túl tökéletes (2/2) ⌞jikook⌝

Cím: Túl tökéletes
Korhatár: +16
Párosítás: JiKook //Jungkook x Jimin/JeongGuk x Jimin//
Terjedelem: twoshot
Tartalom: JeungGuk egy fiatal fényképész, Jimin pedig a gyönyörű modellje. Jól megvoltak egészen egy bizonyos fotózásig, ahol mindkettejük épp eleget tesz a munkakapcsolat tönkretételéhez.
Figyelmeztetések: trágár beszéd(?)


[katt ide az első rész elolasásához!]

Túl tökéletes (2/2)

[END]

JeungGuk és az élethez való viszonyulása láttak már szebb időket. Mióta összekaptak Jiminnel - már ha ezt a néma háborúskodást annak lehet nevezni -, nem beszéltek. Egyetlen szót sem váltottak egymással, nem, hogy személyes ügyekről, munkáról sem. Ez pedig igencsak nehézkessé tette a fiatal fényképész mindennapjait. 

A következő, előre lefixált időpontjuk egy hétre rá következett, de nem egy, és nem két alkalommal kellett már egyikük közbejött programja, vagy betegeskedése miatt csúsztatniuk rajta, így, a kommunikáció minden lehetséges formáját ellökve maguktól, vakon néztek a fotózás elébe. JeungGuknak halvány lila gőze sem volt, mit kellene tennie, van-e értelme megjelenni, hisz másra sem tudott gondolni, csak arra a szörnyen fájó tényre, hogy Jimin valószínűleg nem jelenik majd meg. Talán, az eltelt hét nap elég volt ahhoz, hogy megingathatatlanul biztos legyen érzéseiben, amik Őt a festői férfihez láncolták, ezzel egyszerre pedig borzasztóan megbánja, hogy nem állította meg a folyamatot időben. 

Milyen amatőr hiba az ilyen - beleszeretni egy alanyba! Már egy jó ideje csak a fotózásnak él, a nyakát tenné rá, hogyha nem volt már 100, vagy több modellje, akkor egy sem, még is, képes volt semleges maradni. Sosem érzett semmit a puszta csodálatnál, irigyelte őket egytől-egyig impozáns szépségükért, de sosem keltettek benne vágyat, nem fojtották belé a lélegzetét, és legfőképp, nem töltötték ki elméjét minden arra adott pillanatban. Ó, mit meg nem tenne, hogy ettől az egésztől szabadulni tudjon! 

Most még is, itt áll, és vár, miközben lassan, a percek elteltével elalszik a benne még épphogy pislákoló remény lángja - hamarabb jött. Fogalma sincs, miért szeretett volna ilyen csúnya módon kitolni önmagával, de megtette, idő előtt érkezett meg, szépen lassan kipakolta a felszerelést, mesterfokon állítgatta a fényeket, mindenről profi módon kezeskedett, amiről csak tudott. De a fenséges férfi csak nem akar megérkezni... 

Az ötödik percben fáradtan rogy a fekete bőrkanapéra, arra, amint csakugyan egy héttel ezelőtt is ült, annyi különbséggel, hogy abban a percben a Pokolba kívánta Jimint minden tettéért, most pedig mindennél inkább maga mellett szeretné tudni. Tudja, tisztában van vele, hogy nem Ő vétett hibát, nem Ő tehet róla, még is, bocsánatot fog kérni, ha betoppan a férfi. Hogy miért? Dunsztja sincs. Egyszerűen csak nem akar - és nem képes - tovább ilyen végtelenül messze lenni tőle, hiányoznak neki az értelmetlen, bugyuta kis üzenetek, amiket a gyönyörű modellje gyakran küldözgetett neki, továbbá, majd bele szakad ebbe a hiányérzetbe.

Sosem volt még szerelmes - eddig bizton állította, hogy nem is lesz, hisz Ő ilyen gyenge érzelmek táplálására, pont egy ember iránt, képtelen. Pontosabban, úgy hitte, hogy az. Egyetlen szenvedélye volt, a fotózás - egy darabig csak ez éltette. Elkapni a pillanatot, megörökíteni, vele érzelmeket átadni - ez volt minden boldogsága. Annyira szerette ezt! A fényképek, a tizedmásodpercek elkapása sosem bántották Őt, ennek ellenére, Park Jimin megjelent, és mindent, az egész rohadt kártyavárat a maga tökéletességével, úgy, ahogy volt, felrúgta! És még csak nem is szégyenli magát miatta! 

Fáradtan hajtja hátra fejét, nyakát a kanapé háttámláján megtámasztva - olyannyira elterül, hogy mindenféle erőlködés nélkül, elég ha oldalra billenti a fejét és látja magát a szemközti, egész falat borító tükörben. Először csak fintorog párat, de hamar feladja - a nyomába sem ér áhított férfinak. Ő olyan fene hibátlan, hogy rohadjon meg a francos génjeivel együtt! Akármilyen szemszögből, arckifejezések hadát aggatván magára - bárhogy nézi, sehogy sem szép, nem esztétikus, és közel sem tökéletes. Mondjuk, sosem zavarta különösebben, hogy mutat éppen, hiszen Őt hol érdekli, hogy látják a fizikai valóját - a lényeg úgy is a munkájában van, amire eddig sosem érkezett panasz. 

Hogy csinálja? Mit kell ahhoz tenni, hogy valaki mindenféle smink, és plasztikai beavatkozás nélkül ilyen magasra tegye a lécet, hibátlanság terén? Bele sem lehet kötni - élénk tincsei, kellemes, még is határozott arcvonásai, a testfelépítése, még a pici kezei is hozzájárulnak mesebeli szépségéhez. Most, hogy így belegondol, szívesen elbeszélgetne a szüleivel. Valami titkuk csak van, véletlenül nem lehet professzionálist alkotni, Ő már csak tudja, hisz fényképész.

Maga sem tudja meddig mered a tükörbe, számára másodperceknek tűnnek az eltelt minutumok. Igazából, kezd beigazolódni a gyanúja - Park Jimin minden bizonnyal nem fog ma itt megjelenni. Miért is tenné, számára feltétezhetően csak játék volt a múltheti, mindössze pajkos hercehurca, és át sem gondolta igazán, mit művel. Le sem esett neki, hogy épp egy szívet tört darabokra?

A legrosszabb ebben az egészben, hogy haragudni sem tud rá. Csak mered saját magára, farkasszemet néz azzal a buta, naiv önvalójával, akinek sikerült beleszeretnie egy elérhetetlen entitásba - hisz Ő tele van mindenféle bárgyú kivetnivalóval. Nem egymásnak valók, ezt a vak is látja, JeungGuknak pedig ideje beletörődni ebbe.

Park Jimin húsz perce késik, vélhetően nem is fog ma már megjelenni, Ő még is csak itt ül, és nagy szemeket mereszt tükörképére, arra a baromra, aki a legtöbb keserűséget okozza neki. Ha nem kezd el érezni, akkor most minden a legnagyobb rendben menne, nem Ő terülne el ezen a méregdrága ülőalkalmatosságon, hanem a modellje, folyna a munka, és még csak sírás sem kerülgetné ilyen eszeveszett módon.

Vár még, pedig tudja, hogy feleslegesen teszi. Itt ül, már tudatában az információval, miszerint az esélye annak, hogy a férfi megjelenjen, gyök nulla, még sem mozdul. Hogy azért, mert nem tud, vagy mert nem akar, azt Ő maga sem tudná megmondani.

Már beletörődött, majdnem hagyja a könnyeit is kicsordulni, amikor a faajtó nyílásának hangja üti meg füleit - önkéntelenül és hirtelen kapja fel a fejét, a tükörből pillantva a bejárat irányába, azonban a meglepettségtől egy szájtátásnál többre nem futja. Kiabálni készült, hiszen tudják az itt dolgozók, hogy mikor be van csukva az a francos ajtó, akkor a halállal egyenértékű büntetést osztogat a zavarásért, hát még ha kopogás nélkül, önhatalmúlag benyitnak; de a probléma ott kezdődik, hogy nem egy stylist, vagy egy sminkes toporog az ajtóban, hanem a túl tökéletes fiú.

A tükörben találkozik össze tekintetük, mindkettőjüké elveszettségtől, reményvesztettségtől  csillog, kellően annyira, hogy ilyen távolságból is észrevehető legyen. A mesebeli modell vár pár pillanatot, addig egyetlen szekundum erejéig sem szakítja meg a szemkontaktust, azonban túl hamar lép előre. JeungGuknak kellett volna még idő, ilyen hirtelen még az információt sem képes feldolgozni, nem még beszélni! Legszívesebben Jimin képébe ordítaná azt, amit gondol, de jelenleg még a mozgás gondolatával sem kompatibilis.

- Ne haragudj, nem akartam elkésni - napbarnított bőrét végre nem fedi felesleges máz, természetes formájában ragyog most itt előtte, ami lenyűgözőbb a világ hét csodájánál, együttvéve -, de baszott nagy sor volt a virágboltban, nekem meg az utolsó percben jutott eszembe, hogy hoznom kellene...

Na jó, ez neki túl sok.

Itt áll, alig egy méterre tőle, egy csokor virágot rejteget - elég bénán - a háta mögött, miközben ezek a szavak hagyják el ajkait, és a külsejére nem tud új jelzőt aggatni; szemet gyönyörködtető. Ez biztos csak valamiféle rémesen bűbájos képzelgés, nem lehet a valóság, ez ahhoz túl szép. Ilyen nincs, ilyen nem létezik...

Biztos csak a hiány hatalmas hulláma terítette JeungGukot le a lábáról, és kényszerítette ilyen hazug, de pompás hallucinációba - nem egyszer érezte, hogy bele fog halni a másik nélkülözésébe, most pedig kamatostul visszafizetett neki minden elvesztegetett, kesergéssel töltött percet a modellje, a virággal, a fenséges szavakkal, ezzel a nyálas megnyilvánulássál, ami ha nem velük történne, megforgatná JeungGuk gyomrának tartalmát - jelenleg azonban csak a pillangókat ébreszti fel az testének azon tájékán.

- Bocsánatot szerettem volna kérni - a lágy hangja szinte áriaként simogatja szegény főhősünk meggyötört lelkét -, a múltkor, egy kicsit... Jó, nem kicsit, nagyon nagy hülyeséget csináltam, és... azt hittem, azért nem keresel, mert gyűlölsz.

Újabb lépéseket tesz felé, majd mikor megérzi vállán az idősebb mancsait, kisfiús zavarában elkapja a tekintetét, és egész más irányba kezd nézelődni - nem hiányzik, hogy ez az amúgy is önelégült vigyor még szélesebbre terebélyesedjen azon a pofátlanul gyönyörű arcon.

- Tudod, nagyon béna vagyok ebben, sosem kellett még nekem szerelmet vallanom. Elég gyászos módon sikerült, én is tudom, de... ha elnéznéd nekem, akkor...

- Könyörgöm, hallgass el... Ha tovább vakerálsz, én...

 Elég jól láthatóan kivehető a pazar arcvonásokkal megáldott férfiú fintorából a pillanatnyi ijedtséggel elvegyült riadtság - bizonyára nem egy ilyen válaszra számított. Szóra nyitja a száját, szabadkozni kezdene, de mielőtt belevághatna, a fényképész befejezi a félbehagyott mondanivalóját.

- ...ha tovább csinálod ezt, most komolyan meg foglak csókolni! - olyan hangnemben intézi ezt a múzsájához, mintha fegyvert szorítana épp a fejéhez, és az életét készülne kioltani, pedig a fenyegetés tárgya az idősebb számára még csak nem is negatív; sőt, mióta kitette lábát a lakásából, másra sem tud gondolni.

Halkan felkacag, majd minden további nélkül lendül át harcias, gyakorlott mozdulatokkal a kanapé felett, egyetlen perc gondolkodási időt sem hagyván szegény, lesokkolt fényképészünknek, akitől hamar megfosztják a légzés lehetőségét - és ezért, most kivételesen nem a hirtelen történések miatti megrázkódtatás a felelős, hanem Park Jimin makulátlan, cseresznyepiros ajkai.

Eleinte még mindketten, kitartóan küzdenek a jól megérdemelt dominanciáért, azonban Jimin az, aki  egy idő után elfogadja az alárendeltséget - talán, nem minden hátsó szándék nélkül, de megteszi -, így a finom, puhatolózó puszilkodás hamar kész harccá növi ki magát, amit bár egymás közt sem értenek igazán, hogy miért is folyik, de a világért se mondana le ennek lehetőségéről egyikük sem.

- Na, ki csókol meg kit? - egy röpke pillanatra válik el a festői férfi a másik ajkairól, megtáltosodott fényképészünk már is követelőzően fonja karjait a vékony dereka köré.

- Hallgass!

túl tökéletes (1/2) ⌞jikook⌝

Cím: Túl tökéletes 

Korhatár: +16

Párosítás: JiKook //Jungkook x Jimin/JeongGuk x Jimin//

Terjedelem: twoshot 

Tartalom: JeungGuk egy fiatal fényképész, Jimin pedig a gyönyörű modellje. Jól megvoltak egészen egy bizonyos fotózásig, ahol mindkettejük épp eleget tesz a munkakapcsolat tönkretételéhez.

Figyelmeztetések: trágár beszéd(?)

Túl tökéletes (1/2)

Újabb hatalmas villanás, az egész szobát bezengő,de alapjáraton halk kattanás - újra "elsül a fegyver". Túlzás ezt így megfogalmazni, egyszerűen újabb fénykép készül a díszlet közepén ülő, már -már festői formát öltő Jiminről. JeongGuknak meg sem kell szólalnia, már több projekten dolgoztak együtt, tudja, mikor, miét hova kell tennie - talán a fiatal fényképész ezt csodálta benne a legjobban. Szinte olvas a gondolatiban, minden egyes kattanást követően képes a tökéletes pózt felvenni, ha akarna sem tudna egyetlen hajszálának állásába sem belekötni.

Olyan gyönyörű, ahogy a fekete kanapén elterül. Szemrevaló testét egyedül a már-már ráöltött alsója takarja, azonfelül egyetlen, hosszú, vörös szatén anyag tekereg körbe gyönyörű alakján, olyan helyeken is érintve a mesebeli férfit, ahol JeongGuk csak legmerészebb álmaiban merné. Tökéletes, szimmetrikus arcára szükségtelenül mázolták a festéket - magában is káprázatos volna. Olyan attraktív mosolyt küld a kamerának, hogy a fiatalabb alig tud parancsolni az Őt hirtelen lerohanó érzéseinek - arca már így is felvette a piros szín legalább három árnyalatát, és úgy fest, ennek még közel sincs vége.

Hiába, tudja, ez a csábos tekintet nem neki szól, hanem a keze ügyében tartott ügyes-bajos szerkezetnek, kár remélni, hogy valaha egyáltalán észreveszi-e Őt ez a varázslatos teremtés. Kacér pillantásait szeretné figyelmen kívül hagyni, de már csak a munka szempontjából is lehetetlen, így ez az egész megbukott - szenvedni, sanyarogni fog a fotózás végéig, kénytelen szembemenni a lehetetlennel, és minden elkészült kép után lenyelni a mérhetetlen, beazonosíthatatlan érzést, amit a férfi kivált belőle. 

Hogyan csinálja? Megannyi más modellel is együtt dolgozik, mind férfiakkal, mind nőkkel, egytől-egyig mindet fenségesnek látja, de Jimin az egyetlen, aki ennyire megfogta. Alig bírja tartani azt a szerencsétlen kamerát, majd összeesik a fáradtságtól, és ezen nem sokat segít az alany iránti borzalmas sóvárgás érzése. 

- Tartsunk szünetet, kezdek fázni - halkan nyüszít az est főszereplője, mire JeongGuk csak bólintással reagál.

Neki is szüksége van a pihenésre, muszáj innia egy kávét, hogy legalább a forró ital adta öröm átjárja kicsit a felrobbanni látszó elméjét. Tudta, nagyon jól tudta már a pályája kezdetén; tájképeket kellene készítsen. Ahhoz, hogy emberekkel dolgozzon együtt, szükség lenne a csapatmunkára való kapacitásra, ezzel pedig Ő jól láthatóan nem rendelkezik... Valamiért, még is emellett döntött. Ragaszkodtak ehhez a nála tapasztaltabbak, azt mondták, tehetsége van az érzelmek pillanatnyi elkapásához... Végül is, Őt a végeredmény mozgatja meg, és semmi más - eddig legalábbis így volt, de mióta Jimin sűrűn megfordul a kis stúdiójában, ez az egész kártyavár módjára összedőlni látszik. 

Ellép a kijelölt helyéről, és megigazgatja magán a sapkáját, nem tudja, hova kapja a fejét - szerezzen takarót a számára kedves alanynak, vagy hozzon magának egy csésze finom mennyországot, ami csak pár pillanatra is, de segít ezen a kilátástalanságon? Beteges egy ital ilyen mértékben való szeretete, de a tehetség mellékhatásai között szerepel az őrület is, Ő pedig tisztában volt ezzel, és egy cseppet sem bánta, milyen lapokat osztott neki a sors. 

Csak vállat ránt, hisz Ő fényképész, nem asszisztens - a fenséges férfinak is vannak lábai, majd feláll, és magára rángat valamit. Ha el is húzódik a meló, nem probléma - mára Jimin az utolsó, utána már csak haza kell billegnie, és otthon a kis laptopján megszerkeszteni a képeket. Valamilyen oknál fogva, a róla készült felvételekkel még szabadidejében is szívesen munkálkodik - szimpla kíváncsiságból. Meddig fokozható a tökéletesség? Ez a kérdés, mióta csak együtt dolgoznak, kifejezetten foglalkoztatja. 

- Héé, várj-várj, JeongGukie! Hozol nekem is egy kávét? - hátrakapja a fejét, már a mozdulatból érezhető, hogy a válasza bizony nemleges lesz.

- Majd a barátnőd hoz neked. Feltételezem megint itt lobbizik valahol, mikor tudod, hogy utálom a felesleges személyek jelenlétét - hangja lemondó, és elég erőtlen. 

Süt belőle az ellenszenv, amit a japán származású lány irányába címezett. Sayuri személyisége túl pozitív, és sziporkázó, emellett pedig szegény lány még buta is, mint a föld; cserébe, külseje eget rengető, de hiába, ez a kombináció messze nem tökéletes. Úgy vélte, hogy Jimin mellé valaki hozzá hasonló illene - egy hibátlan entitás. Hisz az idősebben nem lehet fogást találni; lélegzetállító megjelenés, elbűvölő személyiség, jó duma, valamint, nem ostoba. Maga volt az álompasi, akire mindenki vágyott, még a szerencsétlen, fiatal fényképész is, aki eddig megingathatatlanul egyenesnek vallotta magát. 

Nem merné kijelenteni, de bátran feltételezhető, hogy szerelmes a munkatársába. Nem tudta sem megerősíteni, sem megcáfolni, ez számára is csak egy hatalmas kérdőjel volt az állítások sorában - de nem mer erre a feltevésre sem igent, sem nemet válaszolni, még ha csak Ő tudná, akkor sem. 

- Dobtam, szóval egyedül vagyok - a lágy felelet, már csak tartalma miatt is zene JeongGuk füleinek.

Bár, nem mintha számítana, van-e valakije, Ő úgysem fog neki az érzéseiről beszélni, abban az esetben sem, ha élet-halál kérdése, de jó tudni, hogy jelenleg senkivel sem kell osztozkodnia a hőn áhított, festői teremtés gondolatán. 

Nem felel erre semmit, csak háttal az említettnek, megindul a szoba végében található kávéfőzőhöz, hogy két forró itallal ballaghasson majd vissza eredeti helyére... 

Kicsit szégyenli, de pontosan tudja, hogy issza a másik a kávéját: sok tej, sok cukor. édesen, mint valami szirupot, ellentétben vele. Nem szerette az édes dolgokat, de Jimint ezek éltették. Még most sem érti, hogy ezek mellett, hogyan marad hibátlan a bőre, és az alakja. Nem viccből tartja Őt csodának... 

Annyira elgondolkodik, hogy miután kezébe veszi az elkészült italokat, csak a megfordulás pillanatában veszi észre meggondolatlansága következményét. Modellje közel sem takarót szerzett magának; a drága felszerelést kapta kézbe, és hahotázva, elengedve egy-két hűhát, woah-át, és társait, kezdett eszeveszett fényképezgetésbe.

- Hééé, azonnal tedd le! Rohadt drága az a cucc! - rögtön a kis asztalra helyezi az italokat, magában persze mérgelődik, kár volt egyetlen pillanatra is azt gondolnia, az idősebb nem okoz majd neki gondot. Még, hogy nem! 

- Nyugi már, nem töröm össze! De úgy is én vagyok ma az utolsó, had próbáljam már meg! - hátrébb lép, a gépet az ujjai rabságában tartva, arcán úgy terül el az elégedett vigyor, mintha csak erre várt volna, születése pillanatától kezdve - Egyezzünk meg! Én leteszem a gépet, ha lőhetek rólad pár képet! Szerintem fair! 

- Jimin, hagyd ezt abba, ne legyél gyerekes! Tedd le a gépem, fejezzük be a melót, aztán mész te is a dolgodra, meg én is az enyémre - nem sok dolgot utált jobban annál, ha Őt fényképezték.

Van, aki a kamera elé lett teremtve, és van, aki mögé. Az első esetre tökéletes példa Jimin, a másikra pedig Ő maga... ez így volt rendjén, és tudja, mennyire fontos ezen felállás megtartása. 

- Három kép! Három kép, és rendben vagyunk. Na, kérlek, ne legyél már ilyen kis hisztis! Ülj le a helyemre, csak kipróbálom! - halkan nyüszít, mintha valami létszükséglete volna a felvételek elkészítése, Ő pedig nem elég kitartó ennek a vitának a megnyeréséhez. 

Lemondó sóhajt hallat, aztán nemes egyszerűséggel lépked a díszletbe, morcosan levágva magát az ülőalkalmatosságra, ami még meleg a nemrég még itt henyélő Jimin nyomán. Annyira kellemetlen ez, már most....

Maga se érti, miért ment ebbe bele, de megtette. Pár perc szenvedést megér a nyugodt befejezése a napnak, nemde? Csak érjen haza. Vesz egy forró zuhanyt, és az ágyára épített takaróbunkerből reggelig ki sem dugja majd az orrát, maximum akkor, ha laptopja lemerülőre fogja. 

Az újonnan lett fényképész elégedett görbülettel a szépen ívelt arcán torpan meg, nem messze tőle, ahogy még emészti, tapasztalgatja a felcserélt szerepek kesernyés ízét. Érezhető lesz a képeken is, hogy ennek nem egészen így kellene lennie, de bánja is Ő! Majd szépen kitörölgeti mindet, és eddig tartott a "JeongGuk-a-modell" című, borzalmas történet. 

Csak ül, próbálja elképzelni, hogyan kellene helyezkednie az esztétikus kép elkészülésének eléréséhez, de így, hogy nem látja magát, ötlete sincs. Azonban, Jimin egy szót sem intéz az irányába, egyedül meg erre rájönni képtelen. 

Az első villanás kifejezetten bizarr, innen figyelve, biztos benne, hogy valami elképesztően bugyuta arcot vág a felvételen, és már előre hallja, ahogy a tehetséges modell kigúnyolja majd emiatt... Így is, alig bírja megállni, hogy ne vörösödjön el, vagy viselkedjen gyanúsan! 

- Egy kész - bár, az eddigiekhez képest picit letörve illegeti-billegeti a fejét Jimin, még mindig elég elszántnak tűnik.

Először nem érti, mit tervez a másik, majd mikor hirtelen, közvetlen elé terem, és szajha módjára mászik az ölébe, az lesokkolja. Bár a gépét is félti, mert olyan természetesen mozog vele a másik, mintha csak pár wonba fájna, nem ez legnagyobb gondja. Egyetlen alsót visel, a vörös szatént már lerázta magáról, és így lényegében fedetlen testtel pihen meg rajta az a férfi, aki egyetlen pillantásával képes ennek a szerencsétlen, fiatal fotósnak minden nyugodt pillanatát tönkretenni. 

Annyira megbénítja a hirtelen történés, hogy lehetetlen felkészülnie a túl hamar elkapott fényképre; bizonyára ez is katasztrofálisan sikerült, emiatt pedig már úgy hiszi, nem tudja kellemetlenebbül érezni magát... 

- Második... - Jimin hangja még közel sem cseng attól a nyertes hangsúlytól, amivel alapjáraton rendelkezik, JeongGuk pedig nem érti, mit vár tőle? Ő sohasem lesz olyan modell, mint a társa, hiába veti magát az ölébe, és fényképezi túl közelről - Megvan! 

JeongGuk áldozatként szorul a vérszemet kapott Jimin karjai közé, mozdulni sem képes, olyan erővel nyomják őt az erős karok a puha háttámlának. Közel hajol hozzá, elképesztően közel, annyira, hogy áldozatunkba a levegő is beleszorul - kifújni sem képes, hisz maga, Park Jimin mászik bele a személyes terébe. Megkérhetné, hogy másszon le róla, megmondhatná, hogy ha tovább folytatja ezt, szerződést bont, sőt, zaklatásért még fel is jelenti - ha ez egyáltalán zaklatásnak számít -, a baki viszont a feltételes móddal van. Megtehetné, de nem fogja, és miért nem? Azért, mert ennek az embernek még a lélegzetvétele is makulátlan, és valószínűleg ez egyben az első, és az utolsó alkalom is, hogy egyetlen hajszálnyi távolságra van tőle. 

Jimin elégedetten helyezi súlyát a másik derekára, ahol megpihen, miközben a már így is vészesen elenyésző távolságot, ami kettejüket elválasztja egymástól, folyamatosan csökkenti. JeongGuk továbbra sem igazán mer levegőt venni, talán fél, hogy ennyi is elég lenne a várva várt pillanat tönkretételéhez, ez pedig a sarokba szorítóját hetyke vigyor elengedésére kényszeríti. Nem érti, mitől kattant be így a modellje, de nem bánja, hogy megtörtént - ha később ennek rossz vége is lesz, sosem fogja elfelejteni, hogy vetette magát az ölébe, és ért fedetlen bőre az övéhez... Túlságosan is különös az intim a pillanat, de az élet furcsa fintora, hogy pont ezzel a különc, ifjú fényképésszel történik meg.

A szemkontaktust egyikük sem hajlandó megszakítani, mindketten ragadozó módjára kergetik a másik pillantását, kész élet-halál tusát vívnak meg; és még így sem lenne képes egyikük sem elmondani, hogy ki áll nyerésre. 

Hirtelen kerül elő a kamera, és olyan gyorsan készül el a fénykép, hogy ideje sincs reagálni - de érdekli is Őt a fénykép, csak azért csalódott, mert már érezte ajkain az elcsattanni készülő csókot, egyetlen további pillanat lett volna még szükséges, és biztosan rátapad azokra a tökéletes, hamvas ajkakra... De nem adatott meg. Közel volt, de nem eléggé. Ezt nevezik abszolút szívásnak, valószínűleg. Ha nem is, JeongGuk ilyesmivel tudná most jellemezni a túl gyorsan lepergő események  tökéletes sorozatát - ezzel az elbaszott végkifejlettel. 

- Megkaptad a három képed, most már szállj le rólam - hangjából is süt a hirtelen jött letargia elnyomó hulláma. 

Több tényező is böki most a csőrét; rámászott, azzal a bizonyos tekintettel illette őt, majdnem elérte, hogy megcsókolja, erre ilyen büszke vigyort villant rá, ezzel is aláírva mindent. Tudja, hogy JeongGuk vágyik rá, hogy - talán - szereti, és ilyen ronda játékot játszik vele, kihasználva minden adottságát, amit a fiatal, letört férfiú csodál benne. 

- Lemászom rólad, egyetlen feltétellel - a fiatalabban most már tényleg fortyogni kezd a dühtől - Ne vágj már ilyen arcot. Olyan édes pofid van, elcsúnyítod ezzel a felesleges durcival. 

- Nem barátok vagyunk, munkatársak, és kezd elegem lenni a hülye játékaidból. Fogd magad, mássz le rólam, és menj haza, van elég felvételünk - ha tehetné, becsukná a füleit, hogy ne kelljen ezeknek az undorítóan tökéletes szavaknak tanúja legyen.

Mérges önvalójára, amiért hagyta magát elcsábítani, és nem volt képes nemet mondani a páratlan alkalomra. Tudta, érezte, hogy csúnya vége lesz, még sem tett ellene semmit, mert elkábította a másik túlzott tökéletességének mámora, a... szerelem? Talán - biztosan. 

Várja, hogy mozduljon, szóljon, reagáljon bármit, de semmi sem történik, csak peregnek a másodpercek, őrült gyorsasággal. Ugyan úgy ül a csípőjén, ugyan azzal az éhes tekintettel méregetve Őt, viszont JeongGuk másra sem vágyik, csak a menekülés lehetőségére. Elég volt ennyi Park Túl tökéletes Jiminből, meg az álnok színjátékából...

És nagyon úgy fest, hogy muszáj neki cselekednie, mert a rajta terpeszkedő tekintete még csillog valami ismeretlen eredetű elszántságtól, amire a továbbiakban JeongGuk nem kíváncsi. Mintha nem érdekelné tovább, és képes lenne eltekinteni attól a mérhetetlen sajgástól, ami most a lelkét marja, egyszerűen kitaszítja az ellenállhatatlan alakot öltő démont az öléből, felpattan, és vissza sem néz rá, mérges, gyors mozdulatokkal kapcsolja le a fényeket, szedi szét a kamerát, és kezd pakolni. 

Valamit próbál vele közölni a modellje, de most szándékosan hagyja Őt figyelmen kívül; a továbbiakban semmi szükség erre. Nem beszélnek többé, csakúgy, mint amikor együtt kezdtek dolgozni. Kár volt egy pillanatra is elhinni, hogy jó ötlet a vágynak engedi. Ő egy fiatal fényképész, akit elkapott a pillanat, meg a sok felesleges, buta érzelmek adta gyöngeség, és most ihatja ennek a levét rosszullétig. 

Miközben Ő pakol, a motyogás is hamar abbamarad a háta mögül, valószínűleg most Jiminnek áll feljebb, hogy mekkora tuskó, és elmehet melegebbre, de egyszerűen nem érdekli. Szeretne egy kis csendet a fejében, mert ez az elviselhetetlen zúgás kezdi a tűréshatárát feszegetni, és előbb-utóbb tényleg valami meggondolatlant fog cselekedni. 

Egyetlen szó sem hangzik el, egyedül a hangos csapódások, cipzárrángatások, és anyagok nyúlásának nesze járják át a helységet, míg a fiatalabb a felszerelést rakja a helyére, a túlzott gyönyör megtestesítője ruhát ölt magára. Nem meglepő, hogy Ő végez előbb, ahogy az sem, hogy egyetlen szó nélkül, maga után bevágva a szerencsétlen stúdió faajtaját viharzik el, mintha JeongGuk tehetne mindenről. 

Ő provokálta ezt ki, Ő játszott az érzéseivel, Ő csavarta el a fejét - és még is JeongGuk lenne az, aki hibás? Hát ez valami nevetséges... A fiatal fényképész nem tehet semmiről. Ő csak érez, amit ha tehetné, nem tenné. Ezekkel csak a baj van; nyomorult érzelmek, hülye emberek iránt, amik értelmetlen vitákat, meg indokolatlan, ostoba haragot, rosszabb esetben utálatot eredményeznek. Kinek van erre szüksége? 

Ha létezik is ilyen ember, az bizonyára nem a szerencsétlen áldozatunk.