Metanoia
8. fejezet - közelebb
Taehyung szemszöge
Halk topogás az egyetlen, ami jelenleg hangokkal tölti fel a Jin irodájához vezető folyosót. A lábaim azok, amik a zaj forrását jelentik, és Izé, hidd el nekem, nem azért csinálom, mert olyan fene jól esik izgága nyolcéves módjára eltölteni a várakozás címkével ellátott perceket.
Izgulok, sőt, egyenest félek. Mint minden ember egy ilyen pillanatban, azon morfondírozom, miért mentem ebbe bele? Nem lett volna kötelességem, sőt, én erősködtem, hogy hadd csináljam. Most még is fejvesztve kutatok lehetséges kibúvó után, ami megmenthet ettől a már-már túl sok felelősséggel járó beszélgetéstől.
Amikor Jin megkért, hogy beszéljek Namjoonnal, nem igazán láttam át a gondolatmenetet. Nem vagyok szakértő - minden, amim van, a saját tapasztalatom, és tekintve, hogy Jin kezét köti a törhetetlen titoktartási kötelezettség, így a férfi nevén kívül semmi mást nem tudok róla. Lényegében, ötletem sincs, hogy mit kellene mondanom neki, és hogyan.
Mikoris a tudtomra adta szándékát, gondolkodóba estem - tudtam, hogy valami bűzlik, hogy valami csak úgy önti magából a deja vu bukéját, de elsőre nem volt teljesen tiszta, mi is az. Talán azért nem volt olyan fene egyértelmű, mert fordult a kocka, és most nekem kellene ülni a segítő oldalon.
Biztos vagyok benne, hogy ugyan olyan kellemetlenül fogja érezni magát, mint először én tettem – azonban úgy érzem, mégiscsak van valami, ami mellettem áll, ami bizarr, de még is előnyt jelent. A tény, hogy én is beteg vagyok.
A megoldás nem abban rejlik, hogy csupán megpróbálsz beszélni valakivel róla. Tapasztalatból mondom, az üres beszélgetés nem több puszta időpocsékolásnál. Ez az egész olyan egyszerű, mégis nehezen fér az emberek fejébe - ha valaki olyannal próbálod meg megosztani a fájdalmad, aki ahhoz hasonlót sosem élt át, nem kapsz majd fényt, reményt, vagy kiutat a jelenlegi helyzetedből. Nem lesz semmid, csak percek mögötted, minutumok, amiket továbbra is szürke, ködös halálvágy itatott át.
Meglehet, hogy egy kicsivel jobban belelendültem a dologba, mint kellett volna, de segíteni szeretnék, és azt hiszem, a tény, hogy képes vagyok ennyire lelkesedni valamiért, egy nagyon jó jel.
Megköszörülöm a torkom, ahogy a faliórára pillantok - még van időm, de nem árt, ha egy kis mentális bemelegítést végzek. Azt hiszem, az, amit elkövetni készülök, hatalmas előrelépés lesz az állapotomra való tekintettel - a gyógyulás sosem lineáris, de most úgy érzem, túlságosan is határozottan ívelek felfelé egy lerobbanáshoz.
Az idő ismét megtréfál, az elkövetkezendő öt perc olyan borzalmam lassúsággal vánszorog, mintha elfáradt volna az idáig tartó útján. A topogás egyre intenzívebbé válik, a szívem minden minutum elteltével hevesebben dobog. Rég nem éreztem már ezt.
Vannak dolgok, amik egy átlagos életnek velejárói - apró dolgok. Olyanok, mint megizzadni az izgalomtól vagy még ennél is kisebbek. Rámosolyogni egy eladóra vásárlás után, felvenni azt, amit egy idegen leejtett. Hétköznapinak tűnik, jelentéktelennek, ugye, Izé? Az, akivel nap, mint nap megesik, azt gondolná, tökéletesen leélhetők az évek ezek nélkül az elhanyagolható tényezők nélkül.
Nos, én egy ideje már minden ilyen apróságot nélkülözöm, és ezek hiányoznak a leges legjobban.
Olyannyira hozzászokunk a jelenlétükhöz, hogy irrelevánsnak tituláljuk őket, de ha egyszer semmivé lesznek, az általuk hagyott űr kérdés nélkül kebelez be bennünket.
Azt hiszem, hálás vagyok a hirtelen kinyíló irodaajtónak - a nyikorgás zaja messzire ijeszti az árnyalt gondolataimat, s a helyzet felismeréséből fakadó riadtságom falat húz az elmém köré, amin ezek az ijesztő, sötét ideák képtelen lesznek újra átjutni. Egy darabig.
Mindegy, nem számít, csak odabent ne kelljen még a saját pszichémmel is harcot vívnom, az önmagában is elég bonyolultnak mutatkozó szituáció kellős közepén.
Felpattanok a kényelmes székből, majd minden további nélkül lépek be az ajtón, aminek szinte küszöbén pipiskedik a terapeutám. Felpillantok rá, majd halk sóhajt engedek el, észlelve azt a mérhetetlen aggodalmat, ami mélybarna tekintetében megcsillan – csak remélni merem, hogy nem az eljövendő beszélgetésünk akasztotta ki ennyire.
Egy szót sem szól, pedig örömmel fogadnék pár hasznos tanácsot. A háta mögé néz, utolsó pillantást vet a valószínűleg ott ücsörgő Namjoonra, majd rám emeli nehéz pilláit, s egy bátorító bólintással int a küldetés megkezdésére. Hárman tartózkodunk a szobában, de egyikük sem mond le a némaság privilégiumáról, így kínos, hason kúszó másodpercek elteltével Jin elhagyja a helyiséget, engem beljebb nyomva az ajtón, hogy utána becsukhassa azt.
Miért viselkedik ilyen furán?
Értetlenül nyelek egy nagyot, majd megrázom a fejem – ez jelenleg nem lényeges. Namjoonhoz jöttem, hogy segíthessek rajta, s minden, ami ezen a közvetlen témakörön kívül esik, az jobb, ha nem teszi most be lábát ebbe a szűk helyiségbe.
Lépéseket teszek előre, hogy felmérjem a helyzetet, s az első észrevételem, hogy sejtéseim beigazolódni látszanak - Namjoon a pácienseknek fenntartott, fekete bőrkanapén ül. Árnyszín ruhái által takart pontjai egybeolvadnak a kanapéval, hófehér bőre erős kontrasztot biztosít, így lehetetlen őt szem elől téveszteni. Haja hamuszínű, s az égnek mered, arcán ugyan az a kesernyés halálvágy ücsörög, mint amikor először láttam őt a konyhában. Nem néz ki sokkal jobban.
Egy mélyet szippantok az amúgy barátságos négy fal közének levegőjéből, majd a lehető legnormálisabb formám magamra erőltetve indulok meg oda, ahol Jin ücsörög általában. Nem vagyok biztos magamban, egy picit sem, s minden centiméter, amit az úticélom felé teszek, szinte ordítja, mekkora baromságot készülök éppen elkövetni. A beteg azért beteg, hogy a terapeuta meggyógyítsa, nem azért, hogy hirtelen szerepjáték módjára széket cseréljen, miszerint innentől ő a csodatevő. Ez nem így működik, nem szabadott volna ebbe belemennem...
- Hány éves vagy? - már majdnem elérem a vele szemben elhelyezett széket, mikor felteszi a kérdését. Hangja rekedt, s bár kellemes, azért érezhető rajta, hogy az elmúlt időben nem igazán csacsogott. Ismerős ez a karcosság, hisz az első kezelések alatt végig ezzel harcoltam jómagam is.
- Tizenhét - fogalmam sincs, talán látja, mennyire berezeltem, s nem éppen ideillő kérdésekkel akar bombázni, hátha feloldódom tőlük. Mindenesetre azonnal válaszolok, majd gyors mérlegelést követően elutasítom Seokjin hőn szeretett forgósszékét, s helyette Namjoon mellé ülök a kanapéra, alakjától a tisztességes távolságot megtartva.
Reflexből visszakérdeznék, azonban a kortalan arcára sandítva leblokkolok. Most akkor magázódjak, vagy tegezzem le?
- És mid van? - A kérdésről azonnal a krimisorozatok klisés, drogos bandái jelennek meg lelki szemeim előtt, de szerencsére féken tudom tartani a hirtelen kikívánkozó nevetést. Mi információt cserélünk, nem cuccot, és ettől ez az egész helyzet valamilyen oknál fogva horkantásokat akar kicsalogatni belőlem.
Persze tudom, mire érti a kérdést, egyedüliként az nem tiszta, hogy miért nem veszem már kézbe azt a bizonyos stafétát. A férfi sem pont úgy fest, mint aki épp teázgatós pletyidélutánra készült, de egyszerűen képtelen vagyok most összekaparni magam...
- PTSD. - Rá sem tudom emelni a tekintetem; megpróbálkozom vele, de lélektükreim a karjain húzódó, friss sérülésektől nem képesek elszakadni, arra pedig, hogy emiatt kellemetlenül érezze magát, semmi szükség. - És... önnek?
Megmosolyogja a kérdésem, mire meglepettségemben picit meg is ugrom. Basszus, úgy viselkedem, mint egy komplett idióta...
- Tegezz csak, nem sokkal vagyok idősebb nálad. - Rideg, elérhetetlen külsejének ellenére kifejezetten barátságosnak fest, s ez a tény, ahogy lassan beissza magát az agyamba, kicsit elvesz a bennem halmozódó feszültségből. - Egy hajóban evezünk.
Akkor ezért szerette volna ezt Jin ennyire...
Egyikünk sem szól, s a kettőnk köré települő csend hirtelen válik borzalmasan nyomasztóvá. Körbevezetem tekintetem a szobában, mintha keresnék valamit – keresek is, ötletet, hogy hol kezdjem. Ezredjére is feltérképezem a kis helységet, elmerengek a bézs falakon, a fekete bútorokon, a piros mappákkal teli üvegszekrényeken, de egyikről sem ugrik be, még is mit kellene mondanom.
- Nagyon meg vagy szeppenve. - Rám villant egy kedves mosolyt, majd bólintással pecsételi meg mondanivalóját. - Nincs semmi gond azzal, ha nem tudod, hogy vágj bele.
Most sem vagyok képes magamból egy bólintásnál többet kierőszakolni. A torkom száraz, a tarkómra tapad a hajam, miként az izzadtságom eláztatja azt. Elmondhatatlanul szánalmasnak érzem magam...
- Nyugodj meg, rendben? Annyira rápörögtél erre az egészre, ide hallom, mennyire utálod magad, amiért nem megy. Butaság, ne foglalkozz vele. Majd belerázódsz.
Fogalmam sincs, honnan tudja, mi a baj, mi úton lát bele a fejembe, de azt hiszem, adok a szavára. Lenyelem a hatalmas gombócot, mi a torkomban fogant, majd hagyok még pár másodperc némaságot, amelyek leteltével újult erővel fogok bele a beszélgetésbe. Pontosabban csak fognék, de ő nálam hamarabb talál rá az általa keresett szavakra.
- Mi történt veled?
- Azt hiszem, most az ön... a te esetedről kelleni beszéljünk, nem az enyémről - a lábaimat felhúzom a kanapéra, majd átölelem a térdeimet, mint ahogy azt a beszélgetés során tenni szoktam. Pont úgy érzem magam, mint a terápiás fecsegéseken, annak ellenére, hogy itt most ennek épp az ellentettje kellene, hogy történjen.
- Mindketten betegek vagyunk. - Fogalmam sincs, hogy kellene reagálnom erre. - Az, hogy én vagyok a rosszabb állapotban, még nem azt jelenti, hogy a te eseted nem lényeges.
Csak meredek rá, értetlenül, próbálom feldolgozni, mégis miért akar az én dolgaimról hallani, de azt hiszem, nincs jogom megkérdőjelezni a kívánságát, még akkor se, ha az a beszélgetésünk tárgyát tekintve nem túl jelentős.
- Molesztáltak.
Most csendben marad. Talán nem erre számított, sőt, valószínűnek tartom, hogy ez az eshetőség áll fenn, mégsem erőltetem, hogy reflektáljon a kijelentésemre. Az állam a térkalácsomra támasztom, s úgy meredek a fehér padlóra. Nosztalgikus, eleinte általában végig ezt csináltam, egyetlen mukkanás nélkül.
- Autóbalesetem volt. – Azt hiszem, feltűnt neki, hogy hiába vár, most képtelen leszek ennél többet kierőszakolni magamból, így belekezd a saját démonjának jellemzésébe. - Autóbaleset, amiben elvesztettem a feleségem, és a kétéves kislányunkat.
Ó.
Egy pillanatra a levegőm is bennem reked – egyetlen szekundom töredéke alatt értem meg a végtelen vágások sorozatát, amik véres mezőt képeznek a karjain, s érthetővé válik az az elmúlni vágyás, mi még a mosolygó alakjából is árad.
Hiába találtam rá a hangomra az előbb, most úgy érzem, megint képtelen vagyok értelmes dolgokat kifacsarni magamból.
- Azt hiszem, felesleges lenne taglalom azt, amit érzek. Rád van írva, hogy mindent ismersz, amitől valaha is szenvedtem, talán még jobban is, mint én. - Időt sem hagy, hogy rákérdezzek. - Mert mindketten valakinek a hiánya miatt szenvedünk. Én őket vesztettem el, te pedig saját magadat.
-
Biztos ismered azokat a klisés szövegeket, miszerint mindenki csillagporból van, és a bennünk bujkáló anyagok miatt lényegében mi magunk is csak fénylő pontok vagyunk – fénylő pontok, nevekkel ellátva. Nem szeretem ezt a sztorit, valahogy túl nyálas nekem, de elég sok emberrel találkoztam már ahhoz, hogy lássak benne rációt.
Hiszen a csillagok elég becsapós részei az égboltnak - nem lehet tudni, hogy egyáltalán létezik-e még az az apró égitest, aminek a fénye még látható a számunkra.
Az emberek pont ugyan ilyenek. Hiába vagy körülvéve velük, nem tudhatod, hányan halottak már legbelül.
Képtelen vagyok Namjoon szavait kiverni a fejemből, hiába ért már véget a beszélgetésünk órákkal ezelőtt. Olyan sok mindenre vezetett rá ez az egyszerűnek hangzó bájcsevej, amit alig bír el az elmém.
Azt hiszem, ő sokkal mélyebb dolgokat rejt magában, mint azt bárki is gondolná egy egyszerű, húszas éveiben járó férfiről. Hihetetlen volt az, ahogy beszélt a benne rejtőző, súlyos ideákról, és az, amilyen reakciót ez épp kivált belőlem.
És azon gondolkoztál már, hogy érdemes-e kijelenti olyat, hogy a te időd, meg az én időm? Szerintem nincs ilyen. Jóval inkább mi vagyunk az idő birtokában, mintsem az lenne a miénkben.
Halkan nyelem a könnyeimet, miközben minduntalan forognak a kerekeim. Nem értem, miért sírok, hisz semmi sem történt... Egyszerűen sok lett minden, túlzsúfolódott a koponyám, s a gőz, amit kiereszteni próbálok odabentről, a lelkem vérének útján távozik.
Kicsit olyan ez a kényszer, mint az éhség. Ha üres a gyomrod, és beleharapsz valamibe, akkor azt követően, még ha lehetetlennek is tűnik, még éhesebb leszel – az én esetemben az éhség az alapvető állapot, a falat a beszélgetés, amit megejtettem Namjoonnal, s most minden, amit eddig tartogattam, próbál megszabadulni a láncoktól, amikkel azokat egyszer a helyükre rögzítettem.
Zsibbadok belülről, lassacskán képtelen leszek megtartani az ülő pozíciómat, még sem cselekszem. Egyszerűen tehetetlennek érzem magam, tehetetlennek és szánalmasnak, olyannak, akinek egyetlen funkciója, hogy elrettentő példa legyen mások számára.
Most minden nagyon fáj.
Hiába szeretném, képtelen vagyok mozdulni, elnyúlni a telefonomért, vagy könyvet ragadni, bármihez folyamodni, ami elterelhetné a gondolataimat. Nem, nem megy, egyszerűen megbénított a kín, ami jelenleg menekülni próbál a bordáim börtönéből - mindjárt meghalok.
Kapkodom a levegőt, elfog az érzés, amit már régóta, oly' büszkén nélkülöztem - az, ami minden roham előtt körberohangálta testem, a vénáimat használva útjaként.
- Hé! - észre sem veszem, hogy nyílik az ajtó, csak a hirtelen hanghatás kelti fel az amúgy lappangó figyelmem. Felé fordítom a fejem, de mihelyst eljut tudatomig, hogy Jungkook ácsorog a nyílászáró küszöbén, azonnal az arcom elé kapom a kezem. Folyton úgy viselkedem előtte, mint egy kislány, nem is értem, miért vesz ilyen komolyan. - Mi a baj? Taehyung!
Kérdés nélkül lép beljebb, átlépdeli a földön felejtett köteteket, s mire ismét felfogom, mi történik, már velem szemben ül az ágyon, riadt tekintetével az enyémet keresve. Ki tudja hányadik alkalommal veszítem el a szavak útján való kommunikálás képességét, de ezúttal azt érzem, hogy nem leszek majd képes visszaszerezni.
Nem merem leengedni a pajzsom, s ennek okán most is csak az ujjaim közti réseken van lehetőségem rásandítani - nem akarom, hogy lásson, nem így, ilyen apró darabokban, minden széthullásra felhatalmazó indok nélkül.
- Ne essünk szerelembe, nem ismerjük még egymást eléggé, igazából, egy kicsit félek, sajnálom. - Talán a levegő is megdermed körülöttünk, s én is megfeledkezem magamról egy pillanatra, amikor az előttem ülő a semmiből hirtelen énekelni kezd. Ismerősen cseng, de mégsem tudom, mi ez... - Ne ígérjünk meg semmit, hisz sosem tudhatod, mikor jön a holnap, de komolyan gondolom, mikor azt mondom; kedvellek.
Végighallgatom, és annyira elcsodálkozom azon a gyönyörű hangon, amin dalol, hogy egy idő után még a könnyeim is elfelejtenek potyogni. Azt hiszem, a számomra ismeretlen számot a végéig teljes beleéléssel adja elő nekem, majd mikor észleli, hogy végeztem az ismeretlen okból kitörő hisztériával, csak mosolyogva hallgat el.
- Ha hamarabb tudom meg, hogy az éneklés ilyen jó hatással van a felzaklatott lelkivilágodra, dalolászva mutatkoztam volna be neked - továbbra is csak vigyorog, mintha muszáj volna, és a látványa, illetve a kitartó próbálkozásai még az én elkámpicsorodott képemre is egy halvány mosolyt varázsolnak. - Miért sírtál? Baj van?
Csak megingatom a fejem.
- Hirtelen minden... nagyon sok lett. Nem bírtam tovább.
- Legközelebb szólj, ha úgy érzed, ilyesmi van készülőben. Betanulok egy kész musicalt a kedvedért!
Megint nevet, és a fene tudja miért, de én is együtt mulatok vele, még akkor is, ha hangomon továbbra is nyoma érezhető az előbbi pityergésnek, s a szemeim is fájnak a sok dörzsöléstől. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, de most, hogy itt ül, velem szemben, és jól láthatóan letojja a szánalmas látványom, valahogy hidegen hagy a dolog.
- A beszélgetés volt rád ilyen hatással? - kérdezi, miként közelebb húzódik, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen hozzám.
- Csak nagyon sok mindenre felhívta a figyelmem. Mármint, nem volt vele semmi baj, egy nagyon kedves ember, csak... durván filozofikus alkat. - Jobb híján a tarkóm vakarom, miközben beszélek. Nem, nem zavar, hogy közel van hozzám, épp ellenkezőleg, zavarba hoz a tény, hogy örülök neki. - Tudtad, hogy a tizenöt és huszonkilenc évesek esetében a vezető halálok az öngyilkosság?
- Nos, most már tudom. Viszont, szerintem beszélgethetnénk ennél kellemesebb témákról is, még mielőtt megint elpityeredsz nekem.
Lehajtom a fejem. Valami nagyon fura érzés tölti fel a mellkasom, s érezteti újra élőnek a belsőmet, valami olyan, amit azt hiszem, vagy nagyon régóta, vagy még sosem éreztem. Lehet, hogy csak félreértem saját magam, hogy csak összekutyult bennem dolgokat ez a hirtelen sírógörcs, de...
- Látod? Rögtön fura arcot vágsz - ingatja a fejét, majd még mutatóujját is felemeli, intő szándékkal. - Nem kéne ilyesmin gondolkoznod.
- Meg akarlak ölelni.
Jézusom, Izé, mi a fenéért mondtam ki?
Kész, ma már annyiszor csináltam hülyét magamból, hogy jobb is, ha megint bezárkózom a szobámba! Látom, hogy szája ismét szóra nyílik, mégsem beszél - biztosan idiótának gondol. Mindenki azt csinálja, akkor még is miért ilyen lényeges?
Nagyot nyelek, mindhiába, szinte érzem, ahogy minden eltelt szekundummal újabb és újabb vörös árnyalatát veszi fel az arcom. Teljesen elástam magam a szemében, kár volt elhinnem, hogy ezt nem szúrom majd el valahogy.
Összeszorítom pilláimat, nyöszörgöm össze vissza, próbálok valami értelmes bocsánatkérésnek hangot adni, de a végére az is csak felfoghatatlan hablattyá válik. JeongGuk felnevet, mire azonban felpattannék, hogy távozzak a szobából, vagy levessem magam az erkélyről, karokat érzek a testem köré fonódni.
- Most már el kell viselned, sajnálom - búgja a nyakam hajlatába, s a levegő, amit ezt követően kifúj, a bőrömet csiklandozza. Fura, de valamilyen oknál fogva a gesztus nem érint kellemetlenül, sőt, majdhogynem jól esik.
Nem állok ellen, hiába nem tudom, mit kellene tennem, s hogyan. Hagyom az ösztöneimet, hadd vezessenek – a homlokom a mellkasának döntöm, belélegzem a kellemes illatát, majd, bár másodperceket várat magára a cselekedetem, még is hátára simítom a karjaimat, ezzel lényegében teljesen a szorításába olvadva.
Nem tudom, mi ez az érzés, de azt hiszem, rég nem esett már ilyen jól, hogy valaki hozzámért.
