéig sem, hisz tudja, mindenkinél jobban tudja, milyen hatást gyakorol erre a mesés teremtésre a társtalanság. Ölelné, ismét úgy fogná azokat a tökéletesen formázott, csontos kézfejeket, mintha az élete múlna rajta, s megszámlálhatatlan csókkal hintené be őt tetőtől-talpig, gyönyörű semmiségeket suttogva a hibátlan bőrfelületekre. Mindent megtenne – ha mersze volna. De nincs.

Annyi sincs, hogy illendő búcsút vegyen tőle, vagy elárulja neki, milyen fontos részét képezte az életének. Hiszen feleslegesen zargatná fel, s rabolná el az őt körülölelő, pompás idillt, csak azért, hogy emlékezzen rá. Jobb így; annak kell lennie.

Dongminnek kijár a béke, kijár a nyugalom, eleget szenvedett egészen ezidáig, s ha így, Moonbin nélkül képes egy boldogabb, s szebb életet élni, akkor azt a fiatalabb minden további nélkül elfogadja.

Nem lehet véletlen, hogy ő is egy azok közül, akikről az idősebb teljesen megfeledkezett; hét év nem veszik el a semmibe ok nélkül, nem veszhet el ok nélkül. Talán ennek így kellett lennie, s ha ezen változtatni próbálna, minden csak még rosszabbá s elviselhetetlenebbé lenne.

Szeretni nehéz.

Elengedni nehezebb.

A felejtés pedig Dongmin privilégiuma.

Hét év.

Hárommillió-hatszáznyolcvanegyezer-hétszázhúsz perc.

Vele meg sem történt, Moonbinnek pedig a világot jelenti ez a megszámlálhatatlan tökéletes másodpercrengeteg, amit az elejétől a végéig Dongmin befolyásolt. Tőle függött minden, hogy jó, hogy rossz, hogy csodás vagy elviselhetetlen; azonban mindegyiket, egytől-egyig megmásíthatatlanul, s néha bár fájdalmasan, de széppé varázsolta. Minden, amihez köze volt, amit megérintett, amin szemeit pihentette, áldott volt, s féltékennyé tette Moonbint.

Hisz régen csak őt látta.

Most pedig észre sem veszi.

Ezzel telik minden reggel, ezzel megy el minden itt töltött pillanat; Dongmin gondolata tölti ki elméjének legkisebb zugait is. Felidézi az első csókot, s az utolsót, a dolgokat, amin együtt sírtak, vagy nevettek.

Úgy hiányzik neki.

Olyan elmondhatatlanul – s ez a hiány, az űr, amit maga mögött felejtett, csontig hatoló fájdalmat eredményez, mely napról napra lesz elviselhetetlenebb, de sosem zsibbog annyira, hogy cselekvésre kényszerítse.

Elengedni még nem tudja, de nem képes ismét elé állni, ismét megismerni s felfedezni.

A kávéja már jég hideg, tükrözi őt, s elhagyatott bensőjét. Míg ő csak bámult rá, addig a másik már el is fogyasztotta kedvenc italát - ismerős rutin. Feláll, fizetni megy, visszajön, s miután elrendezte az apró felfordulást, mit okozott, távozik.

Üres arckifejezéssel halad el Moonbin mellett, mintha nem övé volna az első csókja, az első éjszakája, az első szenvedélyes szerelme. Szó nélkül viharzik ki az ajtón, s ismét magával visz egy darabot a már összezuhanni kész Moonbinből, aki csak tovább kavargatja savanykás italát, miközben foltozni próbálja a mellkasa közepén tátongó szakadékot, kényelmes hazugságokkal.

Talán majd holnap megszólítom.