metanoia [8/16] ⌞vkook⌝

Metanoia 

8. fejezet - közelebb 

Taehyung szemszöge

Halk topogás az egyetlen, ami jelenleg hangokkal tölti fel a Jin irodájához vezető folyosót. A lábaim azok, amik a zaj forrását jelentik, és Izé, hidd el nekem, nem azért csinálom, mert olyan fene jól esik izgága nyolcéves módjára eltölteni a várakozás címkével ellátott perceket.

Izgulok, sőt, egyenest félek. Mint minden ember egy ilyen pillanatban, azon morfondírozom, miért mentem ebbe bele? Nem lett volna kötelességem, sőt, én erősködtem, hogy hadd csináljam. Most még is fejvesztve kutatok lehetséges kibúvó után, ami megmenthet ettől a már-már túl sok felelősséggel járó beszélgetéstől.

Amikor Jin megkért, hogy beszéljek Namjoonnal, nem igazán láttam át a gondolatmenetet. Nem vagyok szakértő - minden, amim van, a saját tapasztalatom, és tekintve, hogy Jin kezét köti a törhetetlen titoktartási kötelezettség, így a férfi nevén kívül semmi mást nem tudok róla. Lényegében, ötletem sincs, hogy mit kellene mondanom neki, és hogyan.

Mikoris a tudtomra adta szándékát, gondolkodóba estem - tudtam, hogy valami bűzlik, hogy valami csak úgy önti magából a deja vu bukéját, de elsőre nem volt teljesen tiszta, mi is az. Talán azért nem volt olyan fene egyértelmű, mert fordult a kocka, és most nekem kellene ülni a segítő oldalon.

Biztos vagyok benne, hogy ugyan olyan kellemetlenül fogja érezni magát, mint először én tettem – azonban úgy érzem, mégiscsak van valami, ami mellettem áll, ami bizarr, de még is előnyt jelent. A tény, hogy én is beteg vagyok.

A megoldás nem abban rejlik, hogy csupán megpróbálsz beszélni valakivel róla. Tapasztalatból mondom, az üres beszélgetés nem több puszta időpocsékolásnál. Ez az egész olyan egyszerű, mégis nehezen fér az emberek fejébe - ha valaki olyannal próbálod meg megosztani a fájdalmad, aki ahhoz hasonlót sosem élt át, nem kapsz majd fényt, reményt, vagy kiutat a jelenlegi helyzetedből. Nem lesz semmid, csak percek mögötted, minutumok, amiket továbbra is szürke, ködös halálvágy itatott át.

Meglehet, hogy egy kicsivel jobban belelendültem a dologba, mint kellett volna, de segíteni szeretnék, és azt hiszem, a tény, hogy képes vagyok ennyire lelkesedni valamiért, egy nagyon jó jel.

Megköszörülöm a torkom, ahogy a faliórára pillantok - még van időm, de nem árt, ha egy kis mentális bemelegítést végzek. Azt hiszem, az, amit elkövetni készülök, hatalmas előrelépés lesz az állapotomra való tekintettel - a gyógyulás sosem lineáris, de most úgy érzem, túlságosan is határozottan ívelek felfelé egy lerobbanáshoz.

Az idő ismét megtréfál, az elkövetkezendő öt perc olyan borzalmam lassúsággal vánszorog, mintha elfáradt volna az idáig tartó útján. A topogás egyre intenzívebbé válik, a szívem minden minutum elteltével hevesebben dobog. Rég nem éreztem már ezt.

Vannak dolgok, amik egy átlagos életnek velejárói - apró dolgok. Olyanok, mint megizzadni az izgalomtól vagy még ennél is kisebbek. Rámosolyogni egy eladóra vásárlás után, felvenni azt, amit egy idegen leejtett. Hétköznapinak tűnik, jelentéktelennek, ugye, Izé? Az, akivel nap, mint nap megesik, azt gondolná, tökéletesen leélhetők az évek ezek nélkül az elhanyagolható tényezők nélkül.

Nos, én egy ideje már minden ilyen apróságot nélkülözöm, és ezek hiányoznak a leges legjobban.

Olyannyira hozzászokunk a jelenlétükhöz, hogy irrelevánsnak tituláljuk őket, de ha egyszer semmivé lesznek, az általuk hagyott űr kérdés nélkül kebelez be bennünket.

Azt hiszem, hálás vagyok a hirtelen kinyíló irodaajtónak - a nyikorgás zaja messzire ijeszti az árnyalt gondolataimat, s a helyzet felismeréséből fakadó riadtságom falat húz az elmém köré, amin ezek az ijesztő, sötét ideák képtelen lesznek újra átjutni. Egy darabig.

Mindegy, nem számít, csak odabent ne kelljen még a saját pszichémmel is harcot vívnom, az önmagában is elég bonyolultnak mutatkozó szituáció kellős közepén.

Felpattanok a kényelmes székből, majd minden további nélkül lépek be az ajtón, aminek szinte küszöbén pipiskedik a terapeutám. Felpillantok rá, majd halk sóhajt engedek el, észlelve azt a mérhetetlen aggodalmat, ami mélybarna tekintetében megcsillan – csak remélni merem, hogy nem az eljövendő beszélgetésünk akasztotta ki ennyire.

Egy szót sem szól, pedig örömmel fogadnék pár hasznos tanácsot. A háta mögé néz, utolsó pillantást vet a valószínűleg ott ücsörgő Namjoonra, majd rám emeli nehéz pilláit, s egy bátorító bólintással int a küldetés megkezdésére. Hárman tartózkodunk a szobában, de egyikük sem mond le a némaság privilégiumáról, így kínos, hason kúszó másodpercek elteltével Jin elhagyja a helyiséget, engem beljebb nyomva az ajtón, hogy utána becsukhassa azt.

Miért viselkedik ilyen furán?

Értetlenül nyelek egy nagyot, majd megrázom a fejem – ez jelenleg nem lényeges. Namjoonhoz jöttem, hogy segíthessek rajta, s minden, ami ezen a közvetlen témakörön kívül esik, az jobb, ha nem teszi most be lábát ebbe a szűk helyiségbe.

Lépéseket teszek előre, hogy felmérjem a helyzetet, s az első észrevételem, hogy sejtéseim beigazolódni látszanak - Namjoon a pácienseknek fenntartott, fekete bőrkanapén ül. Árnyszín ruhái által takart pontjai egybeolvadnak a kanapéval, hófehér bőre erős kontrasztot biztosít, így lehetetlen őt szem elől téveszteni. Haja hamuszínű, s az égnek mered, arcán ugyan az a kesernyés halálvágy ücsörög, mint amikor először láttam őt a konyhában. Nem néz ki sokkal jobban.

Egy mélyet szippantok az amúgy barátságos négy fal közének levegőjéből, majd a lehető legnormálisabb formám magamra erőltetve indulok meg oda, ahol Jin ücsörög általában. Nem vagyok biztos magamban, egy picit sem, s minden centiméter, amit az úticélom felé teszek, szinte ordítja, mekkora baromságot készülök éppen elkövetni. A beteg azért beteg, hogy a terapeuta meggyógyítsa, nem azért, hogy hirtelen szerepjáték módjára széket cseréljen, miszerint innentől ő a csodatevő. Ez nem így működik, nem szabadott volna ebbe belemennem...

- Hány éves vagy? - már majdnem elérem a vele szemben elhelyezett széket, mikor felteszi a kérdését. Hangja rekedt, s bár kellemes, azért érezhető rajta, hogy az elmúlt időben nem igazán csacsogott. Ismerős ez a karcosság, hisz az első kezelések alatt végig ezzel harcoltam jómagam is.

- Tizenhét - fogalmam sincs, talán látja, mennyire berezeltem, s nem éppen ideillő kérdésekkel akar bombázni, hátha feloldódom tőlük. Mindenesetre azonnal válaszolok, majd gyors mérlegelést követően elutasítom Seokjin hőn szeretett forgósszékét, s helyette Namjoon mellé ülök a kanapéra, alakjától a tisztességes távolságot megtartva.

Reflexből visszakérdeznék, azonban a kortalan arcára sandítva leblokkolok. Most akkor magázódjak, vagy tegezzem le?

- És mid van? - A kérdésről azonnal a krimisorozatok klisés, drogos bandái jelennek meg lelki szemeim előtt, de szerencsére féken tudom tartani a hirtelen kikívánkozó nevetést. Mi információt cserélünk, nem cuccot, és ettől ez az egész helyzet valamilyen oknál fogva horkantásokat akar kicsalogatni belőlem.

Persze tudom, mire érti a kérdést, egyedüliként az nem tiszta, hogy miért nem veszem már kézbe azt a bizonyos stafétát. A férfi sem pont úgy fest, mint aki épp teázgatós pletyidélutánra készült, de egyszerűen képtelen vagyok most összekaparni magam...

- PTSD. - Rá sem tudom emelni a tekintetem; megpróbálkozom vele, de lélektükreim a karjain húzódó, friss sérülésektől nem képesek elszakadni, arra pedig, hogy emiatt kellemetlenül érezze magát, semmi szükség. - És... önnek?

Megmosolyogja a kérdésem, mire meglepettségemben picit meg is ugrom. Basszus, úgy viselkedem, mint egy komplett idióta...

- Tegezz csak, nem sokkal vagyok idősebb nálad. - Rideg, elérhetetlen külsejének ellenére kifejezetten barátságosnak fest, s ez a tény, ahogy lassan beissza magát az agyamba, kicsit elvesz a bennem halmozódó feszültségből. - Egy hajóban evezünk.

Akkor ezért szerette volna ezt Jin ennyire...

Egyikünk sem szól, s a kettőnk köré települő csend hirtelen válik borzalmasan nyomasztóvá. Körbevezetem tekintetem a szobában, mintha keresnék valamit – keresek is, ötletet, hogy hol kezdjem. Ezredjére is feltérképezem a kis helységet, elmerengek a bézs falakon, a fekete bútorokon, a piros mappákkal teli üvegszekrényeken, de egyikről sem ugrik be, még is mit kellene mondanom.

- Nagyon meg vagy szeppenve. - Rám villant egy kedves mosolyt, majd bólintással pecsételi meg mondanivalóját. - Nincs semmi gond azzal, ha nem tudod, hogy vágj bele.

Most sem vagyok képes magamból egy bólintásnál többet kierőszakolni. A torkom száraz, a tarkómra tapad a hajam, miként az izzadtságom eláztatja azt. Elmondhatatlanul szánalmasnak érzem magam...

- Nyugodj meg, rendben? Annyira rápörögtél erre az egészre, ide hallom, mennyire utálod magad, amiért nem megy. Butaság, ne foglalkozz vele. Majd belerázódsz.

Fogalmam sincs, honnan tudja, mi a baj, mi úton lát bele a fejembe, de azt hiszem, adok a szavára. Lenyelem a hatalmas gombócot, mi a torkomban fogant, majd hagyok még pár másodperc némaságot, amelyek leteltével újult erővel fogok bele a beszélgetésbe. Pontosabban csak fognék, de ő nálam hamarabb talál rá az általa keresett szavakra.

- Mi történt veled?

- Azt hiszem, most az ön... a te esetedről kelleni beszéljünk, nem az enyémről - a lábaimat felhúzom a kanapéra, majd átölelem a térdeimet, mint ahogy azt a beszélgetés során tenni szoktam. Pont úgy érzem magam, mint a terápiás fecsegéseken, annak ellenére, hogy itt most ennek épp az ellentettje kellene, hogy történjen.

- Mindketten betegek vagyunk. - Fogalmam sincs, hogy kellene reagálnom erre. - Az, hogy én vagyok a rosszabb állapotban, még nem azt jelenti, hogy a te eseted nem lényeges.

Csak meredek rá, értetlenül, próbálom feldolgozni, mégis miért akar az én dolgaimról hallani, de azt hiszem, nincs jogom megkérdőjelezni a kívánságát, még akkor se, ha az a beszélgetésünk tárgyát tekintve nem túl jelentős.

- Molesztáltak.

Most csendben marad. Talán nem erre számított, sőt, valószínűnek tartom, hogy ez az eshetőség áll fenn, mégsem erőltetem, hogy reflektáljon a kijelentésemre. Az állam a térkalácsomra támasztom, s úgy meredek a fehér padlóra. Nosztalgikus, eleinte általában végig ezt csináltam, egyetlen mukkanás nélkül.

- Autóbalesetem volt. – Azt hiszem, feltűnt neki, hogy hiába vár, most képtelen leszek ennél többet kierőszakolni magamból, így belekezd a saját démonjának jellemzésébe. - Autóbaleset, amiben elvesztettem a feleségem, és a kétéves kislányunkat.

Ó.

Egy pillanatra a levegőm is bennem reked – egyetlen szekundom töredéke alatt értem meg a végtelen vágások sorozatát, amik véres mezőt képeznek a karjain, s érthetővé válik az az elmúlni vágyás, mi még a mosolygó alakjából is árad.

Hiába találtam rá a hangomra az előbb, most úgy érzem, megint képtelen vagyok értelmes dolgokat kifacsarni magamból.

- Azt hiszem, felesleges lenne taglalom azt, amit érzek. Rád van írva, hogy mindent ismersz, amitől valaha is szenvedtem, talán még jobban is, mint én. - Időt sem hagy, hogy rákérdezzek. - Mert mindketten valakinek a hiánya miatt szenvedünk. Én őket vesztettem el, te pedig saját magadat.

-

Biztos ismered azokat a klisés szövegeket, miszerint mindenki csillagporból van, és a bennünk bujkáló anyagok miatt lényegében mi magunk is csak fénylő pontok vagyunk – fénylő pontok, nevekkel ellátva. Nem szeretem ezt a sztorit, valahogy túl nyálas nekem, de elég sok emberrel találkoztam már ahhoz, hogy lássak benne rációt.

Hiszen a csillagok elég becsapós részei az égboltnak - nem lehet tudni, hogy egyáltalán létezik-e még az az apró égitest, aminek a fénye még látható a számunkra.

Az emberek pont ugyan ilyenek. Hiába vagy körülvéve velük, nem tudhatod, hányan halottak már legbelül.

Képtelen vagyok Namjoon szavait kiverni a fejemből, hiába ért már véget a beszélgetésünk órákkal ezelőtt. Olyan sok mindenre vezetett rá ez az egyszerűnek hangzó bájcsevej, amit alig bír el az elmém.

Azt hiszem, ő sokkal mélyebb dolgokat rejt magában, mint azt bárki is gondolná egy egyszerű, húszas éveiben járó férfiről. Hihetetlen volt az, ahogy beszélt a benne rejtőző, súlyos ideákról, és az, amilyen reakciót ez épp kivált belőlem.

És azon gondolkoztál már, hogy érdemes-e kijelenti olyat, hogy a te időd, meg az én időm? Szerintem nincs ilyen. Jóval inkább mi vagyunk az idő birtokában, mintsem az lenne a miénkben.

Halkan nyelem a könnyeimet, miközben minduntalan forognak a kerekeim. Nem értem, miért sírok, hisz semmi sem történt... Egyszerűen sok lett minden, túlzsúfolódott a koponyám, s a gőz, amit kiereszteni próbálok odabentről, a lelkem vérének útján távozik.

Kicsit olyan ez a kényszer, mint az éhség. Ha üres a gyomrod, és beleharapsz valamibe, akkor azt követően, még ha lehetetlennek is tűnik, még éhesebb leszel – az én esetemben az éhség az alapvető állapot, a falat a beszélgetés, amit megejtettem Namjoonnal, s most minden, amit eddig tartogattam, próbál megszabadulni a láncoktól, amikkel azokat egyszer a helyükre rögzítettem.

Zsibbadok belülről, lassacskán képtelen leszek megtartani az ülő pozíciómat, még sem cselekszem. Egyszerűen tehetetlennek érzem magam, tehetetlennek és szánalmasnak, olyannak, akinek egyetlen funkciója, hogy elrettentő példa legyen mások számára.

Most minden nagyon fáj.

Hiába szeretném, képtelen vagyok mozdulni, elnyúlni a telefonomért, vagy könyvet ragadni, bármihez folyamodni, ami elterelhetné a gondolataimat. Nem, nem megy, egyszerűen megbénított a kín, ami jelenleg menekülni próbál a bordáim börtönéből - mindjárt meghalok.

Kapkodom a levegőt, elfog az érzés, amit már régóta, oly' büszkén nélkülöztem - az, ami minden roham előtt körberohangálta testem, a vénáimat használva útjaként.

- Hé! - észre sem veszem, hogy nyílik az ajtó, csak a hirtelen hanghatás kelti fel az amúgy lappangó figyelmem. Felé fordítom a fejem, de mihelyst eljut tudatomig, hogy Jungkook ácsorog a nyílászáró küszöbén, azonnal az arcom elé kapom a kezem. Folyton úgy viselkedem előtte, mint egy kislány, nem is értem, miért vesz ilyen komolyan. - Mi a baj? Taehyung!

Kérdés nélkül lép beljebb, átlépdeli a földön felejtett köteteket, s mire ismét felfogom, mi történik, már velem szemben ül az ágyon, riadt tekintetével az enyémet keresve. Ki tudja hányadik alkalommal veszítem el a szavak útján való kommunikálás képességét, de ezúttal azt érzem, hogy nem leszek majd képes visszaszerezni.

Nem merem leengedni a pajzsom, s ennek okán most is csak az ujjaim közti réseken van lehetőségem rásandítani - nem akarom, hogy lásson, nem így, ilyen apró darabokban, minden széthullásra felhatalmazó indok nélkül.

- Ne essünk szerelembe, nem ismerjük még egymást eléggé, igazából, egy kicsit félek, sajnálom. - Talán a levegő is megdermed körülöttünk, s én is megfeledkezem magamról egy pillanatra, amikor az előttem ülő a semmiből hirtelen énekelni kezd. Ismerősen cseng, de mégsem tudom, mi ez... - Ne ígérjünk meg semmit, hisz sosem tudhatod, mikor jön a holnap, de komolyan gondolom, mikor azt mondom; kedvellek.

Végighallgatom, és annyira elcsodálkozom azon a gyönyörű hangon, amin dalol, hogy egy idő után még a könnyeim is elfelejtenek potyogni. Azt hiszem, a számomra ismeretlen számot a végéig teljes beleéléssel adja elő nekem, majd mikor észleli, hogy végeztem az ismeretlen okból kitörő hisztériával, csak mosolyogva hallgat el.

- Ha hamarabb tudom meg, hogy az éneklés ilyen jó hatással van a felzaklatott lelkivilágodra, dalolászva mutatkoztam volna be neked - továbbra is csak vigyorog, mintha muszáj volna, és a látványa, illetve a kitartó próbálkozásai még az én elkámpicsorodott képemre is egy halvány mosolyt varázsolnak. - Miért sírtál? Baj van?

Csak megingatom a fejem.

- Hirtelen minden... nagyon sok lett. Nem bírtam tovább.

- Legközelebb szólj, ha úgy érzed, ilyesmi van készülőben. Betanulok egy kész musicalt a kedvedért!

Megint nevet, és a fene tudja miért, de én is együtt mulatok vele, még akkor is, ha hangomon továbbra is nyoma érezhető az előbbi pityergésnek, s a szemeim is fájnak a sok dörzsöléstől. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, de most, hogy itt ül, velem szemben, és jól láthatóan letojja a szánalmas látványom, valahogy hidegen hagy a dolog.

- A beszélgetés volt rád ilyen hatással? - kérdezi, miként közelebb húzódik, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen hozzám.

- Csak nagyon sok mindenre felhívta a figyelmem. Mármint, nem volt vele semmi baj, egy nagyon kedves ember, csak... durván filozofikus alkat. - Jobb híján a tarkóm vakarom, miközben beszélek. Nem, nem zavar, hogy közel van hozzám, épp ellenkezőleg, zavarba hoz a tény, hogy örülök neki. - Tudtad, hogy a tizenöt és huszonkilenc évesek esetében a vezető halálok az öngyilkosság?

- Nos, most már tudom. Viszont, szerintem beszélgethetnénk ennél kellemesebb témákról is, még mielőtt megint elpityeredsz nekem.

Lehajtom a fejem. Valami nagyon fura érzés tölti fel a mellkasom, s érezteti újra élőnek a belsőmet, valami olyan, amit azt hiszem, vagy nagyon régóta, vagy még sosem éreztem. Lehet, hogy csak félreértem saját magam, hogy csak összekutyult bennem dolgokat ez a hirtelen sírógörcs, de...

- Látod? Rögtön fura arcot vágsz - ingatja a fejét, majd még mutatóujját is felemeli, intő szándékkal. - Nem kéne ilyesmin gondolkoznod.

- Meg akarlak ölelni.

Jézusom, Izé, mi a fenéért mondtam ki?

Kész, ma már annyiszor csináltam hülyét magamból, hogy jobb is, ha megint bezárkózom a szobámba! Látom, hogy szája ismét szóra nyílik, mégsem beszél - biztosan idiótának gondol. Mindenki azt csinálja, akkor még is miért ilyen lényeges?

Nagyot nyelek, mindhiába, szinte érzem, ahogy minden eltelt szekundummal újabb és újabb vörös árnyalatát veszi fel az arcom. Teljesen elástam magam a szemében, kár volt elhinnem, hogy ezt nem szúrom majd el valahogy.

Összeszorítom pilláimat, nyöszörgöm össze vissza, próbálok valami értelmes bocsánatkérésnek hangot adni, de a végére az is csak felfoghatatlan hablattyá válik. JeongGuk felnevet, mire azonban felpattannék, hogy távozzak a szobából, vagy levessem magam az erkélyről, karokat érzek a testem köré fonódni.

- Most már el kell viselned, sajnálom - búgja a nyakam hajlatába, s a levegő, amit ezt követően kifúj, a bőrömet csiklandozza. Fura, de valamilyen oknál fogva a gesztus nem érint kellemetlenül, sőt, majdhogynem jól esik.

Nem állok ellen, hiába nem tudom, mit kellene tennem, s hogyan. Hagyom az ösztöneimet, hadd vezessenek – a homlokom a mellkasának döntöm, belélegzem a kellemes illatát, majd, bár másodperceket várat magára a cselekedetem, még is hátára simítom a karjaimat, ezzel lényegében teljesen a szorításába olvadva.

Nem tudom, mi ez az érzés, de azt hiszem, rég nem esett már ilyen jól, hogy valaki hozzámért. 

metanoia [1/16] ⌞vkook⌝

Metanoia1. fejezet - csak a szokásos szokatlanság

Taehyung szemszöge

A mellkasom emelkedése végre alább adott, a szívem, mint egy felrázott óra, továbbra is vadul ketyeg. A levegő, ami oly' nehezen küzdi le magát a légutakon, azonnal kikívánkozik belőlem. Irigy vagyok az értékes gázelegyre; csak jön, majd rögtön távozik is, azonban én képtelen vagyok innen csak úgy elillanni. Be vagyok zárva, ebbe az undorító, meggyötört testbe, és mintha csúfolódna rajtam az elmém, úgy ejtenek rajtam újabb sebeket az emlékek.

Gyűlölöm a pánikrohamokat, ahogy az azokat követő kesernyés nyugalmat is - lassan magamhoz térni, érezni, ahogy a testemet borító izzadtság helyenként elvegyül az arcomat nyaldosó könnyekkel, s azok egymásba karolva gördülnek le orcám ívén. Utálok újra képben lenni, s rühellem, ha kiüt tudatomból a riadtság. Nemes egyszerűséggel mindent egyként kívánok a Pokolra; az emlékeket, az őrült folyamatot, ahogy egyként vagyok teli fájdalommal, dühvel, bűnnel, s az éj sötét leple alatt még is üresnek érzem magam. 

A szobám ajtaja kulcsra zárva, senki sem térhet be, azonban, mintha a világ szeme elől keresnék menedéket, úgy fúrom magam a vastag takaróm alá. Hiába próbálom önvalóm a matracomba passzírozni, nem érzek változást - megsegíthetetlen fájdalom, és zsibbadás az, ami lassan emészt fel.

Bárcsak lenne innen kiút: olyan, ami nem a halálon át vezet.

Én nem akarok meghalni. 

-

Talán, az elmúlt jó pár terápiás beszélgetés során már rájöhettem volna, mennyire furcsa is a pszichoterapeutám, azonban a tizenegyedik, tehát a mai alkalom az, amikor képes vagyok realizálni Jin önmagában is szokatlan, szabad jellemét. Úgy értem, te bizonyára nem mondhatod el magadról, hogy az aktuális problémáid megosztása a dokiddal épp a saját konyhátokban történik, miközben az, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, gyümölcsös süteményt készít.

Valami oknál fogva mégis, a kezdetektől képes voltam hinni Jinnek; talán a módszerei, de meglehet, hogy csak a maga különcsége miatt. A laza stílus, amivel rendelkezik, a kötetlen, egyszerűen felépített párbeszédek, amik oly' bonyolult, és a mai napig érthetetlen témákat foglaltak magukba, valamiképp képesek voltak szóra bírni. Tény, az első pár beszélgetésünk alkalmával egyetlen kézfejemen meg tudom számolni, hányszor mukkantam meg, azonban, ez relatíve hamar megváltozott. 

Lényegében, Ő az egyetlen ember, akivel képes vagyok aránylag megszokott módon kommunikálni. Bár, mondhatni kiharcolta a bizalmam - meg sem tudom mondani, hányszor kiabáltam vele, a pánikrohamok számát sem tudnám helytállón felidézni. Ennek ellenére, még csak a tekintetét sem keményítette meg egyetlen alkalommal sem, hiába vágtam ronda dolgokat a fejéhez, vagy váltam kiszámíthatatlanná minden további ok nélkül. 

Sosem mondtam neki, hogy inkább egyetlen barátomként tekintek rá, mintsem a terapeutámként, azonban, minden bizonnyal tud róla, vagy legalábbis, sejti. Egy igazi, nagybetűs "Nem mindennapi doki", aki még csak nem is orvos - hisz pszichoterapeuta, nem pszichiáter -, mégis annak becézgetem jobb pillanataimban. Nem örül neki, de elnézve, hogy vele viccelődni próbálok, miközben a saját anyámmal képtelen vagyok rendesen szót váltani, nem hiszem, hogy annyira bántaná a dolog.

 - Nem tudom, Tae, hogy őszinte legyek, szerintem ezzel nincs gáz. Azt mondod, hogy tisztában vagy vele, miszerint az a fura dolog a fejedben, akihez úgy érzed, az elmédben beszélhetsz, nem létezik, akkor nincs vele baj - miközben én a pultnál ülök, és a poharamba töltött cukros löttyöt szívószállal iszogatom, addig Ő továbbra is a süteménnyel vesződik, s mintha gyakorlott volna, úgy beszél hozzám mindeközben.

 - Tudom, hogy nincs bent senki, nem is várok tőle válaszokat, csak... néha jó "beszélni" hozzá. Érted, mire célzok? 

 - Igen, azt hiszem. Ezzel nincs baj, ne rágódj rajta. Minden bizonnyal azért van, mert rajtam kívül senkinek nem tudsz megnyílni, a tudatalattid viszont már unja a magányt, amibe Te beleszoktál. 

Ha léteznél, most feltehetőleg értetlenkedve kapkodnád a fejed ide-oda, hogy mégis, miről van szó? Hát rólad. Hívhatnálak úgy, hogy "hang a fejemben", de egy frászt, sosem szólalsz meg - nincs mivel megtedd. Te csak... vagy, itt bent. Vagy, és hallgatod mindazt, amit nem tudok kierőszakolni a torkomon. Egy napló, amibe nem írok, csak... "gondolok" dolgokat. Ez vagy te. 

 - Király. Már kezdtem félni, hogy kapok még egy doboz gyógyszert, meg egy papírt, hogy tényleg sárga lapos vagyok - bár próbálom humorosra venni a formát, a dokim csak a szemeit forgatja; azonban, hiába igyekszik lenyelni, azért mégiscsak megbújik egy apró, féloldalas mosoly a szája sarkában -, ne forgasd a szemed! Inkább örülnöd kéne, hogy megint az elviselhetőbb periódusomat élem.

 - Csak kettőnk közt jegyzem meg, de elég kreatív elnevezés. - hagyja szétterülni a nemrégiben még eltüntetni kívánt vigyort a képén, majd tovább sürög-forog, mintha az élete múlna a készülőben lévő süteményen. Talán a dokinak is kellene egy doki, hogy megnézze, minden okés-e nála, azonban, amíg képes vagyok vele szót érteni, én bizony nem fogom noszogatni. Gyümölcsöt dobál a furcsa, tört fehér színű krémbe, majd a hűtő felé indul, miközben fél szemét továbbra is rajtam tartja - Na, és milyen érzéseid vannak a mostohatesós dologgal kapcsolatban? Lassan érkezik, és örömmel látom, hogy nem idegeskedsz miatta.

 - Nem érdekel különösebben. Sok mindenen nem változtat majd a dolog, csak egy újabb arc, és feltehetőleg sok-sok kérdés, ami elől menekülhet majd, mint mindig. Ja, meg lakott lesz a szoba mellettem, szóval nagy valószínűséggel megint nem tudok majd anélkül elaludni, hogy ne zárnám be az ajtót - a szavak már játszi könnyedséggel hagyják el a számat, ami, így belegondolva, elég nagy dolog. Még akkor is, ha csak Jin esetében vagyok képes egy huzamra ilyen sokat csacsogni.  

Kár, hogy most épp csalódáson kívül nem igazán látok más emóciót mondandómmal kapcsolatban a dokim arcán. Néha már sajnálom szerencsétlent, hisz annyit vesződik azért, hogy embert faragjon belőlem; és nem lát mást, csak az üresedésem folyamatát. Lassan már tényleg nem marad belőlem semmi, és minden bizonnyal, ez elég szomorú. 

Szóra nyitnám a számat, hogy elnézést kérhessek a durva hangnemért, 'mit akaratom ellenére is megütöttem. Hogy őszinte legyek, bánt a dolog, ugyanis, lényegében az egyetlen mellettem álló emberbe rúgok bele folyton, s még csak észre sem veszem - azonban, mielőtt még belekezdhetnék, a fancsali fintor semmivé lesz, s fizimiskája hamar újként derül a jókedvtől. Látod, megmondtam, Ő maga a furcsaság definíciója. 

 - Majd meglátjuk. Mindenesetre, jó érzésem van a jövőbeli jelenlétével kapcsolatban. Rossz hatással biztosan nem lesz rád.

 - Ja, majd meg.

A mosoly nem kopik a képéről, pedig tényleg, őszinte érdektelenségemmel felelek az Ő izgalommal teli lehelt kijelentésére, s ahelyett, hogy csak csalódottan forgatná a fejét ide-oda, inkább helyet csinál hűtőnkben, s elegyengeti a süteményt odabent. Lehet, hogy csak a nyári meleg ment az agyára - nem, nem valószínű, már tavasszal, mikor ideköltözünk is ilyen volt.

Kis csend köszönt a tágas konyha helyiségbe, én pedig ennek minden másodpercét igyekszem kiélvezni. Szeretem, ahogy a nesztelenség az ablakon beszökő déli napfénnyel elvegyül, s járja át a házat - nappal szép dolog a némaság. Éjjel viszont gyakran fojtogat - milyen kétszínű, nem? Mint egy érme. Ha az égen jár a Nap, fej, s mikor elbújik, írás.

 - Van egy nagyon jó ötletem! - Túl korán ér véget a nagyszerű csönd, s a dokim széles vigyorát rám villantva csapja be a hűtőnk ajtaját, szinte mániákus arckifejezésével sejtetve, itt valami nagy turpisság van készülőben. Ó, jaj, majd meglátod, ez a kép, na ez egy rossz ómen! - Te feltehetőleg nem akarod majd neki elmondani, miért viselkedsz vele "furán". Én nem beszélhetek róla, köt a titoktartási szerződés. Hát írj neki egy levelet!

 - Mármint JeongGuknak? - Szinte a hajtövemig ugrik a szemöldököm, mihelyst felveti az ötletet. Ha nem gondol bele az ember mélyebben, csak magával az ötlettel próbál összehaverkodni, még nem is olyan katasztrofális, de amint mélyebb vizekre evezünk, azonnal felismerjük, hogy bizony, ez egy borzalmasnál is borzalmasabb idea.

 - Igen! - Mosolyogva indul meg az irányomba, mit sem törődve a jelenleg meglepettségtől sápadt ábrázatommal. Azt hiszem, bizton állíthatom, elszántságtól csillog a bambi tekintete, és van merszem kijelenteni; valószínűleg nagy reményeket fűz a srác felbukkanása által várható változásokhoz. Naiv. - Még is csak mostohatestvérek vagytok, nem? Jaj, ne nézz így! Kiskora óta ismerem Őt, nem fog kinevetni emiatt, sőt, értékelni fogja a dolgot!

Azt hiszem, jobb, ha erre nem válaszolok semmit sem. 

Belekezd a szentbeszédbe, miszerint fontos, hogy a lehető legpozitívabban álljak hozzá az "új emberek megismerése" kérdéshez, és, hogy ez egy mérföldkő lehetne az életemben. Tudom, tudja, mit beszél, hisz egy tanult ember, elismert terapeuta - még is, annyira... hülyeségnek tűnik az, amivel traktál. Egyszerűen elengedem a fülem mellett, és amíg csak úgy ontja magából a szavakat, megemelem az alfelem a bárszékről, s a hűs itallal töltött poharam szorongatva várom a pillanatot, mikor is egy kis szünet tart - félbeszakítom, és felmegyek. Megnyugszom. Elfelejtem. Hátrahagyom.

 - Tae - Feltűnik neki, hogy nem figyelek rá, azaz, az enyhe morcosság, ami a szép orcáján megül, erről árulkodik -, te is tudod, hogy miért vagyunk itt. Az egy helyben totyogás nem fog előrébb vinni. Csak próbáld meg, kérlek... a kedvemért.

 - Én most felmegyek... a szobámba. Majd... szólj, ha anyuék hazaértek.

 - Nem bántani szeretnélek. A javadat akarom.

 - Tudom.

Tisztában vagyok mindennel. A jó szándékkal, ami vezérli, a célokkal, amit közös érdekünkben tűzött ki magunk elé. Ő mindenével azon van, hogy végre békén hagyjon a múltam, hogy képes legyek elengedni dolgokat, amik megsebeznek. Ő az egyetlen ember, aki sosem okozott csalódást, és még csak a szemébe sem tudok nézni. Azt gondoltam, jobban vagyok, de úgy fest, rohadt messze állok még attól, hogy kijelenthessem, jól vagyok.

Csak fogom magam, és elindulok a lépcső irányába. Rá sem pillantok - nem akarom látni, milyen arcot vág most. Biztos csalódott. Nem akarom, hogy miattam magába roskadjon, de nem tudok tenni ellene. Annyi minden van, amit nem kívánok, még sem küszöbölhetem ki. Túl gyenge vagyok hozzá. 

Jin nem ezt érdemli. Olyan jó munkát végez! Akkor még is, miért érzem magam ilyen fene elveszettnek? Nem az Ő hibája. Ő próbálkozik. Talán én nem akarom eléggé? Nem, ez nevetséges, nem lehet. Megeshet, hogy csupán... nem jól akarom. Nem azt, amire vágynom kellene; valami egészen más az, amit szeretnék.

Ha kívánhatnék valamit, akkor az egy teljes, új élet volna. Nem óhajtok visszakapni a múltból semmit sem, hisz mindezek előtt sem voltam rendben.

Én nem áhítok tovább Én lenni.

Talán tényleg meg kellene írnom azt a levelet - végül is, tökmindegy, hogy égetem le magam, nem? Ez legalább az őszinte verzió. Titkolhatnám is, de annak meg mi értelme lenne? Csak kerülgetném a forró kását. Ha ciki is, muszáj lesz. 

Jinért, hisz csak ennyit kért tőlem. Azért, mert JeongGuknak joga van tudni, miért vagyok ennyire szokatlan jelenség. Magamért, mert jogosult vagyok beszélni róla.

Miközben heves léptekkel haladok az emeletre vezető lépcsőn, ezen elmélkedem. Alig múlt dél, mire Busanból ideérnek, talán ránk köszönt az est is. Nem lehet olyan nehéz papírra vetni egy ilyet. Hiszen, csak... körmölnöm kell. Nem látom majd az arcát, mikor elolvassa, nem kell kérdésekre válaszolnom. Nem tűnik lehetetlennek. 

Felérek az emeleti folyosóra, ahol csupán három helyiség található. Az én hálószobám, az enyémmel szemközti, ami bár eddig csak a kacatoknak volt fenntartva, mától lakott lesz, s a közös fürdő. Végigpillantok a mézszínű, keretezett képekkel tarkított falakon, s csak ekkor realizálom magamban igazán: még bele sem gondoltam, mennyi nehézséggel jár majd ez az egész. Bár, úgy sem szólhatok bele, inkább örülnöm kellene, hogy a koszos, apró albérletünk helyett egy terápiás lovasfarmon tengethetem a mindennapjaimat.

Gondolkodás nélkül rontok be a menedéknek becézett helyiségbe, mely egyedüliként nekem van fenntartva. Tágas, fényes, s tiszta; semmiben sem emlékeztet arra lakásra, mint amiben felnőni kényszerültem. Mély levegőt veszek, hagyom, hogy az ismerős illat beszökjön az orromba, s egy pillanatra megállítson minden riadtságtól bűzlő gondolatmenetet, mely fejemben szánkázik. Itthon vagyok, biztonságban.

Rendben vagyok, csak egy kicsit mégsem. 

Nem tétlenkedem, pedig megtehetném; leheverhetnék a hatalmas ágyamra, élvezhetném, ahogy az erkélyem ablakain át megsüti hófehér bőrömet a Földünket éltető égitest fénye, s közben bújhatnám a kedvenc könyveimet. Játszhatnék valami ócska telefonos játékkal, megnézhetném a 13 okom volt első részét, sőt, akár aludhatnék is, de nem fogok. Talán, ha nem ülök neki most azonnal, később már képtelen leszek rávenni magam - ha másként nem, így meggyőzhetem Jint. Nem vagyok menthetetlen, nem érzem magam annak... 

Már csak arra kellene rájönnöm, még is mit írjak le?

Papírt keresek, és tollat - szerencsére, ez a kettő biztosan található a szobámban. Nem kell felforgatnom a nemrégiben összepakolt helyiséget - hál'Istennek -, amint az íróasztalomhoz kerülök, és a kényelmes forgószékembe vetem magam, már is a kezeim közt tudhatom mindkettőt. Ideáig minden gördülékenyen ment, most azonban, hogy a lényegre kellene térnem, rögvest akadályba ütközöm. Nem jönnek a szavak. Azaz, de, csak épp logikátlan sorrendben, érthetetlenül követik egymást, olyan furcsa csokorban érkeznek, amit még én magam sem fogok fel igazán. 

Te, neked van ötleted? Persze, hogy nincs, hisz te még csak nem is létezel. Irigyellek.

Történetesen, megint csak túlreagálom.

-

Szia, JeongGuk!

Taehyung vagyok, a mostohatesód. Hogy őszinte legyek, megértem, amiért hülyeségnek fest ez az egész, mármint, mi a frásznak írok neked levelet, mikor a melletted lévő szobában vagyok? Sajnos a helyzetem nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Nem tudom, mit mondtak el anyuék, és mit nem, így a legfontosabb dolgokat leírom most neked (kérlek, ne nézz hülyének, akármennyire is szokatlan ez az egész).

Szóval, anyám, akit minden bizonnyal már ismersz, EunHa, és az apád májusban döntöttek úgy, hogy összeköltöznek, és itt, a lovasfarmon vágnak neki a közös élet programhoz; és mivel anyu egyedül nevel engem, így én is a képbe kerültem. Eddig minden bizonnyal nem tűnik túl extrának a történet... Valahogy fel kellett vezetnem, sajnálom. Elég béna vagyok ebben. 

Ezzel arra akartam rámutatni, egyébként, hogy mostohatestvérek vagyunk.

Szóval, most, hogy kijelentettem, léphetek tovább; PTSD-s vagyok (nem idiótának nézlek, ne értsd félre, de a környezetemben eddig sokan még csak a nevét sem hallották, így; poszttraumás stressz szindróma). Jin a terapeutám. Elég fura, hogy Ő a ház másik szárnyában lakik, amúgy.

Így leírva kicsit könnyebb erről más felé információt közvetíteni, de ha érthetetlen lesz, azt nagyon sajnálom. Nem vagyok túl kommunikatív... 

Nos, az igazság az, hogy március eleje óta szexuálisan zaklattak az iskolában. Pár felsőéves, akik azt hitték, ez vicces, mindegy, nem ragozom, az még nem megy. Jin szerint előtte sem volt minden patent, ergo, a lehető legrosszabb mostohatesóval ajándékoz meg téged az univerzum. Sajnálom. 

Jinen kívül nem igazán tudok senkivel sem megszokott kereteken belül beszélgetni - anyuval sem. Gyakran vannak pánikrohamaim. Gyógyszert szedek. Heti három alkalommal kell 90 percen keresztül a bajaimmal nyaggatnom Jin-t, ezek a "terápiás beszélgetések". Vannak jobb, és rosszabb napjaim. Lényegében, nem igazán vagyok kompatibilis az emberekkel.

Inkább vissza sem olvasom, miket zagyváltam itt össze neked. Első nap minden esélyemet eljátszom, tipikus Taehyung. Bocsánatot kérek mindenért. Ha nevetségesnek találod, csak dobd ki a levelem, vagy valami... Igyekszem nem az agyadra menni. Előre sajnálom, ha éjjel felkelsz a kiabálásra. Mindent nagyon, nagyon sajnálok. 

Rendben van, ha nem kedvelsz. Általában nem szoktak. 

Köszönöm, ha elolvastad ezt a szánalmas szenvedést idáig (meg sajnálom is).

P.S.: ne haragudj a ronda kézírás miatt 

K.T.

-

Végül, majdhogynem két órát görnyedtem a papír felett - csak megtaláltak a mondatok, csupán várattak magukra. Nehezen, de egy egész viselhető levelet sikerült még jócskán azelőtt rittyentenem, hogy visszaértek volna. Anyuék tiszteletben tartották az általam igényelt távolságot, és egyszer sem hívtak fel, azonban Jin időközben kétszer is benyitott, hogy minden rendben van-e. Nem akartam, hogy így tudja meg a leveles dolgot, de elég hamar sikerült magamat lebuktatnom. Ilyen az én szerencsém - majd meglátod a továbbiak során is.

A Nap még mindig az ég tetején foglalta el megérdemelt helyét, én pedig eképpen újra átadom magam pillanatnyi csendnek, a bőröm perzselő, forró sugaraknak. Sosem voltam képes megérteni; miért nem értékelik az emberek eléggé a nesztelenség csodáit? Jó, persze, éjjel én sem kedvelem igazán, de nappal szebbet sem tudok elképzelni a némaságnál, s van, akit egyenesen idegesít, ha semmiféle zaj nincs a környezetében! Sokáig válaszok után kutattam, betudtam magam a furcsaságának, de idővel rájöttem az okára.

Persze, hogy nem becsülik. Az Ő fejükben mindig csönd van.

Igazából, magam sem tudom, mit remélek, talán egy kis megértést, empátiát az irányából. Nem is értem, miért töröm magam, nagy valószínűséggel amúgy sem akarna velem olyan fene nagyon összehaverkodni. Ha más haszna nem is lesz, legalább Jin látja majd, hogy megpróbáltam, sőt, ha még a szüleim is észrevennék, milyen kemény erőfeszítéseket teszek a jó viszonyunk elérésének érdekében, biztosan nem tartanának esélytelennek! Egyedül JeongGuk reakciója kérdéses, azonban, az az is marad még egy ideig. Jobb, ha nem kíváncsiskodom, hisz, ha netán megégetem magam, s a képembe röhög a szánalmas próbálkozásért, feltehetőleg még mélyebbre süllyedek majd - már, ha van ennél mélyebb.

A törökülésbe húzott lábaim már egészen elgémberedtek, fájdalmas, még is jóleső érzés őket újfent kinyújtani, s nem sokkal ezt követően már egész súlyom rájuk helyezve indulok ki egyetlen menedékemből. Nincsenek nagy terveim, snassz, nem túl filmbe illő módszert alkalmazván, egyszerűen fel fogom ragasztani ezt az ajtajára. Veszítenem nincs mit, hisz még meg sem ismerjük egymást, ez pedig az egyetlen útja a jó viszonyunk kiépítésének. Mondanivalóm gyakran a torkomra ég, ha nem Jin az, akivel beszélnem kell, egyszerűen, nem megy, pedig ha tehetném, ezt megváltoztatnám. Időnként elég rossz érzés látni anya csalódott arcát, mikor átlagos kérdéseire csak elfordítom a fejem válasz gyanánt.

Körbetekintek a biztonságos szobában, majd celluxot veszek a kezem ügyébe, és sebtiben, továbbra is elmélyülve gondolataimtól túlcsorduló elmém mélységeiben, szelem át keresztben a helyiséget. Anya nem tehet róla, Anya nem tudott róla, Anya nem hibás. Akkor még is, miért vagyok még mindig dühös?

Az első alkalom után azt hazudtam, rosszul vagyok. Nem mertem elmondani sem neki, sem senki másnak, inkább lódítottam. Orvoshoz mentünk, és otthon próbáltam kiheverni a kiheverhetetlent. Anya megértette, hisz abban a hitben volt, hogy a nyurga, nem túl erős immunrendszerrel megáldott fia csak ágynak esett. Előfordul. Félve bár, de az orvosunk által igazolt egy hetet követően újra megjelentem az iskolában. Még aznap elkaptak.

Így ment ez, egészen négy héten át. Ahányszor csak színt szerettem volna vallani, a bennem rekedt minden szó. Inkább megpróbáltam elsajátítani a megjátszás művészetét, mintsem szembenézni a problémával. Rettegtem, pánikoltam, hisz ha kiderülne, azzal bizonyára nagy bajba sodortam volna magunkat - evidens, hogy megint valamiféle hazugsággal próbáltam anya elé állni. Nem engedett. Ronda dolgokat vágott a fejemhez, miszerint nem lesz belőlem egyenes ember, ha azt hiszem, egy kis betegeskedés miatt lógathatom otthon a lábamat. Másnap beküldött, s órák után, a szertárban csíptek nyakon az ember testbe költözött démonok. Hazamentem, sírtam, könyörögtem, had ne kelljen bemennem, de csak semmirekellőnek nevezett. Kiabált velem, és nem engedte, hogy otthon maradjak.

Azóta vagy ezerszer bocsánatot kért, mindent megpróbált, de képtelen vagyok efelett szemet hunyni. Jót akart, nem pedig a zaklatóim karjai közé taszítani, ugyanakkor, ennek tudatában sem tudok csak úgy megbocsátani neki. Majd idővel. Talán.

Nagy sóhajt eresztek el, ahogy a folyosón átvágtatva megtorpanok a szoba előtt. Természetesen, akaratom ellenére is megrohamoznak az elbizonytalanító gondolatok, viszont nem hagyom őket érvényesülni. Mielőtt meggondolhatnám magam, a fogaim segítségével tépek egy hatalmas darab ragasztócsíkot, és azzal kellőképp erősen rögzítem a pár soros levelemet a nyílászáró mélybarna falapján.

Rendben van - az is, ha idiótának gondol miatta. 

Joga van tudni, nekem pedig jogom van beszélni róla.

Kettő lépés hátra, majd a fény sebességével élve veszek egy teljes fordulatot, és mielőtt megfutamodhatnék, visszamenekülök a szobám zárt ajtaja mögé. Szívem hevesen ver, s a magam nyugtatása érdekében a szokásos ijedtség számlája írom - azonban, valami most más. Ez nem az ismerős riadtság adta heves ketyegés. Meglehet, hogy izgulok?

Nem, nem, biztosan nem. 

Vagy, talán még is? Francba. Miért nem létezel, heg, te izé, itt bent? Tanácsokra van szükségem, nem hallgatóközönségre!

Hogy a fene vinné el ezt a rohadt elveszettséget...

metanoia [Prológus] ⌞vkook⌝

Metanoia
0. fejezet - prológus

Pár fiú halk nevetgélésétől zeng a délután napszak beköszöntével megüresedett zeneterem. A nesz, amit a fiatok jókedve táplál erősebbé, és hangosabbá, mulatságról árulkodik, valami igencsak kellemes időtöltésről. Azt hinné az ember, hogy az a pár egyén, aki bent vihog, bizonyára csapatmegbeszélést tart, vagy csak épp a a helység falai közé zárt muzikális átszellemülés reményében vannak jelen, ugye? Hiszen az volna a normális, és a megszokott. 

Azonban a jelenlévő személyek nem a hangszerekkel szórakoznak el ilyen idillien. 

Mintha csupán egy tárgy volna, akit kedvére dobálhat, törhet össze és tehet tönkre, úgy löki a földre Taehyungot a főkolompos, a szívtelen, és meggondolatlan Jaehyuk, mihelyst megunja a tehetetlen ifjúval űzött, kegyetlen játszadozást. Lepillant még a földön heverőre, utoljára is a ráméri lelketlen vigyorát, kivillantja tökéletes fogait szűk ajkainak takarásából, majd minden további nélkül igazgatja meg magán a szakad farmernadrágot, gombolja be, és húzza fel sliccét. Barátai sem szorítják már a gyenge fiú védtelen testét, mintha nem épp a sárga földig tiportak volna egy ártatlan lelket, és zaklatták volna szexuálisan, úgy elegyednek beszélgetésbe a könnyeivel még mindig harcoló fiú reszkető teste felett.

Mintha csak egy gépezet parancsa volna, olyan tökéletes mása a fennálló helyzet az ezt megelőzőnek. És azt az előttinek, meg... az az előttinek. Ő csak játszani szeretett volna, gyakorolni, hiszen a következő iskolafellépésen akarata ellenére is kénytelen lesz a zongora mögé ülni, megannyi árgusan bámuló, kíváncsi szempár előtt, és tömérdek dal aláfestését megadni a fenséges hangszeren, viszont nem meglepő, hogy az őt kísértő, emberi testet öltött démonok hiénaként ütötték fel fejüket az első magányos pillanatában, és teperték a földre. Nem, nem kényszerítették aktusra, csak - az ő szavaikkal élve - egy kis kényeztetést vártak el attól a furcsa fiútól, akit hiába láttak már gyakran, mióta csak kezdetét vette a tanév, egyáltalán nem ismerték. Nem tudtak róla semmit azon kívül, hogy hívják, és ezt az információban nem túl dús listát az eltelt, zaklatásával töltött hetekkel később sem tudták túl sok mindennel kiegészíteni.

Kim Taehyung, a srác, aki folyton egyedül gubbaszt valahol, általában a könyvtárban, halmokba szedett kötetek közt keres magának nyugalmat, vagy hatalmas zeneterem egyik zugában veszti el valóját éppen. A furcsa fiú, az, azzal a különös hajszínnel, igen, az, amelyik aki sosem beszél. Először csak rá akarták hozni a frászt, nem akarták bántani, hiszen ha bárkinek is kikotyogja, mit művelt vele a pár főből álló, kegyetlen banda, annak végeláthatatlan következményei lehetnek - de legnagyobb meglepetésükre, nem ellenkezett. Nem volt ínyére a dolog, gyakran pityergett is közben, de nem zavart az senkit, a keze mozgására nem volt különösebb hatással. Ha annyira bánta volna, akkor szóvá teszi, nem?

Most sem történt ez másként, lefogták, és a földre taszították a biztonság kedvéért, annyi teret hagyva a meggyötört fiúnak, hogy a dolgát végezhesse, majd csak elhajították, messzire, had puffanjon a koszos padlón, mint egy használt rongy. Nem volt több egy papír zsebkendőnél, amit használat után minden lelkiismeretfurdalást mellőzve vet ki markából az ember, hiszen nincs már rá tovább szüksége.

Sokan azt hiszik róla, hogy nem érez semmit sem - pedig Ő ennek, ha volna bátorsága hozzá, a szöges ellentétét kürtölné szét ebben a mocskos, 'gimnázium' névre keresztelt pokolban. Minden emóciót, amit a sötét hétköznapok kiváltottak belőle, igyekezett a pszichéjének legmélyére száműzni. Hét lakat alatt tartotta a fájdalmat, a kínt, a megbánást, a segélykérő sikolyok utáni mérhetetlen, pokoli vágyat, a reményvesztettséget. Mindent, ami emberi mivoltjából származó sebezhetőségéről árulkodhatott volna, nemes egyszerűséggel küzdött le a torkán, hogy aztán majd, mikor már nem figyelnek ezek a megvető, árnyszínű szemek, az éj sűrű, fekete leple alatt néma zokogás útján szabaduljon meg a leírhatatlan tehertől, ami vállait nyomta, s kötelet font kecses, hosszú nyaka köré, kedvére fojtogatván Őt a kései, magányos órákban.

Majdnem elhiszi, hogy a következő fázis immár az ájulás, aminek következtében, még ha kis időre is, de megszabadul majd attól a mérhetetlen gyötrelemtől, amit az Őt kínzó, emberformát öltött bestiák láncoltak hozzá, hogy egész életében kísértse majd a keserű, hányingert keltő emlék, ami örökkön emlékezteti majd, kik Ők, és mit műveltek vele, azonban valami, még a szemére leszálló kábaság előtt rántja ki annak beteges nyugalmából. Az ajtó hangosat sikolt, ahogy valaki óvatlanul lép be rajta, Taehyungnak pedig egyedül az illető cipőjét van lehetősége megcsodálni, tovább képtelen vezetni könnyeitől homályos lelkének tükrét, hisz ha Ő látja a férfit, minden gond nélkül, az azt jelenti, hogy a látszólag tanárok egyen öltözékébe bújt pasas is végigpillanthat rajta, és a szánalmas megjelenésén, megcsodálhatja a kigombolt, megtépázott nadrágját, a szorítások még vöröses foltjait felkarján. Sosem akarta, hogy bárki is ilyen állapotban tekinthesse meg törékeny valóját, hiszen ezt szégyellte mind közül a leges leginkább.

Ösztönösen húzza magát magzatpózba, miként lehunyt pillákkal könyörög újra, és újra azért, hogy a következő szívdobbanása legyen az utolsó, és az Őt életre kényszerítő ketyere végső pihenésre adja fejét - egy jó ideje már, hogy felfedezést tett létezésének értelmetlenségéről, még is, csak fohászkodik az utolsó lélegzetvételért. Vágyta a halált, az elmúlást, de a közhiedelemmel ellentétben nem az életének akart véget vetni, csak a testét uraló, fájdalmas zsibbadásnak, és az azzal járó végtelenül elkeseredett gondolatmeneteknek. Utálta, hogy egyke, gyűlölte, hogy az édesanyja kénytelen volt Őt mindenféle társ, és támogatás nélkül, hihetetlen nélkülözés közepette felnevelni, és mindennél inkább a Pokolra kívánta saját magát, s gyengeségét, amiért ahhoz sem volt elég bátor, hogy a hazafele tartó úton a főutcai útestre vesse magát, csúcsforgalomban.

Hagyja, had költözzön a megszokott, zúgó hang hallójárataiba, miközben tompán, de tanúja a bántalmazóinak menekülési kísérletének. Érti, ahogy a tanár hangosan üvölt utánuk, mentőért, és segítő kezekért kiállt, még sem mozdult, csak hagyta, hogy a gyönge, erőtlen testét újra, és újra végigjárja a tudat, mennyire nincs keresnivalója az élők között.

Nem tudja, mi vár rá, nem akar hinni abban, hogy innen bármi is kivezethet, hisz ez a mély, kerek gödör sem ajtókkal, sem ablakokkal nem lett ellátva, létra sem vezet a felszínre, fény pedig véletlenül sem pislákol, sehonnan sem.

Annyira értelmetlen ez az egész.

Ő csak szeretne meghalni végre, de valami még sem hagyja nyugodni. Mintha legbelül sejtené, hogy tartogat még neki valamit az élet, ne siessen annyira, várjon még - de egy csalóka sejtés még nem ad készpénzt, neki pedig a türelme együtt fogy kitartásával, és az arcát nedvesítő könnyek csak azt bizonygatják, milyen felesleges vakon bíznia a jobb időkben.

Puszta időpazarlás.