metanoia [8/16] ⌞vkook⌝

Metanoia 

8. fejezet - közelebb 

Taehyung szemszöge

Halk topogás az egyetlen, ami jelenleg hangokkal tölti fel a Jin irodájához vezető folyosót. A lábaim azok, amik a zaj forrását jelentik, és Izé, hidd el nekem, nem azért csinálom, mert olyan fene jól esik izgága nyolcéves módjára eltölteni a várakozás címkével ellátott perceket.

Izgulok, sőt, egyenest félek. Mint minden ember egy ilyen pillanatban, azon morfondírozom, miért mentem ebbe bele? Nem lett volna kötelességem, sőt, én erősködtem, hogy hadd csináljam. Most még is fejvesztve kutatok lehetséges kibúvó után, ami megmenthet ettől a már-már túl sok felelősséggel járó beszélgetéstől.

Amikor Jin megkért, hogy beszéljek Namjoonnal, nem igazán láttam át a gondolatmenetet. Nem vagyok szakértő - minden, amim van, a saját tapasztalatom, és tekintve, hogy Jin kezét köti a törhetetlen titoktartási kötelezettség, így a férfi nevén kívül semmi mást nem tudok róla. Lényegében, ötletem sincs, hogy mit kellene mondanom neki, és hogyan.

Mikoris a tudtomra adta szándékát, gondolkodóba estem - tudtam, hogy valami bűzlik, hogy valami csak úgy önti magából a deja vu bukéját, de elsőre nem volt teljesen tiszta, mi is az. Talán azért nem volt olyan fene egyértelmű, mert fordult a kocka, és most nekem kellene ülni a segítő oldalon.

Biztos vagyok benne, hogy ugyan olyan kellemetlenül fogja érezni magát, mint először én tettem – azonban úgy érzem, mégiscsak van valami, ami mellettem áll, ami bizarr, de még is előnyt jelent. A tény, hogy én is beteg vagyok.

A megoldás nem abban rejlik, hogy csupán megpróbálsz beszélni valakivel róla. Tapasztalatból mondom, az üres beszélgetés nem több puszta időpocsékolásnál. Ez az egész olyan egyszerű, mégis nehezen fér az emberek fejébe - ha valaki olyannal próbálod meg megosztani a fájdalmad, aki ahhoz hasonlót sosem élt át, nem kapsz majd fényt, reményt, vagy kiutat a jelenlegi helyzetedből. Nem lesz semmid, csak percek mögötted, minutumok, amiket továbbra is szürke, ködös halálvágy itatott át.

Meglehet, hogy egy kicsivel jobban belelendültem a dologba, mint kellett volna, de segíteni szeretnék, és azt hiszem, a tény, hogy képes vagyok ennyire lelkesedni valamiért, egy nagyon jó jel.

Megköszörülöm a torkom, ahogy a faliórára pillantok - még van időm, de nem árt, ha egy kis mentális bemelegítést végzek. Azt hiszem, az, amit elkövetni készülök, hatalmas előrelépés lesz az állapotomra való tekintettel - a gyógyulás sosem lineáris, de most úgy érzem, túlságosan is határozottan ívelek felfelé egy lerobbanáshoz.

Az idő ismét megtréfál, az elkövetkezendő öt perc olyan borzalmam lassúsággal vánszorog, mintha elfáradt volna az idáig tartó útján. A topogás egyre intenzívebbé válik, a szívem minden minutum elteltével hevesebben dobog. Rég nem éreztem már ezt.

Vannak dolgok, amik egy átlagos életnek velejárói - apró dolgok. Olyanok, mint megizzadni az izgalomtól vagy még ennél is kisebbek. Rámosolyogni egy eladóra vásárlás után, felvenni azt, amit egy idegen leejtett. Hétköznapinak tűnik, jelentéktelennek, ugye, Izé? Az, akivel nap, mint nap megesik, azt gondolná, tökéletesen leélhetők az évek ezek nélkül az elhanyagolható tényezők nélkül.

Nos, én egy ideje már minden ilyen apróságot nélkülözöm, és ezek hiányoznak a leges legjobban.

Olyannyira hozzászokunk a jelenlétükhöz, hogy irrelevánsnak tituláljuk őket, de ha egyszer semmivé lesznek, az általuk hagyott űr kérdés nélkül kebelez be bennünket.

Azt hiszem, hálás vagyok a hirtelen kinyíló irodaajtónak - a nyikorgás zaja messzire ijeszti az árnyalt gondolataimat, s a helyzet felismeréséből fakadó riadtságom falat húz az elmém köré, amin ezek az ijesztő, sötét ideák képtelen lesznek újra átjutni. Egy darabig.

Mindegy, nem számít, csak odabent ne kelljen még a saját pszichémmel is harcot vívnom, az önmagában is elég bonyolultnak mutatkozó szituáció kellős közepén.

Felpattanok a kényelmes székből, majd minden további nélkül lépek be az ajtón, aminek szinte küszöbén pipiskedik a terapeutám. Felpillantok rá, majd halk sóhajt engedek el, észlelve azt a mérhetetlen aggodalmat, ami mélybarna tekintetében megcsillan – csak remélni merem, hogy nem az eljövendő beszélgetésünk akasztotta ki ennyire.

Egy szót sem szól, pedig örömmel fogadnék pár hasznos tanácsot. A háta mögé néz, utolsó pillantást vet a valószínűleg ott ücsörgő Namjoonra, majd rám emeli nehéz pilláit, s egy bátorító bólintással int a küldetés megkezdésére. Hárman tartózkodunk a szobában, de egyikük sem mond le a némaság privilégiumáról, így kínos, hason kúszó másodpercek elteltével Jin elhagyja a helyiséget, engem beljebb nyomva az ajtón, hogy utána becsukhassa azt.

Miért viselkedik ilyen furán?

Értetlenül nyelek egy nagyot, majd megrázom a fejem – ez jelenleg nem lényeges. Namjoonhoz jöttem, hogy segíthessek rajta, s minden, ami ezen a közvetlen témakörön kívül esik, az jobb, ha nem teszi most be lábát ebbe a szűk helyiségbe.

Lépéseket teszek előre, hogy felmérjem a helyzetet, s az első észrevételem, hogy sejtéseim beigazolódni látszanak - Namjoon a pácienseknek fenntartott, fekete bőrkanapén ül. Árnyszín ruhái által takart pontjai egybeolvadnak a kanapéval, hófehér bőre erős kontrasztot biztosít, így lehetetlen őt szem elől téveszteni. Haja hamuszínű, s az égnek mered, arcán ugyan az a kesernyés halálvágy ücsörög, mint amikor először láttam őt a konyhában. Nem néz ki sokkal jobban.

Egy mélyet szippantok az amúgy barátságos négy fal közének levegőjéből, majd a lehető legnormálisabb formám magamra erőltetve indulok meg oda, ahol Jin ücsörög általában. Nem vagyok biztos magamban, egy picit sem, s minden centiméter, amit az úticélom felé teszek, szinte ordítja, mekkora baromságot készülök éppen elkövetni. A beteg azért beteg, hogy a terapeuta meggyógyítsa, nem azért, hogy hirtelen szerepjáték módjára széket cseréljen, miszerint innentől ő a csodatevő. Ez nem így működik, nem szabadott volna ebbe belemennem...

- Hány éves vagy? - már majdnem elérem a vele szemben elhelyezett széket, mikor felteszi a kérdését. Hangja rekedt, s bár kellemes, azért érezhető rajta, hogy az elmúlt időben nem igazán csacsogott. Ismerős ez a karcosság, hisz az első kezelések alatt végig ezzel harcoltam jómagam is.

- Tizenhét - fogalmam sincs, talán látja, mennyire berezeltem, s nem éppen ideillő kérdésekkel akar bombázni, hátha feloldódom tőlük. Mindenesetre azonnal válaszolok, majd gyors mérlegelést követően elutasítom Seokjin hőn szeretett forgósszékét, s helyette Namjoon mellé ülök a kanapéra, alakjától a tisztességes távolságot megtartva.

Reflexből visszakérdeznék, azonban a kortalan arcára sandítva leblokkolok. Most akkor magázódjak, vagy tegezzem le?

- És mid van? - A kérdésről azonnal a krimisorozatok klisés, drogos bandái jelennek meg lelki szemeim előtt, de szerencsére féken tudom tartani a hirtelen kikívánkozó nevetést. Mi információt cserélünk, nem cuccot, és ettől ez az egész helyzet valamilyen oknál fogva horkantásokat akar kicsalogatni belőlem.

Persze tudom, mire érti a kérdést, egyedüliként az nem tiszta, hogy miért nem veszem már kézbe azt a bizonyos stafétát. A férfi sem pont úgy fest, mint aki épp teázgatós pletyidélutánra készült, de egyszerűen képtelen vagyok most összekaparni magam...

- PTSD. - Rá sem tudom emelni a tekintetem; megpróbálkozom vele, de lélektükreim a karjain húzódó, friss sérülésektől nem képesek elszakadni, arra pedig, hogy emiatt kellemetlenül érezze magát, semmi szükség. - És... önnek?

Megmosolyogja a kérdésem, mire meglepettségemben picit meg is ugrom. Basszus, úgy viselkedem, mint egy komplett idióta...

- Tegezz csak, nem sokkal vagyok idősebb nálad. - Rideg, elérhetetlen külsejének ellenére kifejezetten barátságosnak fest, s ez a tény, ahogy lassan beissza magát az agyamba, kicsit elvesz a bennem halmozódó feszültségből. - Egy hajóban evezünk.

Akkor ezért szerette volna ezt Jin ennyire...

Egyikünk sem szól, s a kettőnk köré települő csend hirtelen válik borzalmasan nyomasztóvá. Körbevezetem tekintetem a szobában, mintha keresnék valamit – keresek is, ötletet, hogy hol kezdjem. Ezredjére is feltérképezem a kis helységet, elmerengek a bézs falakon, a fekete bútorokon, a piros mappákkal teli üvegszekrényeken, de egyikről sem ugrik be, még is mit kellene mondanom.

- Nagyon meg vagy szeppenve. - Rám villant egy kedves mosolyt, majd bólintással pecsételi meg mondanivalóját. - Nincs semmi gond azzal, ha nem tudod, hogy vágj bele.

Most sem vagyok képes magamból egy bólintásnál többet kierőszakolni. A torkom száraz, a tarkómra tapad a hajam, miként az izzadtságom eláztatja azt. Elmondhatatlanul szánalmasnak érzem magam...

- Nyugodj meg, rendben? Annyira rápörögtél erre az egészre, ide hallom, mennyire utálod magad, amiért nem megy. Butaság, ne foglalkozz vele. Majd belerázódsz.

Fogalmam sincs, honnan tudja, mi a baj, mi úton lát bele a fejembe, de azt hiszem, adok a szavára. Lenyelem a hatalmas gombócot, mi a torkomban fogant, majd hagyok még pár másodperc némaságot, amelyek leteltével újult erővel fogok bele a beszélgetésbe. Pontosabban csak fognék, de ő nálam hamarabb talál rá az általa keresett szavakra.

- Mi történt veled?

- Azt hiszem, most az ön... a te esetedről kelleni beszéljünk, nem az enyémről - a lábaimat felhúzom a kanapéra, majd átölelem a térdeimet, mint ahogy azt a beszélgetés során tenni szoktam. Pont úgy érzem magam, mint a terápiás fecsegéseken, annak ellenére, hogy itt most ennek épp az ellentettje kellene, hogy történjen.

- Mindketten betegek vagyunk. - Fogalmam sincs, hogy kellene reagálnom erre. - Az, hogy én vagyok a rosszabb állapotban, még nem azt jelenti, hogy a te eseted nem lényeges.

Csak meredek rá, értetlenül, próbálom feldolgozni, mégis miért akar az én dolgaimról hallani, de azt hiszem, nincs jogom megkérdőjelezni a kívánságát, még akkor se, ha az a beszélgetésünk tárgyát tekintve nem túl jelentős.

- Molesztáltak.

Most csendben marad. Talán nem erre számított, sőt, valószínűnek tartom, hogy ez az eshetőség áll fenn, mégsem erőltetem, hogy reflektáljon a kijelentésemre. Az állam a térkalácsomra támasztom, s úgy meredek a fehér padlóra. Nosztalgikus, eleinte általában végig ezt csináltam, egyetlen mukkanás nélkül.

- Autóbalesetem volt. – Azt hiszem, feltűnt neki, hogy hiába vár, most képtelen leszek ennél többet kierőszakolni magamból, így belekezd a saját démonjának jellemzésébe. - Autóbaleset, amiben elvesztettem a feleségem, és a kétéves kislányunkat.

Ó.

Egy pillanatra a levegőm is bennem reked – egyetlen szekundom töredéke alatt értem meg a végtelen vágások sorozatát, amik véres mezőt képeznek a karjain, s érthetővé válik az az elmúlni vágyás, mi még a mosolygó alakjából is árad.

Hiába találtam rá a hangomra az előbb, most úgy érzem, megint képtelen vagyok értelmes dolgokat kifacsarni magamból.

- Azt hiszem, felesleges lenne taglalom azt, amit érzek. Rád van írva, hogy mindent ismersz, amitől valaha is szenvedtem, talán még jobban is, mint én. - Időt sem hagy, hogy rákérdezzek. - Mert mindketten valakinek a hiánya miatt szenvedünk. Én őket vesztettem el, te pedig saját magadat.

-

Biztos ismered azokat a klisés szövegeket, miszerint mindenki csillagporból van, és a bennünk bujkáló anyagok miatt lényegében mi magunk is csak fénylő pontok vagyunk – fénylő pontok, nevekkel ellátva. Nem szeretem ezt a sztorit, valahogy túl nyálas nekem, de elég sok emberrel találkoztam már ahhoz, hogy lássak benne rációt.

Hiszen a csillagok elég becsapós részei az égboltnak - nem lehet tudni, hogy egyáltalán létezik-e még az az apró égitest, aminek a fénye még látható a számunkra.

Az emberek pont ugyan ilyenek. Hiába vagy körülvéve velük, nem tudhatod, hányan halottak már legbelül.

Képtelen vagyok Namjoon szavait kiverni a fejemből, hiába ért már véget a beszélgetésünk órákkal ezelőtt. Olyan sok mindenre vezetett rá ez az egyszerűnek hangzó bájcsevej, amit alig bír el az elmém.

Azt hiszem, ő sokkal mélyebb dolgokat rejt magában, mint azt bárki is gondolná egy egyszerű, húszas éveiben járó férfiről. Hihetetlen volt az, ahogy beszélt a benne rejtőző, súlyos ideákról, és az, amilyen reakciót ez épp kivált belőlem.

És azon gondolkoztál már, hogy érdemes-e kijelenti olyat, hogy a te időd, meg az én időm? Szerintem nincs ilyen. Jóval inkább mi vagyunk az idő birtokában, mintsem az lenne a miénkben.

Halkan nyelem a könnyeimet, miközben minduntalan forognak a kerekeim. Nem értem, miért sírok, hisz semmi sem történt... Egyszerűen sok lett minden, túlzsúfolódott a koponyám, s a gőz, amit kiereszteni próbálok odabentről, a lelkem vérének útján távozik.

Kicsit olyan ez a kényszer, mint az éhség. Ha üres a gyomrod, és beleharapsz valamibe, akkor azt követően, még ha lehetetlennek is tűnik, még éhesebb leszel – az én esetemben az éhség az alapvető állapot, a falat a beszélgetés, amit megejtettem Namjoonnal, s most minden, amit eddig tartogattam, próbál megszabadulni a láncoktól, amikkel azokat egyszer a helyükre rögzítettem.

Zsibbadok belülről, lassacskán képtelen leszek megtartani az ülő pozíciómat, még sem cselekszem. Egyszerűen tehetetlennek érzem magam, tehetetlennek és szánalmasnak, olyannak, akinek egyetlen funkciója, hogy elrettentő példa legyen mások számára.

Most minden nagyon fáj.

Hiába szeretném, képtelen vagyok mozdulni, elnyúlni a telefonomért, vagy könyvet ragadni, bármihez folyamodni, ami elterelhetné a gondolataimat. Nem, nem megy, egyszerűen megbénított a kín, ami jelenleg menekülni próbál a bordáim börtönéből - mindjárt meghalok.

Kapkodom a levegőt, elfog az érzés, amit már régóta, oly' büszkén nélkülöztem - az, ami minden roham előtt körberohangálta testem, a vénáimat használva útjaként.

- Hé! - észre sem veszem, hogy nyílik az ajtó, csak a hirtelen hanghatás kelti fel az amúgy lappangó figyelmem. Felé fordítom a fejem, de mihelyst eljut tudatomig, hogy Jungkook ácsorog a nyílászáró küszöbén, azonnal az arcom elé kapom a kezem. Folyton úgy viselkedem előtte, mint egy kislány, nem is értem, miért vesz ilyen komolyan. - Mi a baj? Taehyung!

Kérdés nélkül lép beljebb, átlépdeli a földön felejtett köteteket, s mire ismét felfogom, mi történik, már velem szemben ül az ágyon, riadt tekintetével az enyémet keresve. Ki tudja hányadik alkalommal veszítem el a szavak útján való kommunikálás képességét, de ezúttal azt érzem, hogy nem leszek majd képes visszaszerezni.

Nem merem leengedni a pajzsom, s ennek okán most is csak az ujjaim közti réseken van lehetőségem rásandítani - nem akarom, hogy lásson, nem így, ilyen apró darabokban, minden széthullásra felhatalmazó indok nélkül.

- Ne essünk szerelembe, nem ismerjük még egymást eléggé, igazából, egy kicsit félek, sajnálom. - Talán a levegő is megdermed körülöttünk, s én is megfeledkezem magamról egy pillanatra, amikor az előttem ülő a semmiből hirtelen énekelni kezd. Ismerősen cseng, de mégsem tudom, mi ez... - Ne ígérjünk meg semmit, hisz sosem tudhatod, mikor jön a holnap, de komolyan gondolom, mikor azt mondom; kedvellek.

Végighallgatom, és annyira elcsodálkozom azon a gyönyörű hangon, amin dalol, hogy egy idő után még a könnyeim is elfelejtenek potyogni. Azt hiszem, a számomra ismeretlen számot a végéig teljes beleéléssel adja elő nekem, majd mikor észleli, hogy végeztem az ismeretlen okból kitörő hisztériával, csak mosolyogva hallgat el.

- Ha hamarabb tudom meg, hogy az éneklés ilyen jó hatással van a felzaklatott lelkivilágodra, dalolászva mutatkoztam volna be neked - továbbra is csak vigyorog, mintha muszáj volna, és a látványa, illetve a kitartó próbálkozásai még az én elkámpicsorodott képemre is egy halvány mosolyt varázsolnak. - Miért sírtál? Baj van?

Csak megingatom a fejem.

- Hirtelen minden... nagyon sok lett. Nem bírtam tovább.

- Legközelebb szólj, ha úgy érzed, ilyesmi van készülőben. Betanulok egy kész musicalt a kedvedért!

Megint nevet, és a fene tudja miért, de én is együtt mulatok vele, még akkor is, ha hangomon továbbra is nyoma érezhető az előbbi pityergésnek, s a szemeim is fájnak a sok dörzsöléstől. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, de most, hogy itt ül, velem szemben, és jól láthatóan letojja a szánalmas látványom, valahogy hidegen hagy a dolog.

- A beszélgetés volt rád ilyen hatással? - kérdezi, miként közelebb húzódik, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen hozzám.

- Csak nagyon sok mindenre felhívta a figyelmem. Mármint, nem volt vele semmi baj, egy nagyon kedves ember, csak... durván filozofikus alkat. - Jobb híján a tarkóm vakarom, miközben beszélek. Nem, nem zavar, hogy közel van hozzám, épp ellenkezőleg, zavarba hoz a tény, hogy örülök neki. - Tudtad, hogy a tizenöt és huszonkilenc évesek esetében a vezető halálok az öngyilkosság?

- Nos, most már tudom. Viszont, szerintem beszélgethetnénk ennél kellemesebb témákról is, még mielőtt megint elpityeredsz nekem.

Lehajtom a fejem. Valami nagyon fura érzés tölti fel a mellkasom, s érezteti újra élőnek a belsőmet, valami olyan, amit azt hiszem, vagy nagyon régóta, vagy még sosem éreztem. Lehet, hogy csak félreértem saját magam, hogy csak összekutyult bennem dolgokat ez a hirtelen sírógörcs, de...

- Látod? Rögtön fura arcot vágsz - ingatja a fejét, majd még mutatóujját is felemeli, intő szándékkal. - Nem kéne ilyesmin gondolkoznod.

- Meg akarlak ölelni.

Jézusom, Izé, mi a fenéért mondtam ki?

Kész, ma már annyiszor csináltam hülyét magamból, hogy jobb is, ha megint bezárkózom a szobámba! Látom, hogy szája ismét szóra nyílik, mégsem beszél - biztosan idiótának gondol. Mindenki azt csinálja, akkor még is miért ilyen lényeges?

Nagyot nyelek, mindhiába, szinte érzem, ahogy minden eltelt szekundummal újabb és újabb vörös árnyalatát veszi fel az arcom. Teljesen elástam magam a szemében, kár volt elhinnem, hogy ezt nem szúrom majd el valahogy.

Összeszorítom pilláimat, nyöszörgöm össze vissza, próbálok valami értelmes bocsánatkérésnek hangot adni, de a végére az is csak felfoghatatlan hablattyá válik. JeongGuk felnevet, mire azonban felpattannék, hogy távozzak a szobából, vagy levessem magam az erkélyről, karokat érzek a testem köré fonódni.

- Most már el kell viselned, sajnálom - búgja a nyakam hajlatába, s a levegő, amit ezt követően kifúj, a bőrömet csiklandozza. Fura, de valamilyen oknál fogva a gesztus nem érint kellemetlenül, sőt, majdhogynem jól esik.

Nem állok ellen, hiába nem tudom, mit kellene tennem, s hogyan. Hagyom az ösztöneimet, hadd vezessenek – a homlokom a mellkasának döntöm, belélegzem a kellemes illatát, majd, bár másodperceket várat magára a cselekedetem, még is hátára simítom a karjaimat, ezzel lényegében teljesen a szorításába olvadva.

Nem tudom, mi ez az érzés, de azt hiszem, rég nem esett már ilyen jól, hogy valaki hozzámért. 

metanoia [1/16] ⌞vkook⌝

Metanoia1. fejezet - csak a szokásos szokatlanság

Taehyung szemszöge

A mellkasom emelkedése végre alább adott, a szívem, mint egy felrázott óra, továbbra is vadul ketyeg. A levegő, ami oly' nehezen küzdi le magát a légutakon, azonnal kikívánkozik belőlem. Irigy vagyok az értékes gázelegyre; csak jön, majd rögtön távozik is, azonban én képtelen vagyok innen csak úgy elillanni. Be vagyok zárva, ebbe az undorító, meggyötört testbe, és mintha csúfolódna rajtam az elmém, úgy ejtenek rajtam újabb sebeket az emlékek.

Gyűlölöm a pánikrohamokat, ahogy az azokat követő kesernyés nyugalmat is - lassan magamhoz térni, érezni, ahogy a testemet borító izzadtság helyenként elvegyül az arcomat nyaldosó könnyekkel, s azok egymásba karolva gördülnek le orcám ívén. Utálok újra képben lenni, s rühellem, ha kiüt tudatomból a riadtság. Nemes egyszerűséggel mindent egyként kívánok a Pokolra; az emlékeket, az őrült folyamatot, ahogy egyként vagyok teli fájdalommal, dühvel, bűnnel, s az éj sötét leple alatt még is üresnek érzem magam. 

A szobám ajtaja kulcsra zárva, senki sem térhet be, azonban, mintha a világ szeme elől keresnék menedéket, úgy fúrom magam a vastag takaróm alá. Hiába próbálom önvalóm a matracomba passzírozni, nem érzek változást - megsegíthetetlen fájdalom, és zsibbadás az, ami lassan emészt fel.

Bárcsak lenne innen kiút: olyan, ami nem a halálon át vezet.

Én nem akarok meghalni. 

-

Talán, az elmúlt jó pár terápiás beszélgetés során már rájöhettem volna, mennyire furcsa is a pszichoterapeutám, azonban a tizenegyedik, tehát a mai alkalom az, amikor képes vagyok realizálni Jin önmagában is szokatlan, szabad jellemét. Úgy értem, te bizonyára nem mondhatod el magadról, hogy az aktuális problémáid megosztása a dokiddal épp a saját konyhátokban történik, miközben az, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, gyümölcsös süteményt készít.

Valami oknál fogva mégis, a kezdetektől képes voltam hinni Jinnek; talán a módszerei, de meglehet, hogy csak a maga különcsége miatt. A laza stílus, amivel rendelkezik, a kötetlen, egyszerűen felépített párbeszédek, amik oly' bonyolult, és a mai napig érthetetlen témákat foglaltak magukba, valamiképp képesek voltak szóra bírni. Tény, az első pár beszélgetésünk alkalmával egyetlen kézfejemen meg tudom számolni, hányszor mukkantam meg, azonban, ez relatíve hamar megváltozott. 

Lényegében, Ő az egyetlen ember, akivel képes vagyok aránylag megszokott módon kommunikálni. Bár, mondhatni kiharcolta a bizalmam - meg sem tudom mondani, hányszor kiabáltam vele, a pánikrohamok számát sem tudnám helytállón felidézni. Ennek ellenére, még csak a tekintetét sem keményítette meg egyetlen alkalommal sem, hiába vágtam ronda dolgokat a fejéhez, vagy váltam kiszámíthatatlanná minden további ok nélkül. 

Sosem mondtam neki, hogy inkább egyetlen barátomként tekintek rá, mintsem a terapeutámként, azonban, minden bizonnyal tud róla, vagy legalábbis, sejti. Egy igazi, nagybetűs "Nem mindennapi doki", aki még csak nem is orvos - hisz pszichoterapeuta, nem pszichiáter -, mégis annak becézgetem jobb pillanataimban. Nem örül neki, de elnézve, hogy vele viccelődni próbálok, miközben a saját anyámmal képtelen vagyok rendesen szót váltani, nem hiszem, hogy annyira bántaná a dolog.

 - Nem tudom, Tae, hogy őszinte legyek, szerintem ezzel nincs gáz. Azt mondod, hogy tisztában vagy vele, miszerint az a fura dolog a fejedben, akihez úgy érzed, az elmédben beszélhetsz, nem létezik, akkor nincs vele baj - miközben én a pultnál ülök, és a poharamba töltött cukros löttyöt szívószállal iszogatom, addig Ő továbbra is a süteménnyel vesződik, s mintha gyakorlott volna, úgy beszél hozzám mindeközben.

 - Tudom, hogy nincs bent senki, nem is várok tőle válaszokat, csak... néha jó "beszélni" hozzá. Érted, mire célzok? 

 - Igen, azt hiszem. Ezzel nincs baj, ne rágódj rajta. Minden bizonnyal azért van, mert rajtam kívül senkinek nem tudsz megnyílni, a tudatalattid viszont már unja a magányt, amibe Te beleszoktál. 

Ha léteznél, most feltehetőleg értetlenkedve kapkodnád a fejed ide-oda, hogy mégis, miről van szó? Hát rólad. Hívhatnálak úgy, hogy "hang a fejemben", de egy frászt, sosem szólalsz meg - nincs mivel megtedd. Te csak... vagy, itt bent. Vagy, és hallgatod mindazt, amit nem tudok kierőszakolni a torkomon. Egy napló, amibe nem írok, csak... "gondolok" dolgokat. Ez vagy te. 

 - Király. Már kezdtem félni, hogy kapok még egy doboz gyógyszert, meg egy papírt, hogy tényleg sárga lapos vagyok - bár próbálom humorosra venni a formát, a dokim csak a szemeit forgatja; azonban, hiába igyekszik lenyelni, azért mégiscsak megbújik egy apró, féloldalas mosoly a szája sarkában -, ne forgasd a szemed! Inkább örülnöd kéne, hogy megint az elviselhetőbb periódusomat élem.

 - Csak kettőnk közt jegyzem meg, de elég kreatív elnevezés. - hagyja szétterülni a nemrégiben még eltüntetni kívánt vigyort a képén, majd tovább sürög-forog, mintha az élete múlna a készülőben lévő süteményen. Talán a dokinak is kellene egy doki, hogy megnézze, minden okés-e nála, azonban, amíg képes vagyok vele szót érteni, én bizony nem fogom noszogatni. Gyümölcsöt dobál a furcsa, tört fehér színű krémbe, majd a hűtő felé indul, miközben fél szemét továbbra is rajtam tartja - Na, és milyen érzéseid vannak a mostohatesós dologgal kapcsolatban? Lassan érkezik, és örömmel látom, hogy nem idegeskedsz miatta.

 - Nem érdekel különösebben. Sok mindenen nem változtat majd a dolog, csak egy újabb arc, és feltehetőleg sok-sok kérdés, ami elől menekülhet majd, mint mindig. Ja, meg lakott lesz a szoba mellettem, szóval nagy valószínűséggel megint nem tudok majd anélkül elaludni, hogy ne zárnám be az ajtót - a szavak már játszi könnyedséggel hagyják el a számat, ami, így belegondolva, elég nagy dolog. Még akkor is, ha csak Jin esetében vagyok képes egy huzamra ilyen sokat csacsogni.  

Kár, hogy most épp csalódáson kívül nem igazán látok más emóciót mondandómmal kapcsolatban a dokim arcán. Néha már sajnálom szerencsétlent, hisz annyit vesződik azért, hogy embert faragjon belőlem; és nem lát mást, csak az üresedésem folyamatát. Lassan már tényleg nem marad belőlem semmi, és minden bizonnyal, ez elég szomorú. 

Szóra nyitnám a számat, hogy elnézést kérhessek a durva hangnemért, 'mit akaratom ellenére is megütöttem. Hogy őszinte legyek, bánt a dolog, ugyanis, lényegében az egyetlen mellettem álló emberbe rúgok bele folyton, s még csak észre sem veszem - azonban, mielőtt még belekezdhetnék, a fancsali fintor semmivé lesz, s fizimiskája hamar újként derül a jókedvtől. Látod, megmondtam, Ő maga a furcsaság definíciója. 

 - Majd meglátjuk. Mindenesetre, jó érzésem van a jövőbeli jelenlétével kapcsolatban. Rossz hatással biztosan nem lesz rád.

 - Ja, majd meg.

A mosoly nem kopik a képéről, pedig tényleg, őszinte érdektelenségemmel felelek az Ő izgalommal teli lehelt kijelentésére, s ahelyett, hogy csak csalódottan forgatná a fejét ide-oda, inkább helyet csinál hűtőnkben, s elegyengeti a süteményt odabent. Lehet, hogy csak a nyári meleg ment az agyára - nem, nem valószínű, már tavasszal, mikor ideköltözünk is ilyen volt.

Kis csend köszönt a tágas konyha helyiségbe, én pedig ennek minden másodpercét igyekszem kiélvezni. Szeretem, ahogy a nesztelenség az ablakon beszökő déli napfénnyel elvegyül, s járja át a házat - nappal szép dolog a némaság. Éjjel viszont gyakran fojtogat - milyen kétszínű, nem? Mint egy érme. Ha az égen jár a Nap, fej, s mikor elbújik, írás.

 - Van egy nagyon jó ötletem! - Túl korán ér véget a nagyszerű csönd, s a dokim széles vigyorát rám villantva csapja be a hűtőnk ajtaját, szinte mániákus arckifejezésével sejtetve, itt valami nagy turpisság van készülőben. Ó, jaj, majd meglátod, ez a kép, na ez egy rossz ómen! - Te feltehetőleg nem akarod majd neki elmondani, miért viselkedsz vele "furán". Én nem beszélhetek róla, köt a titoktartási szerződés. Hát írj neki egy levelet!

 - Mármint JeongGuknak? - Szinte a hajtövemig ugrik a szemöldököm, mihelyst felveti az ötletet. Ha nem gondol bele az ember mélyebben, csak magával az ötlettel próbál összehaverkodni, még nem is olyan katasztrofális, de amint mélyebb vizekre evezünk, azonnal felismerjük, hogy bizony, ez egy borzalmasnál is borzalmasabb idea.

 - Igen! - Mosolyogva indul meg az irányomba, mit sem törődve a jelenleg meglepettségtől sápadt ábrázatommal. Azt hiszem, bizton állíthatom, elszántságtól csillog a bambi tekintete, és van merszem kijelenteni; valószínűleg nagy reményeket fűz a srác felbukkanása által várható változásokhoz. Naiv. - Még is csak mostohatestvérek vagytok, nem? Jaj, ne nézz így! Kiskora óta ismerem Őt, nem fog kinevetni emiatt, sőt, értékelni fogja a dolgot!

Azt hiszem, jobb, ha erre nem válaszolok semmit sem. 

Belekezd a szentbeszédbe, miszerint fontos, hogy a lehető legpozitívabban álljak hozzá az "új emberek megismerése" kérdéshez, és, hogy ez egy mérföldkő lehetne az életemben. Tudom, tudja, mit beszél, hisz egy tanult ember, elismert terapeuta - még is, annyira... hülyeségnek tűnik az, amivel traktál. Egyszerűen elengedem a fülem mellett, és amíg csak úgy ontja magából a szavakat, megemelem az alfelem a bárszékről, s a hűs itallal töltött poharam szorongatva várom a pillanatot, mikor is egy kis szünet tart - félbeszakítom, és felmegyek. Megnyugszom. Elfelejtem. Hátrahagyom.

 - Tae - Feltűnik neki, hogy nem figyelek rá, azaz, az enyhe morcosság, ami a szép orcáján megül, erről árulkodik -, te is tudod, hogy miért vagyunk itt. Az egy helyben totyogás nem fog előrébb vinni. Csak próbáld meg, kérlek... a kedvemért.

 - Én most felmegyek... a szobámba. Majd... szólj, ha anyuék hazaértek.

 - Nem bántani szeretnélek. A javadat akarom.

 - Tudom.

Tisztában vagyok mindennel. A jó szándékkal, ami vezérli, a célokkal, amit közös érdekünkben tűzött ki magunk elé. Ő mindenével azon van, hogy végre békén hagyjon a múltam, hogy képes legyek elengedni dolgokat, amik megsebeznek. Ő az egyetlen ember, aki sosem okozott csalódást, és még csak a szemébe sem tudok nézni. Azt gondoltam, jobban vagyok, de úgy fest, rohadt messze állok még attól, hogy kijelenthessem, jól vagyok.

Csak fogom magam, és elindulok a lépcső irányába. Rá sem pillantok - nem akarom látni, milyen arcot vág most. Biztos csalódott. Nem akarom, hogy miattam magába roskadjon, de nem tudok tenni ellene. Annyi minden van, amit nem kívánok, még sem küszöbölhetem ki. Túl gyenge vagyok hozzá. 

Jin nem ezt érdemli. Olyan jó munkát végez! Akkor még is, miért érzem magam ilyen fene elveszettnek? Nem az Ő hibája. Ő próbálkozik. Talán én nem akarom eléggé? Nem, ez nevetséges, nem lehet. Megeshet, hogy csupán... nem jól akarom. Nem azt, amire vágynom kellene; valami egészen más az, amit szeretnék.

Ha kívánhatnék valamit, akkor az egy teljes, új élet volna. Nem óhajtok visszakapni a múltból semmit sem, hisz mindezek előtt sem voltam rendben.

Én nem áhítok tovább Én lenni.

Talán tényleg meg kellene írnom azt a levelet - végül is, tökmindegy, hogy égetem le magam, nem? Ez legalább az őszinte verzió. Titkolhatnám is, de annak meg mi értelme lenne? Csak kerülgetném a forró kását. Ha ciki is, muszáj lesz. 

Jinért, hisz csak ennyit kért tőlem. Azért, mert JeongGuknak joga van tudni, miért vagyok ennyire szokatlan jelenség. Magamért, mert jogosult vagyok beszélni róla.

Miközben heves léptekkel haladok az emeletre vezető lépcsőn, ezen elmélkedem. Alig múlt dél, mire Busanból ideérnek, talán ránk köszönt az est is. Nem lehet olyan nehéz papírra vetni egy ilyet. Hiszen, csak... körmölnöm kell. Nem látom majd az arcát, mikor elolvassa, nem kell kérdésekre válaszolnom. Nem tűnik lehetetlennek. 

Felérek az emeleti folyosóra, ahol csupán három helyiség található. Az én hálószobám, az enyémmel szemközti, ami bár eddig csak a kacatoknak volt fenntartva, mától lakott lesz, s a közös fürdő. Végigpillantok a mézszínű, keretezett képekkel tarkított falakon, s csak ekkor realizálom magamban igazán: még bele sem gondoltam, mennyi nehézséggel jár majd ez az egész. Bár, úgy sem szólhatok bele, inkább örülnöm kellene, hogy a koszos, apró albérletünk helyett egy terápiás lovasfarmon tengethetem a mindennapjaimat.

Gondolkodás nélkül rontok be a menedéknek becézett helyiségbe, mely egyedüliként nekem van fenntartva. Tágas, fényes, s tiszta; semmiben sem emlékeztet arra lakásra, mint amiben felnőni kényszerültem. Mély levegőt veszek, hagyom, hogy az ismerős illat beszökjön az orromba, s egy pillanatra megállítson minden riadtságtól bűzlő gondolatmenetet, mely fejemben szánkázik. Itthon vagyok, biztonságban.

Rendben vagyok, csak egy kicsit mégsem. 

Nem tétlenkedem, pedig megtehetném; leheverhetnék a hatalmas ágyamra, élvezhetném, ahogy az erkélyem ablakain át megsüti hófehér bőrömet a Földünket éltető égitest fénye, s közben bújhatnám a kedvenc könyveimet. Játszhatnék valami ócska telefonos játékkal, megnézhetném a 13 okom volt első részét, sőt, akár aludhatnék is, de nem fogok. Talán, ha nem ülök neki most azonnal, később már képtelen leszek rávenni magam - ha másként nem, így meggyőzhetem Jint. Nem vagyok menthetetlen, nem érzem magam annak... 

Már csak arra kellene rájönnöm, még is mit írjak le?

Papírt keresek, és tollat - szerencsére, ez a kettő biztosan található a szobámban. Nem kell felforgatnom a nemrégiben összepakolt helyiséget - hál'Istennek -, amint az íróasztalomhoz kerülök, és a kényelmes forgószékembe vetem magam, már is a kezeim közt tudhatom mindkettőt. Ideáig minden gördülékenyen ment, most azonban, hogy a lényegre kellene térnem, rögvest akadályba ütközöm. Nem jönnek a szavak. Azaz, de, csak épp logikátlan sorrendben, érthetetlenül követik egymást, olyan furcsa csokorban érkeznek, amit még én magam sem fogok fel igazán. 

Te, neked van ötleted? Persze, hogy nincs, hisz te még csak nem is létezel. Irigyellek.

Történetesen, megint csak túlreagálom.

-

Szia, JeongGuk!

Taehyung vagyok, a mostohatesód. Hogy őszinte legyek, megértem, amiért hülyeségnek fest ez az egész, mármint, mi a frásznak írok neked levelet, mikor a melletted lévő szobában vagyok? Sajnos a helyzetem nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Nem tudom, mit mondtak el anyuék, és mit nem, így a legfontosabb dolgokat leírom most neked (kérlek, ne nézz hülyének, akármennyire is szokatlan ez az egész).

Szóval, anyám, akit minden bizonnyal már ismersz, EunHa, és az apád májusban döntöttek úgy, hogy összeköltöznek, és itt, a lovasfarmon vágnak neki a közös élet programhoz; és mivel anyu egyedül nevel engem, így én is a képbe kerültem. Eddig minden bizonnyal nem tűnik túl extrának a történet... Valahogy fel kellett vezetnem, sajnálom. Elég béna vagyok ebben. 

Ezzel arra akartam rámutatni, egyébként, hogy mostohatestvérek vagyunk.

Szóval, most, hogy kijelentettem, léphetek tovább; PTSD-s vagyok (nem idiótának nézlek, ne értsd félre, de a környezetemben eddig sokan még csak a nevét sem hallották, így; poszttraumás stressz szindróma). Jin a terapeutám. Elég fura, hogy Ő a ház másik szárnyában lakik, amúgy.

Így leírva kicsit könnyebb erről más felé információt közvetíteni, de ha érthetetlen lesz, azt nagyon sajnálom. Nem vagyok túl kommunikatív... 

Nos, az igazság az, hogy március eleje óta szexuálisan zaklattak az iskolában. Pár felsőéves, akik azt hitték, ez vicces, mindegy, nem ragozom, az még nem megy. Jin szerint előtte sem volt minden patent, ergo, a lehető legrosszabb mostohatesóval ajándékoz meg téged az univerzum. Sajnálom. 

Jinen kívül nem igazán tudok senkivel sem megszokott kereteken belül beszélgetni - anyuval sem. Gyakran vannak pánikrohamaim. Gyógyszert szedek. Heti három alkalommal kell 90 percen keresztül a bajaimmal nyaggatnom Jin-t, ezek a "terápiás beszélgetések". Vannak jobb, és rosszabb napjaim. Lényegében, nem igazán vagyok kompatibilis az emberekkel.

Inkább vissza sem olvasom, miket zagyváltam itt össze neked. Első nap minden esélyemet eljátszom, tipikus Taehyung. Bocsánatot kérek mindenért. Ha nevetségesnek találod, csak dobd ki a levelem, vagy valami... Igyekszem nem az agyadra menni. Előre sajnálom, ha éjjel felkelsz a kiabálásra. Mindent nagyon, nagyon sajnálok. 

Rendben van, ha nem kedvelsz. Általában nem szoktak. 

Köszönöm, ha elolvastad ezt a szánalmas szenvedést idáig (meg sajnálom is).

P.S.: ne haragudj a ronda kézírás miatt 

K.T.

-

Végül, majdhogynem két órát görnyedtem a papír felett - csak megtaláltak a mondatok, csupán várattak magukra. Nehezen, de egy egész viselhető levelet sikerült még jócskán azelőtt rittyentenem, hogy visszaértek volna. Anyuék tiszteletben tartották az általam igényelt távolságot, és egyszer sem hívtak fel, azonban Jin időközben kétszer is benyitott, hogy minden rendben van-e. Nem akartam, hogy így tudja meg a leveles dolgot, de elég hamar sikerült magamat lebuktatnom. Ilyen az én szerencsém - majd meglátod a továbbiak során is.

A Nap még mindig az ég tetején foglalta el megérdemelt helyét, én pedig eképpen újra átadom magam pillanatnyi csendnek, a bőröm perzselő, forró sugaraknak. Sosem voltam képes megérteni; miért nem értékelik az emberek eléggé a nesztelenség csodáit? Jó, persze, éjjel én sem kedvelem igazán, de nappal szebbet sem tudok elképzelni a némaságnál, s van, akit egyenesen idegesít, ha semmiféle zaj nincs a környezetében! Sokáig válaszok után kutattam, betudtam magam a furcsaságának, de idővel rájöttem az okára.

Persze, hogy nem becsülik. Az Ő fejükben mindig csönd van.

Igazából, magam sem tudom, mit remélek, talán egy kis megértést, empátiát az irányából. Nem is értem, miért töröm magam, nagy valószínűséggel amúgy sem akarna velem olyan fene nagyon összehaverkodni. Ha más haszna nem is lesz, legalább Jin látja majd, hogy megpróbáltam, sőt, ha még a szüleim is észrevennék, milyen kemény erőfeszítéseket teszek a jó viszonyunk elérésének érdekében, biztosan nem tartanának esélytelennek! Egyedül JeongGuk reakciója kérdéses, azonban, az az is marad még egy ideig. Jobb, ha nem kíváncsiskodom, hisz, ha netán megégetem magam, s a képembe röhög a szánalmas próbálkozásért, feltehetőleg még mélyebbre süllyedek majd - már, ha van ennél mélyebb.

A törökülésbe húzott lábaim már egészen elgémberedtek, fájdalmas, még is jóleső érzés őket újfent kinyújtani, s nem sokkal ezt követően már egész súlyom rájuk helyezve indulok ki egyetlen menedékemből. Nincsenek nagy terveim, snassz, nem túl filmbe illő módszert alkalmazván, egyszerűen fel fogom ragasztani ezt az ajtajára. Veszítenem nincs mit, hisz még meg sem ismerjük egymást, ez pedig az egyetlen útja a jó viszonyunk kiépítésének. Mondanivalóm gyakran a torkomra ég, ha nem Jin az, akivel beszélnem kell, egyszerűen, nem megy, pedig ha tehetném, ezt megváltoztatnám. Időnként elég rossz érzés látni anya csalódott arcát, mikor átlagos kérdéseire csak elfordítom a fejem válasz gyanánt.

Körbetekintek a biztonságos szobában, majd celluxot veszek a kezem ügyébe, és sebtiben, továbbra is elmélyülve gondolataimtól túlcsorduló elmém mélységeiben, szelem át keresztben a helyiséget. Anya nem tehet róla, Anya nem tudott róla, Anya nem hibás. Akkor még is, miért vagyok még mindig dühös?

Az első alkalom után azt hazudtam, rosszul vagyok. Nem mertem elmondani sem neki, sem senki másnak, inkább lódítottam. Orvoshoz mentünk, és otthon próbáltam kiheverni a kiheverhetetlent. Anya megértette, hisz abban a hitben volt, hogy a nyurga, nem túl erős immunrendszerrel megáldott fia csak ágynak esett. Előfordul. Félve bár, de az orvosunk által igazolt egy hetet követően újra megjelentem az iskolában. Még aznap elkaptak.

Így ment ez, egészen négy héten át. Ahányszor csak színt szerettem volna vallani, a bennem rekedt minden szó. Inkább megpróbáltam elsajátítani a megjátszás művészetét, mintsem szembenézni a problémával. Rettegtem, pánikoltam, hisz ha kiderülne, azzal bizonyára nagy bajba sodortam volna magunkat - evidens, hogy megint valamiféle hazugsággal próbáltam anya elé állni. Nem engedett. Ronda dolgokat vágott a fejemhez, miszerint nem lesz belőlem egyenes ember, ha azt hiszem, egy kis betegeskedés miatt lógathatom otthon a lábamat. Másnap beküldött, s órák után, a szertárban csíptek nyakon az ember testbe költözött démonok. Hazamentem, sírtam, könyörögtem, had ne kelljen bemennem, de csak semmirekellőnek nevezett. Kiabált velem, és nem engedte, hogy otthon maradjak.

Azóta vagy ezerszer bocsánatot kért, mindent megpróbált, de képtelen vagyok efelett szemet hunyni. Jót akart, nem pedig a zaklatóim karjai közé taszítani, ugyanakkor, ennek tudatában sem tudok csak úgy megbocsátani neki. Majd idővel. Talán.

Nagy sóhajt eresztek el, ahogy a folyosón átvágtatva megtorpanok a szoba előtt. Természetesen, akaratom ellenére is megrohamoznak az elbizonytalanító gondolatok, viszont nem hagyom őket érvényesülni. Mielőtt meggondolhatnám magam, a fogaim segítségével tépek egy hatalmas darab ragasztócsíkot, és azzal kellőképp erősen rögzítem a pár soros levelemet a nyílászáró mélybarna falapján.

Rendben van - az is, ha idiótának gondol miatta. 

Joga van tudni, nekem pedig jogom van beszélni róla.

Kettő lépés hátra, majd a fény sebességével élve veszek egy teljes fordulatot, és mielőtt megfutamodhatnék, visszamenekülök a szobám zárt ajtaja mögé. Szívem hevesen ver, s a magam nyugtatása érdekében a szokásos ijedtség számlája írom - azonban, valami most más. Ez nem az ismerős riadtság adta heves ketyegés. Meglehet, hogy izgulok?

Nem, nem, biztosan nem. 

Vagy, talán még is? Francba. Miért nem létezel, heg, te izé, itt bent? Tanácsokra van szükségem, nem hallgatóközönségre!

Hogy a fene vinné el ezt a rohadt elveszettséget...

metanoia [Prológus] ⌞vkook⌝

Metanoia
0. fejezet - prológus

Pár fiú halk nevetgélésétől zeng a délután napszak beköszöntével megüresedett zeneterem. A nesz, amit a fiatok jókedve táplál erősebbé, és hangosabbá, mulatságról árulkodik, valami igencsak kellemes időtöltésről. Azt hinné az ember, hogy az a pár egyén, aki bent vihog, bizonyára csapatmegbeszélést tart, vagy csak épp a a helység falai közé zárt muzikális átszellemülés reményében vannak jelen, ugye? Hiszen az volna a normális, és a megszokott. 

Azonban a jelenlévő személyek nem a hangszerekkel szórakoznak el ilyen idillien. 

Mintha csupán egy tárgy volna, akit kedvére dobálhat, törhet össze és tehet tönkre, úgy löki a földre Taehyungot a főkolompos, a szívtelen, és meggondolatlan Jaehyuk, mihelyst megunja a tehetetlen ifjúval űzött, kegyetlen játszadozást. Lepillant még a földön heverőre, utoljára is a ráméri lelketlen vigyorát, kivillantja tökéletes fogait szűk ajkainak takarásából, majd minden további nélkül igazgatja meg magán a szakad farmernadrágot, gombolja be, és húzza fel sliccét. Barátai sem szorítják már a gyenge fiú védtelen testét, mintha nem épp a sárga földig tiportak volna egy ártatlan lelket, és zaklatták volna szexuálisan, úgy elegyednek beszélgetésbe a könnyeivel még mindig harcoló fiú reszkető teste felett.

Mintha csak egy gépezet parancsa volna, olyan tökéletes mása a fennálló helyzet az ezt megelőzőnek. És azt az előttinek, meg... az az előttinek. Ő csak játszani szeretett volna, gyakorolni, hiszen a következő iskolafellépésen akarata ellenére is kénytelen lesz a zongora mögé ülni, megannyi árgusan bámuló, kíváncsi szempár előtt, és tömérdek dal aláfestését megadni a fenséges hangszeren, viszont nem meglepő, hogy az őt kísértő, emberi testet öltött démonok hiénaként ütötték fel fejüket az első magányos pillanatában, és teperték a földre. Nem, nem kényszerítették aktusra, csak - az ő szavaikkal élve - egy kis kényeztetést vártak el attól a furcsa fiútól, akit hiába láttak már gyakran, mióta csak kezdetét vette a tanév, egyáltalán nem ismerték. Nem tudtak róla semmit azon kívül, hogy hívják, és ezt az információban nem túl dús listát az eltelt, zaklatásával töltött hetekkel később sem tudták túl sok mindennel kiegészíteni.

Kim Taehyung, a srác, aki folyton egyedül gubbaszt valahol, általában a könyvtárban, halmokba szedett kötetek közt keres magának nyugalmat, vagy hatalmas zeneterem egyik zugában veszti el valóját éppen. A furcsa fiú, az, azzal a különös hajszínnel, igen, az, amelyik aki sosem beszél. Először csak rá akarták hozni a frászt, nem akarták bántani, hiszen ha bárkinek is kikotyogja, mit művelt vele a pár főből álló, kegyetlen banda, annak végeláthatatlan következményei lehetnek - de legnagyobb meglepetésükre, nem ellenkezett. Nem volt ínyére a dolog, gyakran pityergett is közben, de nem zavart az senkit, a keze mozgására nem volt különösebb hatással. Ha annyira bánta volna, akkor szóvá teszi, nem?

Most sem történt ez másként, lefogták, és a földre taszították a biztonság kedvéért, annyi teret hagyva a meggyötört fiúnak, hogy a dolgát végezhesse, majd csak elhajították, messzire, had puffanjon a koszos padlón, mint egy használt rongy. Nem volt több egy papír zsebkendőnél, amit használat után minden lelkiismeretfurdalást mellőzve vet ki markából az ember, hiszen nincs már rá tovább szüksége.

Sokan azt hiszik róla, hogy nem érez semmit sem - pedig Ő ennek, ha volna bátorsága hozzá, a szöges ellentétét kürtölné szét ebben a mocskos, 'gimnázium' névre keresztelt pokolban. Minden emóciót, amit a sötét hétköznapok kiváltottak belőle, igyekezett a pszichéjének legmélyére száműzni. Hét lakat alatt tartotta a fájdalmat, a kínt, a megbánást, a segélykérő sikolyok utáni mérhetetlen, pokoli vágyat, a reményvesztettséget. Mindent, ami emberi mivoltjából származó sebezhetőségéről árulkodhatott volna, nemes egyszerűséggel küzdött le a torkán, hogy aztán majd, mikor már nem figyelnek ezek a megvető, árnyszínű szemek, az éj sűrű, fekete leple alatt néma zokogás útján szabaduljon meg a leírhatatlan tehertől, ami vállait nyomta, s kötelet font kecses, hosszú nyaka köré, kedvére fojtogatván Őt a kései, magányos órákban.

Majdnem elhiszi, hogy a következő fázis immár az ájulás, aminek következtében, még ha kis időre is, de megszabadul majd attól a mérhetetlen gyötrelemtől, amit az Őt kínzó, emberformát öltött bestiák láncoltak hozzá, hogy egész életében kísértse majd a keserű, hányingert keltő emlék, ami örökkön emlékezteti majd, kik Ők, és mit műveltek vele, azonban valami, még a szemére leszálló kábaság előtt rántja ki annak beteges nyugalmából. Az ajtó hangosat sikolt, ahogy valaki óvatlanul lép be rajta, Taehyungnak pedig egyedül az illető cipőjét van lehetősége megcsodálni, tovább képtelen vezetni könnyeitől homályos lelkének tükrét, hisz ha Ő látja a férfit, minden gond nélkül, az azt jelenti, hogy a látszólag tanárok egyen öltözékébe bújt pasas is végigpillanthat rajta, és a szánalmas megjelenésén, megcsodálhatja a kigombolt, megtépázott nadrágját, a szorítások még vöröses foltjait felkarján. Sosem akarta, hogy bárki is ilyen állapotban tekinthesse meg törékeny valóját, hiszen ezt szégyellte mind közül a leges leginkább.

Ösztönösen húzza magát magzatpózba, miként lehunyt pillákkal könyörög újra, és újra azért, hogy a következő szívdobbanása legyen az utolsó, és az Őt életre kényszerítő ketyere végső pihenésre adja fejét - egy jó ideje már, hogy felfedezést tett létezésének értelmetlenségéről, még is, csak fohászkodik az utolsó lélegzetvételért. Vágyta a halált, az elmúlást, de a közhiedelemmel ellentétben nem az életének akart véget vetni, csak a testét uraló, fájdalmas zsibbadásnak, és az azzal járó végtelenül elkeseredett gondolatmeneteknek. Utálta, hogy egyke, gyűlölte, hogy az édesanyja kénytelen volt Őt mindenféle társ, és támogatás nélkül, hihetetlen nélkülözés közepette felnevelni, és mindennél inkább a Pokolra kívánta saját magát, s gyengeségét, amiért ahhoz sem volt elég bátor, hogy a hazafele tartó úton a főutcai útestre vesse magát, csúcsforgalomban.

Hagyja, had költözzön a megszokott, zúgó hang hallójárataiba, miközben tompán, de tanúja a bántalmazóinak menekülési kísérletének. Érti, ahogy a tanár hangosan üvölt utánuk, mentőért, és segítő kezekért kiállt, még sem mozdult, csak hagyta, hogy a gyönge, erőtlen testét újra, és újra végigjárja a tudat, mennyire nincs keresnivalója az élők között.

Nem tudja, mi vár rá, nem akar hinni abban, hogy innen bármi is kivezethet, hisz ez a mély, kerek gödör sem ajtókkal, sem ablakokkal nem lett ellátva, létra sem vezet a felszínre, fény pedig véletlenül sem pislákol, sehonnan sem.

Annyira értelmetlen ez az egész.

Ő csak szeretne meghalni végre, de valami még sem hagyja nyugodni. Mintha legbelül sejtené, hogy tartogat még neki valamit az élet, ne siessen annyira, várjon még - de egy csalóka sejtés még nem ad készpénzt, neki pedig a türelme együtt fogy kitartásával, és az arcát nedvesítő könnyek csak azt bizonygatják, milyen felesleges vakon bíznia a jobb időkben.

Puszta időpazarlás.

mikor lemegy a nap ⌞vmon⌝

Mikor lemegy a Nap

Én a sötétség martaléka vagyok.

Hagyom magam, hogy felemésszen az éjszaka, hánykolódom a fájdalom végtelen tengerében, és közben minduntalan futom ugyan azt a felesleges kört, újra, és újra, és újra. Semmit sem cselekszem másként, véletlenül sem változtatok a már általam is felfedezett hibákon, még is hagyom magam becsapni, hisz létezik ez a dolog, ez a csalfa, vak remény, ami, bár hiába tudom, hogy rossz útra vezet, minden egyes alkalommal elhiteti velem az ellenkezőjét. Most majd sikerül, most majd másképp lesz.

Olyan végtelenül naiv vagyok, majdhogynem' fel is kacagok a felismerésen. Pedig minden egyes alkalommal a képembe vágja, hogy ez nem jelent semmit, ez csak szórakozás. Semmi szüksége rám, élek, vagy halok, egyre megy. Ami kettőnk közt van, az ott is marad, hiszen voltaképpen nem köt minket össze semmi - nem járunk együtt, nem táplál irántam lágy érzelmeket, ez az egész, csak pillanatnyi hóbort, egy kis muri. Csak én gondolom túl, hisz borzasztóan hülye vagyok.

Izzadt hátam a hideg falnak döntöm, óvatosan ereszkedem le annak tövébe. Érzem, ahogy a verejtékem apró, pajkos cseppjei versenyt futnak a tarkómon, kellemetlen borzongást hagyva maguk pályája után, ahogy elvesznek a felsőm alatt. Azt hiszem, én is csak egy elkallódott verítékcsöpp lehetek.

Bár a homály, a csenddel kéz a kézben öleli át a magam birodalmát, a digitális óra vörös, fénylő számjegyeit könnyedén felismerem; 22:25. Nemsokára érkezik. Betoppan, hisz ilyenkor üres a környék, senki sem sejti majd, hogy valaha is erre járt. Ő az éjszaka gyermeke, és egyetlen királya, Ő Kim Namjoon, a hatalmas, a verhetetlen. A szívtelen, az álnok, és a gyáva.

Inkább megvárja, még lemegy a Nap, mikor már alszik a város, és senki sem jár igazán nyitott szemmel, kizárólag akkor kopogtat a lakásom ajtaján. Olyan mérhetetlenül hülye vagyok, hisz már a kezdetek-kezdetén tisztában voltam a ténnyel, a felesége és a gyerekei fontosabbak nálam. A gyönyörű, intelligens, rideg ribanca, meg a rohadt kölykei a dobogósok, én pedig a stresszlabda vagyok, akit gyűr, formál, s tönkretesz, hisz mit számít, mi lesz velem - egyáltalán, mi vagyok én? Csupán egy tizenkilenc éves, szerencsétlen kölyök, még élni sem élek igazán, bizonyára nem is éghetek a vágy pokoli tüzében. Nekem nem fájhat a szerelem - hisz ez nem is szerelem -, ha egy picit érzem is a szívemen ejtett seb által okozott kínt, akkor meg majd elfelejtem.

Magam sem tudom, miért engedem be minden alkalommal. Miért hagyom, hogy úgy tegyen, mintha megőrülne értem, és mindenével engem akarna, hogy miután megint tökéleteset alakított, és megetette velem, hogy jobb, és szebb lesz minden, felöltözzön, majd kegyetlenül, egyetlen szó nélkül elhagyja a megüresedett otthonomat? Kihasznál, és a földbe tipor, még is nyitott ajtóval várom, és engedem közel önvalómhoz, végtelenül közel, hisz amíg velem van, nem fáj a szívem, és nem is vérzik. Ideiglenes kötés Ő a nem gyógyuló sebemre.

A másodpercek lomhán, ráérősen vánszorognak, még én a szobám nesztelen sötétjében emésztődöm, önmagamban. Nem tudom, és nem is szeretném megérteni, miért nem teszek ez ellen, s miért hagyom, hogy lassan a halálba kergessen a fennálló helyzet? Hiszen fáj, ó, de még mennyire fáj a tudat; nem, hogy második, vagy harmadik vagyok a számára, á, jó is volna. El sem indultam ezen a rohadt versenyen.

Mindössze fel kellene állnom, hagynom az érzésektől független eszemet érvényesülni, elcaplatni a bejáratig, és kulcsra zárni. Törölni a számát a telefonomból, nevét a szívemből. Kidobni a nálam felejtett felsőket, elégetni a közös fényképeket, megválni az emlékektől. Ennyit kéne tennem, és megszabadulhatnék ettől az üres gyötrelemtől. De moccanni sem tudok, és ha képes is volnék rá, már hiába.

Megütik a fülem a lépcsőházban megtett léptek neszei, hallom, ahogy halkan, már-már sikolt az bejáró - helyettem is -, miként beengedi magát, majd már otthonosan, megszokásból válik meg a felesleges ruhadaraboktól, mint a cipő, és a kabát. Nem is köszön, hisz miért tenné? Jön, kiszipolyoz belőlem mindent, ami még él, és érez, majd távozik. Ez a rend, ez a megszokott - a rút valóság.

Nem rohan, komótosan közelít a háló irányába, miközben folyamatosan a nevemen szólongat. Tán élvezi, hogy kínoz? Biztosan. Hisz ezzel csak tetőzi a játék izgalmait; neki amúgy is csak ennyi az egész. Szimpla buli.

Tudom, és vállalom; vétek így cselekednem. Kötéltáncot járok, és már én is várom, mikor zuhanok majd a mélybe, ahol talán megnyugvás vár, csend, és békesség, ahova nem követ majd a magam kálváriája. Ezerszer átéltem már, tudom, mi következik; pár gyönyörű óra, követelőző csókok hada, és megszámlálhatatlan tökéletes érintés, aztán napfelkeltekor az éj sötétjével együtt válik majd semmivé, itt felejt engem, és a velem járó problémákat, hogy visszamehessen a szuper családjához.

Nem számít, velem mi lesz. Majd jön, ha úgy tartja kedve, mint mindig, fél tizenegykor. Ha zárva lesz az ajtó, akkor ennyi volt, majd talál újat, szebbet, jobbat, olyat, aki nem érez, és nem problémás. Egy ilyen szerep pótolható.

Hisz én csak az sötétség martaléka vagyok. 

túl tökéletes (2/2) ⌞jikook⌝

Cím: Túl tökéletes
Korhatár: +16
Párosítás: JiKook //Jungkook x Jimin/JeongGuk x Jimin//
Terjedelem: twoshot
Tartalom: JeungGuk egy fiatal fényképész, Jimin pedig a gyönyörű modellje. Jól megvoltak egészen egy bizonyos fotózásig, ahol mindkettejük épp eleget tesz a munkakapcsolat tönkretételéhez.
Figyelmeztetések: trágár beszéd(?)


[katt ide az első rész elolasásához!]

Túl tökéletes (2/2)

[END]

JeungGuk és az élethez való viszonyulása láttak már szebb időket. Mióta összekaptak Jiminnel - már ha ezt a néma háborúskodást annak lehet nevezni -, nem beszéltek. Egyetlen szót sem váltottak egymással, nem, hogy személyes ügyekről, munkáról sem. Ez pedig igencsak nehézkessé tette a fiatal fényképész mindennapjait. 

A következő, előre lefixált időpontjuk egy hétre rá következett, de nem egy, és nem két alkalommal kellett már egyikük közbejött programja, vagy betegeskedése miatt csúsztatniuk rajta, így, a kommunikáció minden lehetséges formáját ellökve maguktól, vakon néztek a fotózás elébe. JeungGuknak halvány lila gőze sem volt, mit kellene tennie, van-e értelme megjelenni, hisz másra sem tudott gondolni, csak arra a szörnyen fájó tényre, hogy Jimin valószínűleg nem jelenik majd meg. Talán, az eltelt hét nap elég volt ahhoz, hogy megingathatatlanul biztos legyen érzéseiben, amik Őt a festői férfihez láncolták, ezzel egyszerre pedig borzasztóan megbánja, hogy nem állította meg a folyamatot időben. 

Milyen amatőr hiba az ilyen - beleszeretni egy alanyba! Már egy jó ideje csak a fotózásnak él, a nyakát tenné rá, hogyha nem volt már 100, vagy több modellje, akkor egy sem, még is, képes volt semleges maradni. Sosem érzett semmit a puszta csodálatnál, irigyelte őket egytől-egyig impozáns szépségükért, de sosem keltettek benne vágyat, nem fojtották belé a lélegzetét, és legfőképp, nem töltötték ki elméjét minden arra adott pillanatban. Ó, mit meg nem tenne, hogy ettől az egésztől szabadulni tudjon! 

Most még is, itt áll, és vár, miközben lassan, a percek elteltével elalszik a benne még épphogy pislákoló remény lángja - hamarabb jött. Fogalma sincs, miért szeretett volna ilyen csúnya módon kitolni önmagával, de megtette, idő előtt érkezett meg, szépen lassan kipakolta a felszerelést, mesterfokon állítgatta a fényeket, mindenről profi módon kezeskedett, amiről csak tudott. De a fenséges férfi csak nem akar megérkezni... 

Az ötödik percben fáradtan rogy a fekete bőrkanapéra, arra, amint csakugyan egy héttel ezelőtt is ült, annyi különbséggel, hogy abban a percben a Pokolba kívánta Jimint minden tettéért, most pedig mindennél inkább maga mellett szeretné tudni. Tudja, tisztában van vele, hogy nem Ő vétett hibát, nem Ő tehet róla, még is, bocsánatot fog kérni, ha betoppan a férfi. Hogy miért? Dunsztja sincs. Egyszerűen csak nem akar - és nem képes - tovább ilyen végtelenül messze lenni tőle, hiányoznak neki az értelmetlen, bugyuta kis üzenetek, amiket a gyönyörű modellje gyakran küldözgetett neki, továbbá, majd bele szakad ebbe a hiányérzetbe.

Sosem volt még szerelmes - eddig bizton állította, hogy nem is lesz, hisz Ő ilyen gyenge érzelmek táplálására, pont egy ember iránt, képtelen. Pontosabban, úgy hitte, hogy az. Egyetlen szenvedélye volt, a fotózás - egy darabig csak ez éltette. Elkapni a pillanatot, megörökíteni, vele érzelmeket átadni - ez volt minden boldogsága. Annyira szerette ezt! A fényképek, a tizedmásodpercek elkapása sosem bántották Őt, ennek ellenére, Park Jimin megjelent, és mindent, az egész rohadt kártyavárat a maga tökéletességével, úgy, ahogy volt, felrúgta! És még csak nem is szégyenli magát miatta! 

Fáradtan hajtja hátra fejét, nyakát a kanapé háttámláján megtámasztva - olyannyira elterül, hogy mindenféle erőlködés nélkül, elég ha oldalra billenti a fejét és látja magát a szemközti, egész falat borító tükörben. Először csak fintorog párat, de hamar feladja - a nyomába sem ér áhított férfinak. Ő olyan fene hibátlan, hogy rohadjon meg a francos génjeivel együtt! Akármilyen szemszögből, arckifejezések hadát aggatván magára - bárhogy nézi, sehogy sem szép, nem esztétikus, és közel sem tökéletes. Mondjuk, sosem zavarta különösebben, hogy mutat éppen, hiszen Őt hol érdekli, hogy látják a fizikai valóját - a lényeg úgy is a munkájában van, amire eddig sosem érkezett panasz. 

Hogy csinálja? Mit kell ahhoz tenni, hogy valaki mindenféle smink, és plasztikai beavatkozás nélkül ilyen magasra tegye a lécet, hibátlanság terén? Bele sem lehet kötni - élénk tincsei, kellemes, még is határozott arcvonásai, a testfelépítése, még a pici kezei is hozzájárulnak mesebeli szépségéhez. Most, hogy így belegondol, szívesen elbeszélgetne a szüleivel. Valami titkuk csak van, véletlenül nem lehet professzionálist alkotni, Ő már csak tudja, hisz fényképész.

Maga sem tudja meddig mered a tükörbe, számára másodperceknek tűnnek az eltelt minutumok. Igazából, kezd beigazolódni a gyanúja - Park Jimin minden bizonnyal nem fog ma itt megjelenni. Miért is tenné, számára feltétezhetően csak játék volt a múltheti, mindössze pajkos hercehurca, és át sem gondolta igazán, mit művel. Le sem esett neki, hogy épp egy szívet tört darabokra?

A legrosszabb ebben az egészben, hogy haragudni sem tud rá. Csak mered saját magára, farkasszemet néz azzal a buta, naiv önvalójával, akinek sikerült beleszeretnie egy elérhetetlen entitásba - hisz Ő tele van mindenféle bárgyú kivetnivalóval. Nem egymásnak valók, ezt a vak is látja, JeungGuknak pedig ideje beletörődni ebbe.

Park Jimin húsz perce késik, vélhetően nem is fog ma már megjelenni, Ő még is csak itt ül, és nagy szemeket mereszt tükörképére, arra a baromra, aki a legtöbb keserűséget okozza neki. Ha nem kezd el érezni, akkor most minden a legnagyobb rendben menne, nem Ő terülne el ezen a méregdrága ülőalkalmatosságon, hanem a modellje, folyna a munka, és még csak sírás sem kerülgetné ilyen eszeveszett módon.

Vár még, pedig tudja, hogy feleslegesen teszi. Itt ül, már tudatában az információval, miszerint az esélye annak, hogy a férfi megjelenjen, gyök nulla, még sem mozdul. Hogy azért, mert nem tud, vagy mert nem akar, azt Ő maga sem tudná megmondani.

Már beletörődött, majdnem hagyja a könnyeit is kicsordulni, amikor a faajtó nyílásának hangja üti meg füleit - önkéntelenül és hirtelen kapja fel a fejét, a tükörből pillantva a bejárat irányába, azonban a meglepettségtől egy szájtátásnál többre nem futja. Kiabálni készült, hiszen tudják az itt dolgozók, hogy mikor be van csukva az a francos ajtó, akkor a halállal egyenértékű büntetést osztogat a zavarásért, hát még ha kopogás nélkül, önhatalmúlag benyitnak; de a probléma ott kezdődik, hogy nem egy stylist, vagy egy sminkes toporog az ajtóban, hanem a túl tökéletes fiú.

A tükörben találkozik össze tekintetük, mindkettőjüké elveszettségtől, reményvesztettségtől  csillog, kellően annyira, hogy ilyen távolságból is észrevehető legyen. A mesebeli modell vár pár pillanatot, addig egyetlen szekundum erejéig sem szakítja meg a szemkontaktust, azonban túl hamar lép előre. JeungGuknak kellett volna még idő, ilyen hirtelen még az információt sem képes feldolgozni, nem még beszélni! Legszívesebben Jimin képébe ordítaná azt, amit gondol, de jelenleg még a mozgás gondolatával sem kompatibilis.

- Ne haragudj, nem akartam elkésni - napbarnított bőrét végre nem fedi felesleges máz, természetes formájában ragyog most itt előtte, ami lenyűgözőbb a világ hét csodájánál, együttvéve -, de baszott nagy sor volt a virágboltban, nekem meg az utolsó percben jutott eszembe, hogy hoznom kellene...

Na jó, ez neki túl sok.

Itt áll, alig egy méterre tőle, egy csokor virágot rejteget - elég bénán - a háta mögött, miközben ezek a szavak hagyják el ajkait, és a külsejére nem tud új jelzőt aggatni; szemet gyönyörködtető. Ez biztos csak valamiféle rémesen bűbájos képzelgés, nem lehet a valóság, ez ahhoz túl szép. Ilyen nincs, ilyen nem létezik...

Biztos csak a hiány hatalmas hulláma terítette JeungGukot le a lábáról, és kényszerítette ilyen hazug, de pompás hallucinációba - nem egyszer érezte, hogy bele fog halni a másik nélkülözésébe, most pedig kamatostul visszafizetett neki minden elvesztegetett, kesergéssel töltött percet a modellje, a virággal, a fenséges szavakkal, ezzel a nyálas megnyilvánulássál, ami ha nem velük történne, megforgatná JeungGuk gyomrának tartalmát - jelenleg azonban csak a pillangókat ébreszti fel az testének azon tájékán.

- Bocsánatot szerettem volna kérni - a lágy hangja szinte áriaként simogatja szegény főhősünk meggyötört lelkét -, a múltkor, egy kicsit... Jó, nem kicsit, nagyon nagy hülyeséget csináltam, és... azt hittem, azért nem keresel, mert gyűlölsz.

Újabb lépéseket tesz felé, majd mikor megérzi vállán az idősebb mancsait, kisfiús zavarában elkapja a tekintetét, és egész más irányba kezd nézelődni - nem hiányzik, hogy ez az amúgy is önelégült vigyor még szélesebbre terebélyesedjen azon a pofátlanul gyönyörű arcon.

- Tudod, nagyon béna vagyok ebben, sosem kellett még nekem szerelmet vallanom. Elég gyászos módon sikerült, én is tudom, de... ha elnéznéd nekem, akkor...

- Könyörgöm, hallgass el... Ha tovább vakerálsz, én...

 Elég jól láthatóan kivehető a pazar arcvonásokkal megáldott férfiú fintorából a pillanatnyi ijedtséggel elvegyült riadtság - bizonyára nem egy ilyen válaszra számított. Szóra nyitja a száját, szabadkozni kezdene, de mielőtt belevághatna, a fényképész befejezi a félbehagyott mondanivalóját.

- ...ha tovább csinálod ezt, most komolyan meg foglak csókolni! - olyan hangnemben intézi ezt a múzsájához, mintha fegyvert szorítana épp a fejéhez, és az életét készülne kioltani, pedig a fenyegetés tárgya az idősebb számára még csak nem is negatív; sőt, mióta kitette lábát a lakásából, másra sem tud gondolni.

Halkan felkacag, majd minden további nélkül lendül át harcias, gyakorlott mozdulatokkal a kanapé felett, egyetlen perc gondolkodási időt sem hagyván szegény, lesokkolt fényképészünknek, akitől hamar megfosztják a légzés lehetőségét - és ezért, most kivételesen nem a hirtelen történések miatti megrázkódtatás a felelős, hanem Park Jimin makulátlan, cseresznyepiros ajkai.

Eleinte még mindketten, kitartóan küzdenek a jól megérdemelt dominanciáért, azonban Jimin az, aki  egy idő után elfogadja az alárendeltséget - talán, nem minden hátsó szándék nélkül, de megteszi -, így a finom, puhatolózó puszilkodás hamar kész harccá növi ki magát, amit bár egymás közt sem értenek igazán, hogy miért is folyik, de a világért se mondana le ennek lehetőségéről egyikük sem.

- Na, ki csókol meg kit? - egy röpke pillanatra válik el a festői férfi a másik ajkairól, megtáltosodott fényképészünk már is követelőzően fonja karjait a vékony dereka köré.

- Hallgass!

túl a kínon ⌞yoonkook⌝

Túl a kínon

Hangosan ütődik a kosárlabda, ahogy az ifjú karok a bentonon pattogtatják. Ügyesen mászik a jobbjából a balba, majd vissza, egyetlen alkalommal sem kerül ki a neki szabott pályáról - kétség sem fér hozzá, profi kezek szórakoznak az élénk színű, kemény gömbbel.

A földhöz vágja, újra, és újra, nem fogja megunni, tudja magáról, hogy végtelen szenvedélye a játék iránt talán még a halálba is követni fogja, és egyáltalán nem bánja. Egyedül van, hiszen ki a fenének lenne kedve egy ilyen csapadékos, hűvös napon kijönni a biztonságos, kényelmes épületből? Még is, újra hagyja a labdát karjai közé kúszni, kecses mozdulatokkal emeli a magasba, ahogy útjára indítja. Biztos mozzanatok, megingathatatlanok - és a gömb már is eléri a palánkot, szép ívben repülve odaáig, majd csont nélkül szerzi meg a becsületes három pontot.

Milyen nosztalgikus; régen is ő volt az egyetlen, aki ilyen időben a szabadban szórakozott. Nem is kellenek csapattársak, csak ő, a labda és a pálya. Ilyenkor ki tudja zárni a világot, a játék szeretete elég ahhoz, hogy elfeledkezzen minden gondjáról, fájdalmáról vagy aggodalmáról... Az agy kikapcsol, az izmok reflex szerűen követik a megkopott labda mozgását, és vágják egymás után, sorozatosan a kosárba, hiba nélkül - passziója ez a csodálatos sport.

Legyűrhetetlen függősége, ami a jövőjét is jelenthette volna. Volna.

Azonban a kerekesszék megint hangosan vonyítva jelzi, hogy a pálya minősége nem a legalkalmasabb egy mozgáskorlátozott ember számára. Az a rohadt, büdös trón, aminek egyetlen feladata, hogy jobbá tegye az életét, épp arról tájékoztatja, hogy bizony, hamar beadja a kulcsot ő is, ha Yoongi tovább gyötri.

A fiú azonban nem tűnik riadtnak, sőt, egyenesen elszántan hajtja meg a kerekeket a labda irányába. Őt aztán nem fogja semmi sem elválasztani a játéktól, ha nyaktól lefele bénul le, az sem lenne elég hozzá. Az első szerelme ez a szenzációs sport, ami fénykorában maga volt a szabadság - csak futni, rohanni a labda után, megszerezni, megtartani, pontot dobni. Addig hajszolni magát, még a fáradtságtól össze nem esik az edzések után. Akárcsak maga az Élet. Hiába tette használhatatlanná, okozott csontig hatoló zsibbadást, és elviselhetetlen izomlázat, minden csepp izzadtság az utolsóig megérte.

Talán, ha aznap este nem megy sehová, ha az anyjára hallgat, és otthon marad, most is az izzadtságtól lenne nedves orcája, s nem a keserű könnyektől.

Utálja a sorsot, az életet, amiért ebbe a guruló börtönbe kényszerítették. Gyűlöli, hogy enélkül moccanni sem képes, azt pedig, amit az emberek szemében lát, mikor ránéznek. A Pokolba kívánja a szánalmat és a sajnálatot, mindent, ami az arcukról tükröződik. Egyetlen büdös, szánakozó szó sem fogja őt talpra állítani, és köszöni szépen, egyedül is rájött már, milyen gyötrelmes út áll előtte - ami közel sem biztos, hogy jó irányba viszi.

Fél éve már, hogy egyedüliként túlélte azt a balesetet. Fél éve mást sem éreztetnek vele, csak azt, hogy milyen fene nagyon sajnálják - neki erre pedig semmi szüksége.

Szerencsés, hogy egyáltalán életben maradt - már amennyire ez életnek nevezhető. Hiába magán rehabilitációs központ, feleslegesen költ erre, esélytelen, hogy valaha újra tudjon majd enélkül a ketrec nélkül mozogni, ez pedig épp elegendő ahhoz, hogy táplálja a benne gyakran kibontakozni látszó depressziót.

Ha nem is mondja senki a szemébe, ne higgyék, hogy hülye - ismeri a lehetetlen fogalmát, az ő esete pedig maga volt a nagybetűs megvalósíthatatlan.

- Hé, mit lábatlankodsz itt kint, ilyen hidegben? - szomorú elmélkedéseiből egy ismerős hang ébreszti fel, az egyetlen, amit örül, ha hallhat.

Rögtön az irányába fordul, és indul meg a még ebben a hidegben is napszemüveget viselő, fiatal Jungkook felé, aki arcán széles vigyor terül szét, mintha neki nem volna az ég világon semmi problémája.

Ő az egyetlen, akit szívesen lát, az egyedüli, akivel szívesen tengeti a szabadidejét, azt, amit idekint, ezen a szerencsétlen, elhagyatott pályán való, játékkal vegyített kesergéssel tölthetne. Akármennyire is hangzik rosszul, tényleg ez vált a hobbijává - a kötelező dolgokat letudja, és ha már fizet azért, hogy itt legyen, legalább csináljon valami olyat is, amiben egy kis örömöt lel.

- Milyen szemtelen vagy - halkan kacag fel, ahogy a mondat elhagyja a száját.

Más biztos nem lelne boldogságot abban, hogy egymás fizikai korlátozottságából űznek viccet, számukra pedig kifejezetten ez jelentette a szórakozást. Sosem mondtak volna a másiknak ilyet bántásból, egyszerűen, ezek a frappáns kis csipkelődések színt hoztak a központban töltött szürke hétköznapokba. Hiszen, ki érthetné meg jobban egy kerekesszékbe kényszerült kosárlabdázó érzéseit egy megvakult festőnél?

Mellé gurul, és a fiatal fiú pedig mosolyogva torpan meg, bevárva Őt. Az első találkozásuk pillanata óta felfoghatatlanul könnyedén értik meg a másikat, mintha egy, és ugyan azon személy volnának - néha már hátborzongató, hogy hiába nem látja őt a fiatalabb, mindenféle segítség nélkül felismeri, és tudja, hol keresse. Épp ezért volt Ő a második szerelme - mert neki teremtették.

Egyszerre gyógyír, mentsvár, védelem, és nyugtató. Egy földre szállt angyal, akit csakúgy megfosztottak a repülés lehetőségétől, mint őt, magát, épp ezért egészítették ki egymást ily tökéletesen.

Talán, el kellene fogadnia, hogy ennek a használhatatlan testnek rabságában lelte meg a szerelmet, és hiába fáj bevallani, akkor is örül, ha cserébe az első szerelmét elszakadt tőle. A sors kegyetlen, de nem igazságtalan; elvett valami pótolhatatlant, és adott mást, ami bár nem is hasonlít a sportra, mégis sokkal jobb annál.

A kosárlabda sosem kulcsolta össze ujjait az övéivel, nem kacagott vele együtt azon, milyen szánalmasan szép az életük egy rehabilitációs központban, de még csak a fejét sem forgatta zavarában, ha a fülébe suttogta, mennyire szereti. 

to be gone ⌞vhope⌝

Cím: to be gone

Korhatár: +16

Párosítás: VHope [V x J-hope//Taehyung x Hoseok] [[BTS]]

Terjedelem: one shot 

Figyelmeztetések: szereplő halála, halálos betegségek, túlvilág!au, trágár beszéd 

To be gone

"Kín a halál, de a kínt is lezárja."

Jung Hoseok egy rendes srác. Rendelkezik mindennel, amire csak vágyhat egy ember - remek család, támogató barátok, jó életkörülmények, intelligencia, tehetség, szívdöglesztő külső, felfutó karrier, és egy tökéletesen működő, harmonikus párkapcsolat.

Az élete valahogy túlságosan is könnyen megy. Igazából, ha megkérnénk rá, nem is igazán tudna olyan szakaszt emlegetni megélt idejéből, ami negatív nyomott hagyott volna benne. Egyszerűen, Ő egy rohadt nagy mázlista, megszámlálhatatlan lehetőséggel.

Mi kellene ahhoz, hogy Hoseok ezeket kihasználva megteremtsen magának a világot, amiről az emberek többsége csak álmodik?

A válasz egészen egyszerű; hogy ne legyen halott.

☽☼☾

Egészen furcsa az ébredés pillanata, sosem volt még ilyen... békés.

Már akkor rossz érzés fogja el, mikor eljut tudatáig, hogy nem a puha, bejáratott ágyában szunnyad éppen, hanem a kemény, hideg padlón. Kirúgott volna a hámból? Épp Ő? Nem, ez nem lehetséges. Idejét se tudja már, mikor zárta ki az alkoholt életéből; köszöni szépen, jól megvan az ital adta mámor nélkül is.

Ó, bárcsak beigazolódott volna ez a naiv kis félreértés.

Még az is nehezére esik, hogy a szemeit kinyissa. Elképesztően zsibbad mindene - nem emlékszik, hogy valaha érzett volna ilyen bizarr, még is kellemes könnyedséget a testében szétáradni ezelőtt, azonban most kétségtelenül élvezi, a körülmények ellenéri is.

Amint elég erőt érez magában ahhoz, hogy újra szemet vessen a világra, amelybe belecsöppent, meg is teszi. Az első dolog, amit észlel, az a vakító fehérség, amely körbetáncolja a tágas helyiséget, a második, hogy egyáltalán nem fáj a látószerve, a vibráló, fájdalmas világosság ellenére sem. Azt se tudja, hova kapjon hirtelenjében - sosem járt még ilyen helyen.

Mintha egy folyosón lenne, ahol még a korlátok is hófehérre lettek mázolva. Nem igazán érti, hogy kerülhetett egy ilyen térségbe, fogalma sincs, egyáltalán hol van? Amint lepillant, hogy szemügyre vegye önmagát is, meghökkenve tapasztalja, hogy bizony a megszokott öltözékei helyett csupán egy kórházi köpeny az egyetlen dolog, ami szép alakját eltakarja.

Megannyi kérdés halmozódik fel benne, alig pár pillanattal az ébredés után. Nem érez semmiféle szagot, és nem lát semmiféle színt sem. Itt tényleg minden tejszínű, vagy csak a látása kopott meg? Még is mi a fészkes fene történt vele?

- Jung Hoseokot várjuk a 44B terembe. - Megugrik a semmiből felcsendülő hangra, s a pillanatnyi ijedtség okán először meg sem mozdul, annak ellenére, hogy úgy fest, lehetősége volna választ kapni a kérdéseire. - Jung Hoseokot várjuk a 44B terembe, szíveskedjen oda fáradni!

Az a bizonyos női hang elsőre sem volt túl barátságos, de úgy fest, Hoseok értetlenségéből fakadó tétlenkedése hamar kihozta a sodrából. Majdhogynem kiabál, ezzel a nyugalmat, mi takaróként fedte az üres folyosót, darabokra szaggatja.

Akármilyen helyre is került, nem örül, hogy a hangosbemondó rögvest leteremti. Azt se tudja, hol van, egy kis időt azért elvárhatna, nem? Megelőzve a következő rikoltást, meg ne adj'Isten, hogy behurcolják abba a bizonyos 44B-be, inkább két lábra szenvedi magát, és csak ekkor üti fel fejét a kérdés; hol a fészkes fenében van a 44B?

- Hát maga sem egy született zseni... - A hang, ami elég jó minőségű, ahhoz képest, hogy feltehetőleg hangosbemondó, holti nyugodtséggal illeti őt az idióta jelzővel, mintha évek óta ismernék egymást. Eléggé böki Hoseok csőrét, de egyelőre jobb, ha csak megvárja az útbaigazítást, aztán majd utána tesz panaszt ennek a fura helynek a vezetőségénél. - Csak menjen végig, az utolsó előtti terem! Anyám, újra megszületek, mire bejut...

Csendben, érdektelenséget sugározva rugaszkodik el a talaj sík felületétől, teljesen természetesen vonul végig a folyosón, mire megtalálja a 44B picinyke, tejszín ajtaját. Nem vár, nehogy megint leszedjék a fejét miatta, rögtön kopogtat, és a választ meg nem várva nyit be. Igazából, elég furcsa látvány fogadj - nagyon, nagyon sok ember üldögél odabent, egy-egy széknél, miközben jól elbeszélgetnek egymással. Mind, egytől egyik ugyan azt a ronda kórházi inget viselik, és fel sem tűnik nekik, hogy belépett, ezt pedig Hoseok elég gyanúsnak találja. Kezdi gyanítani, hogy a pszichiátrián kötött ki, de semmiféle erre indokként szolgáló dolog nem jut eszébe.

A nyüzsgés talán a helyiség szegényes berendézésnek köszönhetően ilyen zavaró. Nincs bent más, csak megszámlálhatatlan ülőalkalmatosság - se asztal, se ablak, csak apró körökbe rendezett ülőhelyek.

Ahogy körbetekint, felismeri, hogy a többség tényleg tojik rá - egyetlen, négy fiúból álló kis csapat figyel fel a megjelenésére, akik rögtön maguk felé kezdik inteni őt. Hogy mi?

Biztos összekeverik valakivel, hát ő még életében nem látta egyiküket sem, és ebben holt biztos... Csak néz rájuk, furcsa, értetlen arckifejezéssel, mire Ők is csak nevetve teszik szóvá értetlenségét.

- Hoseok! Igen, te ott! Fekete, rövid haj! Ez tényleg nagyon hülye... - jegyzi meg a középen ülő, szőke, sápadt méregzsák, mire Hoseok kénytelen felfújt arccal, felháborodottságtól bűzlő hangnemen felszólva megközelíteni a társaságot.

- Két perce ébredtem fel, és már másodjára hallom, hogy idióta vagyok! Azt se tudom, hogy kerülök ide, és folyamatosan belém is kötnek - úgy puffog, akár egy mérges viperával ötvözött kisgyermek, mire a társaság csak kistányér nagyságú szemeket mereszt rá - Mi van?

- Te... nem tudod, hol vagy? - A nem-túl-kedves szőke fiú mellett üldögélő, narancssárga frizurás, fiatal szólal fel utána, már-már zavaró meglepettséggel. - Ne már... Kajak nem tudod, hogy halott vagy?

- Jimin! A francba, ne legyél tiszteletlen, nem tudjuk, miről értesült, te meg rögtön letámadod. - A mögöttük álldogáló magas férfi előrébb lép, felfedve szintén Hoseok számára ismeretlen alakját. Hiába méregeti, ötlete sincs, mi közük lehet egyáshoz, s hogy miért állapodik meg előtte ilyen kellemetlenül barátságos görbülettel a képén. - Ne haragudj, kölyök még... Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.

A szó is belereked. Mi a fenéről beszélnek?! Hogy Ő, halott? De hát az lehetetlen! Miféle buta vicc az ilyen? Csak hitetlenkedve, tátott szájjal áll a fiúcsapat előtt, ők pedig kínos hallgatásba burkolóznak, még mielőtt ennél is kellemetlenebbé varázsolják a helyzetet.

- Ez kurvára nem vicces. Azonnal mondjátok meg, hol vagyok! Haza kell telefonálnom!

- Komolyan beszélünk. Itt mindenki halott. - Az eddig néma, barna fiú sajnálattól csillogó tekintetét vezeti fel Hoseokra, aki továbbra is fejvesztve menekül a rút, igaznak festő szavak elfogadása elől. - Nagyon sajnálom.

Ez akkor sem lehet valós. Mikor? És hogyan? Valamint, hogy a fenében létezik az, hogy semmire sem emlékszik az egészből? Miért pont négy idegen sráctól kell értesülnie a saját halálának híréről? Eddig úgy tartotta, az élet igazságtalan, micsoda fordulat, ezek szerint a halál igazságtalanabb.

De, ugye Taehyung jól van?

- Oké, jobb, ha megismerkedünk, mielőtt bármiről is beszélni kezdenénk. - Az előtte álló, fiatal férfiú kezdi mondandóját, mindenkit megelőzve, az elkapkodott kérdések és válaszok elhangzását meggátolva. - Namjoon vagyok, úgy egy hete hunytam el, leukémiában, huszonöt évesen.

- Yoongi, huszonhárom, öngyilkosság.

- Jimin vagyok! A tizenhetedik születésnapomon agyonvert az egyik barátom. - érthetetlenül boldog a hangja az azon elzengett történet ellenére, szemben az Őt megelőzőével, és hogy őszinték legyünk, Hoseok a Yoongi névre hallgató, nem túl barátságos figurával tud egyetérteni.

Miért van ilyen mosolygós kedvében, ha egyszer meghalt?

- Jinnek hívnak, huszonnyolc éves vagyok. Autóbaleset.

Annyi kérdés rohamozza meg elméjét, hogy egyiket sem képes szavak formájában az előtte ácsorgók tudtára adni. Még is miért lett öngyilkos Yoongi? Mióta küzdött a betegségével Namjoon? Miért mosolyog ilyen szélesen az, akit a saját barátja küldött ide? Hogy történt, Jin? De tudja, olyan dolgok ezek, amiről nem szívesen beszél az ember, ha már halott.

- T-tudtok rólam valamit? - ez az első dolog, amit kinyög, hisz tudnia kell, mi történt.

Először hadd tisztázza a saját ügyét, majd utána beszél még a fiúkkal. A halott ember is csak ember, az önközpontúság nem múlandó. Mindenesetre, szeretne többet tudni mindannyiukról... Ki gondolta volna, milyen érdekes téma lehet az elmúlás, hogyha egyszer egy vagy a holtak közül? Már, ha igaz ez az egész.

- Hát, úgy mindent. Jung Hoseok, huszonöt éves, gazdag szülők, jó életkörülmények, igaz szerelem, feltörekvő karrier. Kár érted - az öngyilkos srác kíméletlenül szól, és hiába, ez valahogy nem bántja meg Hoseokot - Nem kaptad meg az aktád? Anyám, micsoda felfordulás van a rohadt rendszerben, hát még meghalni sem lehet tisztességesen, huh?! - felnéz, de nem érkezik válasz a kérdésre.

Bár, Hoseok azt sem igazán érti, kitől várja.

- A munkádból tartottál hazafele. Nem te hibáztál, épp a gyalogosátkelőn haladtál át, amikor elgázoltak...

- Nem fájt. Azt mondták, a koponyád brutálisan megsérült... Szóval, valószínűleg ezért nem emlékszel rá.

- Nagyon sajnáljuk. - Jimin és Jin után Namjoon fejezi be, a többiek pedig egyelőre némán figyelik Hoseok reakcióját.

Ő azonban csak áll előttük, enyhe sokkban próbálja felfogni saját halálának hírét. De, ezek szerint egyedül volt. Akkor Taehyung jól van. Ez azért vigasztalja, még akkor is, ha cserébe ő nem. Csendben van, jelenleg semmit sem szól, a társaság szintén némaságba menekül, egyedüliként az őket körbe ölelő tömeg zaja tör be hallójárataikba. Mindenki olyan jókedvű, halkan még nevetés hangja is kivehető a morajlásból - pedig, ha valóságos ez az egész, akkor mind halottak.

Miért?

Percek telnek el, kínkeserves, hosszú minutumok, de senki sem beszél. A fiúk Hoseokra várnak, Ő pedig... szintén. Vár, hogy magához térjen, képes legyen értetlen dadogásnál többet mondani, megtudni, elfogadni. Valahogy, nem így képzelte ezt el. Nem huszonöt évesen.

Kijárt volna még neki még legalább kétszer ennyi idő. Nem volt ő rossz ember, akkor meg még is miért? Rendszeresen járt vért adni, szervdonor volt, amikor tudott, segített, bárkiről is volt szó. Csak az okot nem érti. Nem mi választjuk meg az időnket - az egész csak a véletlen műve volna? Az életre, vagy a halálra kellene most nehezteljen? Esetleg mindkettőre? Egyikre sem?

Taehyung...

Mi lesz így Taehyunggal? Nem, nem, nem lehet! Vissza kell mennie, ez így nem fair! Taehyung elveszítette a szüleit, nincsenek testvérei, most még is mit tesz majd egyedül? Egyedül ezt nem lesz képes feldolgozni!

- Ha van valami, ami esetleg nem tiszta, mond nyugodtan. Mi már itt vagyunk egy ideje, tudunk egyet, s mást - a Jin nevezetű, szép arcú férfiú hangja ébreszti fel merengéséből, mire rögvest bólint.

Egy kérdés nyomja a lelkét, amit nem tud kiverni a fejéből.

- Kim Taehyung. huszonkét éves, egyetemi hallgató, orvosnak készül. Róla tudtok valamit? - A padló fürkészésével kezd a szavak szabaddá bocsátásába torkából, de a végére már az arcukat figyeli. Erre választ kell kapnia. Egyetlen dolog volt számára igazán fontos életében, az a dolog pedig élete szerelme, Taehyung volt.

- Nem tudunk róla semmit. Nem kaptunk infót, hogy Őt meg kellene várnunk, pedig, ha veled volt, akkor így lenne. Fizikailag rendben van, és a közeljövőben nem kerül fel ide - Namjoon hangja még mindig nagyon óvatos, pedig nincs oka rá. Elveszíteni már egyikük sem tud semmit, felesleges aggodalmaskodni, hogy esetleg fájdalmat okozhat szavaival. Késsel se tudna már benne kárt tenni, nemde?

- Rendben. Akkor rendben... - Ez azért kicsit megnyugtatja. Jól van, Taehyung rendben lesz, nem fog magában kárt tenni. Élni fog. - De miért vártatok rám?

- Egy-egy embert nem küldenek csak úgy vissza. Az nagyon bonyolult lenne, így ötös csoportokb-

- Vissza?! Mi az, hogy vissza? Hova?

- Szervdonor voltál, nem? - dingdingding.

Várjunk, miért dingdingding? Hiszem semmit sem ért ebből az egészből! Miért pont négy ilyen szerencsétlen srác mellé került, hát magyarázza már el valaki rendesen!

- Igen, és?

- Ó, baszki, tényleg. Nem kaptál aktát. Akkor azért nem tudod! - A kis narancsra emlékeztető, fiatal srác szavai után csak hümmögnek a többiek, de ez számára még mindig nem rejt magában elegendő információt. - Mind szervdonorok vagyunk. Vannak még élő részeink a földön, ez pedig azt jelenti, hogy a halálod által megmentett emberek közül egyet meglátogathatsz, álmában. Tök szép dolog, nem?

- Most, hogy megérkeztél, megkaphatjuk a listát, bár Yoongi és Namjoon viszonylag szerencsések, ők már eleve tudták, kihez mennek majd - Jin csak mosolyogva fordul az említettek felé, mire Namjoon szégyenlősen elkapja tekintetét, Yoongi meg csak szemet forgat.

- Nem halhatnék meg megint? Az idegeimre mentek! - puffog az utóbb említett, majd feltápászkodik - Bemegyek, most már csak megkapjuk. Várjatok meg itt! Vagy csináljatok, amit akartok, leszarom.

Lehetősége van visszamenni a Földre, és beszélni valakivel. Remek, remek! Sőt, egyenesen nagyszerű, tökéletes! Tudta, tudta, hogy tehet még érte valamit, és már itt is a lehetőség! Csak megnézi a listát, és kiválasztja a legalkalmasabbat Taehyung mellé. Áldja az ügyvéd szüleitől örökölt kommunikációs képességeit, mert biztos benne, biztosabb bármi másnál, hogy csak a megfelelő alanyt kell megtalálnia, beszélni vele, és már is biztonságban tudhatja egyedül maradt szerelmét... Hisz ígéretet tettünk.

Csak egyetlen dolog kell, egy rendes, elkötelezett, hűséges valaki, aki sosem okoz majd csalódást neki. Onnantól kezdve Hoseok megoldja. Amúgy is reméli, hogy nem valami patkány életét mentette meg, így, hogy az egyikük hatalmas szerepet játszik majd szerelme életében, meg még jobban.

☽☼☾

Maga sem tudja, hányadik alkalommal olvassa át a kézhez kapott dokumentumokat. Meglepő egyébként, hogy az elmúlást követően is léteznek ilyesmik. Olyan, mintha egy FBI lenne, csak fegyverek, meg erőszak nélkül, több, kőbe vésett információval.

A sajátját is a kezébe nyomta Eunwoo, az idős hölgy, aki... nos, itt "dolgozik". Nem tud róla sokat senki sem, de Ő az a morcos, hangosbemondónak hitt hang, aki előszeretettel hülyézi le a lassú felfogású, értetlen holtakat. Ő egy tipikus, megöregedett portásnő, aki még az életét követően is aktákat, papírokat, meg dokumentumokat ad ismeretlenek kezébe, és néz rájuk dühtől torzult arckifejezésével, ha vissza mernek kérdezni. Egyébként, nincs baj vele, olyan, mint Yoongi, csak idősebb.

A lényeg, hogy minden fontos iratot megkapott, azóta pedig csak ül a szobában, amit a leutazásig használhatnak. Pontosan, két nap múlva látogathatnak vissza, ő pedig még mindig nem választotta ki a megfelelő alanyt. Nem könnyű feladat, elnézve, hogy a szíve, a tüdeje, és az egyik veséje is más-más emberhez került.

Egy embert tudott már az első körben kizárni, a Sang névre hallgatót. Nem volt vele különösebben nagy baj, egyszerűen csak... nem. Taehyung mellé egy elkötelezett, céltudatos, komoly ember kell, aki képes ezek mellett romantikus, figyelmes, és humoros maradni. Mindent szeretne neki megadni, amit csak meglehet, és ebben ez a Sang nevezetű egyed nem lesz segítségére.

A mappáját egyszerűen az asztal végébe hajítja, hogy ne legyen útban. A másik kettő már kecsegtetőbb tényekkel szolgált. Mark, félig tajvani, félig amerikai, intelligens, tehetséges fiú. Rendes családja van, tehetséges, szintén egyetemi hallgató... habos torta. Tüdőfibrózis, és rohadt nagy szerencse. Egyetlen baj van vele - jegyese van. Macera-macera...

Pedig egészen jóképű! Aranyos, kedves fiú, még össze is illenének, de a jövendőbelije egy édes, rendes lány... Szedjen szét egy jól működő kapcsolatot? Taehyung a hűtlenségnél nem sok dolgot gyűlöl jobban, ezzel tisztában van. Elég furán venné ki magát... És, pofátlanság volna nem figyelembe venni, hogy Mark fülig szerelmes abba a lánykába.

A másik lehetséges jelölt Jungkook. Elvált szülők, egy testvér, vele született szívrendellenesség. Bár alig tizenhét éves... Szerencsétlen srác. Jobban belenézve az aktájába, nem lát semmi különlegeset. Magántanuló - a betegsége miatt -, rendszeresen sportolt, mikor még tehette. Tapasztalata nincs, nagyon érzékeny, de tisztelettudó. Semmi sincs erről a kölyökről! Ha végez, első dolga lesz leteremteni Eunwoo-t, amiért üres a srác aktája.

Valahogy, nem tudja levenni a szemét erről a fiúról. Nem, egy fikarcnyit sem hasonlít rá, sőt, még nem is igazán látott olyat eddig, valami viszont nem engedi, hogy eltekintsen a lapjairól. Hogy ez a valami a megérzés, vagy egyszerűen a tagadhatatlan szimpátia, amit az elviselhetetlen fájdalmak ellenére sem meggyötört mosoly váltott ki belőle, ki tudja. Nem lenne vele baj, nincs senkije, igaz, kiskölyök még, de legalább tudná kezelni Taehyung pajkosságát, és konok kitöréseit.

Olyan nehéz döntés ez... Kiválasztani, ki fogja majd kedvese kezét ezután. Fáj, de, hogy őszinte legyen, ettől igyekszik eltekinteni.

- Hm, még mindig ezeket a hülye aktákat bújod? - olyan mélyre merült gondolatainak medrében, hogy észre sem vette a mögé settenkedő Jimint.

A fiatal fiú valamiért szeret körülötte lófrálni, erről-arról kérdezősködni, de Ő nem képzel emögé semmit - egyszerűen csak elképesztően kíváncsi, hiszen alig tizenhét évet élt, bizonyára rengeteg megválaszolatlan kérdése van az élettel kapcsoltban. Élvezi, hogy a furcsa kis teremtés lépten-nyomon felbukkan, előáll valami mérhetetlen baromsággal, amiről aztán jókat beszélgethetnek.

Csak halkan bólint, ahogy újra végigfut a sorok között, keresve a döntő érvet, az indokot, hogy miért-pont-ő, a választ, amit később nem fog megbánni. Taehyung egy tökéletes embert érdemel, olyat, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. Bár, tisztában van azzal, hogy párja gyűlöli a rongyrázást, a felesleges pénzkidobást, az indokolatlan ajándékokat, még is, egy olyasfajta embert kutat, aki ennek ellenére elhalmozza mindenféle földi jóval - csak úgy, mint ő tette. Taehyung mindig csúnya nézésekkel illette egy-egy ilyen kis akciója után, de tudta, szíve mélyén örül az ajándéknak.

- Még mindig nem értem - halkan puffan az ágyon a feszes hátsója, ahogy leül -, miért? Miért keresel mellé mást, ha egyszer a te szerelmed? Leélné az idejét, ami hátra van, aztán itt fent folytathatnátok tovább. Vagy egy következ-

- Mert én haltam meg, és nem ő. Élje csak az életét, boldogan. Tudom, hogy sosem fog elfelejteni - alig hallhatóan válaszol, miközben mosolyogva hajtja le a fejét, tovább figyelve az iratok halmát asztalán.

- Honnan tudod? - kielégíthetetlen kíváncsiságától csillognak nagy, sötét szemei, ami akaratlanul is széles vigyort csal elő Hoseokból.

- Megígérte nekem.

Legnagyobb meglepetésére, most néma marad a kis narancs, pár percre képes csendben megülni a fenekén, de sajnos, vagy nem sajnos, ez nem tart örökké. Alig telik el 5 perc, és már is fel-alá járkál a szűkös szobában, kerülgetve a bútorzatot, hümmögve, dalolászva, véletlenül sem hagyva Hoseokot koncentrálni.

Hamar megállapodik mögötte, a székre támasztja könyökét, Hoseok feje mellett néz át a papírokra, mintha tudná, mi az, amit Ő keres.

- Legyen Jungkook.

- Hm?

- Legyen az a fiú. Csak nézz rá, egy kis angyal. A másiknak jegyese van. Csúnya dolog lenne emiatt szétcibálni őket. A szerelem nevében sem illik ilyet csinálni! - úgy prédikál most itt hirtelen, hogy Hoseok kénytelen gúnyos görbülettel az arcán megingatni a fejét - Mi van?

- Semmi-semmi. Csak fura ezt annak a szájából hallani, aki azt sem tudja, mi fán terem az, amiről beszél - talán nem kellene ilyen magabiztosan kijelentenie ezt, hiszen Jimin aktáját nem bújta át, de egyszerűen rá van írva a homlokára; gőze sincs, mi az a szerelem.

Ártatlan, rosszfiús külső mögé bújtatott bárányka ő, hiába nem ismerik egymást évek óta, ez Hoseok számára olyan tiszta, mint az a bepiszkíthatatlan zokni, amit itt kapott - igen, a szó szoros értelmében! Ez olyan fehér, hogy akármivel próbálkozik, nem lesz koszos!

- Akkor is, igazam van! Mark meg Seo elég aranyos pár lehetnek, ha így odavannak egymásért. Jungkook akkor is tökéletesen helyt tudna állni TaeTae mellett! Válaszd Őt, és kész!

Erőszakosan próbálja lenyomni a torkán a véleményét - akarva akaratlanul, de észérvekkel. Ha fordított helyzetben lenne, örülne neki, hogy egy önző hulla próbál véget vetni a tökéletes kapcsolatának? Elég világos, hogy nem.

- Legyen igazad, Park.

Azzal Jungkook aktáját a keze ügyébe veszi, míg a másik kettőt az asztalon hagyja, és határozott léptekkel indul ki az ajtón, pattanásig feszült izmokkal; muszáj, hogy ez legyen a jó döntés. Taehyung boldogsága múlik rajta - ami mindennél fontosabb most, volt is, és lesz is, ha él Hoseok, ha nem.

Mert én is megígértem valamit.

☽☼☾

Éjjel.

A legfurább dolog a halál után, mikor leszáll az est. Nem vagy éhes, nem vagy szomjas, nem vagy fáradt, még is megeszed a kikészített szendvicset, legurítod a mellé kapott pohár vizet, majd mikor mindenki nyugovóra tér - az örök megnyugvásban -, azon kapod magad, hogy megszokásból húzod nyakadig a takarót. Mert éltél, és ez természetes.

Hoseok is ezen gondolkodik éppen - éltében gyakran gyötörte álmatlanság, nem volt számára szokatlan a furcsa gondolatok gödrében botorkálva egyik oldaláról tehetetlenül fordulni a másikra, majd vissza. Talán a halál furcsa fintora, hogy az elmúlt pár napban most először érzi magát élőnek. Olyan normális ez...

Sötét van, az alvásra képesek szuszogása járja át a hatalmas épület falait, semmi más. Sehol egy nesz, vagy egy zörej, mindenki tekintettel van a társaira, és Hoseok ezt kifejezetten pozitívnak találta. Utálta a nyüzsgő világot, az éjszaka csendjét megtörő huligánokat, vagy a szombat délelőtti nyugalmat felbolygató hangos veszekedést a szomszédjukban - a csend lételeme volt. Szüksége volt egy kis időre, amikor elmerenghet magában a létezés ügyes-bajos dolgain, és most, hogy ez végtelen mennyiségben áll a rendelkezésére, kezd rájönni, mekkora butaság volt földi idejének jókora részét némaságba burkolózva eltölteni.

Az élet csak egy állapot - a halál is.

- Hoseok... - A szobáját két emberrel osztja meg.

A már hangosan horkoló Namjoonnal, aki egyébként egy nagyon rendes, értelmes férfi - Hoseok sokat beszélget vele is. Megértik egymást, annak ellenére, hogy nem sok közös van bennük, egyszerű, de közeli kapcsolatot kezdtek kiépíteni.

Az, aki az imént hozzászólt, a kis narancs-pukkancs, Jimin. Hoseok őt szintén nagyon megkedvelte, bár gyerek még, és erősen befolyásolható a rálátása arra a világra, amit már otthagyott, angyali kis teremtés. Sok kérdése van, a kíváncsisága pedig elképesztő méreteket ölt, de talán Hoseok ezen tulajdonságával szimpatizál a legjobban. Átadhatja neki a tapasztalatait mind az életről, mind a halálról, Ő pedig szeretettel hallgatja a drámai, oktató célú monológokat - olyan Ő, ha csúnyán akarunk fogalmazni, mint egy napló. Egy hajónapló, amiben Hoseok megörökítheti, milyen is az élete értelmét jelentő személyt a megingathatatlan, nyüzsgő világon felejtve eltávozni.

- Mond csak - Halkan, már-már hallhatatlanul súgja a szoba másik felében nyugvó Jimin irányába a mondatot, mintha nem is szeretné, hogy a másik meghallja.

A narancs sem olyan neveletlen, mint amilyennek hinné az ember. Egyetlen szó nélkül mászik ki a kényelmes fekvőhelyéről, és nesztelen léptekkel szeli át a szobát, meg sem állva Hoseokig. Kérdés nélkül ül az ágy szélére, törökülésbe húzza formás lábait, ahogy helyet követel magának az amúgy nem túl tágas matracon.

Hoseok is tudja, muszáj a biztonságérzetet nyújtó bunkerébe engednie a fiatal fiút, ha beszélgetni szeretnének. Namjoon alszik, erre pedig tekintettel kell lenniük - valószínűleg utolsó napjait nem pihentető, kiadós szunyálásokkal töltötte, bár betegségéről nem igazán mert még nyíltan bármit is kérdezni sem ő, sem Jimin.

Leukémia - kegyetlen kór, ami győzedelmeskedett újonnan megismert barátjuk felett. Az élet olyan kegyetlen.

- Te nem izgulsz? - Jimin közelebb kucorog hozzá, egymás biztosabb megértésének érdekében. - Úgy értem... Neked, izé, nagyon fontos ez!

- Nem, nem izgulok - a hangja kimért, ahogy komótosan felül, magáról a vastag anyagot nemes egyszerűséggel az ölébe gyűrve - Miért, kellene?

A fiatal fiú a választ emésztgetve csak bámul maga elé, némán merülve a gondolatainak tengerébe. Rá van írva, mikor valamin nagyon elgondolkozik, de sajnos azt, hogy mi tölti ki ilyenkor az elméjének legkisebb bugyrait is, már nem tudná megmondani.

Olyan kevés jutott ennek a szegény srácnak. Tizenhét év, nagyjából a felére még csak nem is emlékszik, a negyede úgy ahogy, de dereng. Szóval, körülbelül, négy év van meg neki tisztán. Négy év, amit leélt, és egy saját barátja küldte fel őt ide. Talán, nem mindig az múlandóság az, ami hibás. Van, hogy az emberek... embertelenek.

- Hát, még is csak ez az utolsó dolog, amit TaeTae-ért tudsz tenni - óvatosan csúsznak ki a félve formált szavak ajkai közül, mintha attól rettegne, összetöri ezzel a mellette ülőt.

Ő ennél már nem lehet töröttebb.

- Igen, ez az utolsó - lágyan bólint, majd lehunyja szemeit, és gyöngéd mosolyt ereszt el - Ezért vagyok biztos abban, hogy úgy fog történni minden, ahogy annak történnie kell.

- Sosem fogom ezt megérteni... Ha szereted, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy más lépen a helyedbe? Mármint, baszki... Szerelem nélkül is élhetne egész szép életet! Így... így fontosabb lesz nálad a srác! - bár hangjából dühvel vegyült aggodalom vehető ki, nem emeli azt meg, továbbra is alig hallható a kettejük közt folytatott párbeszéd.

- Annyiszor elmondtam már...

- De az nem indok az aggodalom kizárására, hogy "megígérte"! Én is mindig megígértem anyukámnak, hogy elmosogatok, meg óvatosan focizunk majd az utcán, és képzelheted; halmokban állt a szennyes edény, a berúgott ablakról nem is beszélve!

Hoseok csak megemeli jobbját, ahogy halkan kuncogva simít a fiatalabb élénk tincsei közé, ezzel az egészet úgy, ahogy van, tönkretéve. Tudja, hogy hiába próbálkozik vele megértetni, sosem lesz rá képes; amíg nem éli át, nem tudja meg, milyen az a nagybetűs Szerelem. Ez nem egy akármilyen, kisujjesküvel megpecsételt ígéret, nem, ez valami egészen más.

- Jó, tudom-tudom, igaz szerelem, meg minden, nem fog elfelejteni. De tegyük fel, még is... Na, akkor mi lesz? Innen majd integetsz nekik, mikor látod, hogy mennyire jól megvan nélküled? - szinte fel van háborodva a helyzeten, ez pedig Hoseokból ismételten szolid kacagást csalogat elő - Ne nevess!

Tisztában van azzal, mit akar felé sugallani Jimin, de ennek jelenleg a miértje érdekli őt nagyon. Őszinte, ártatlan fiú, ez tiszta, de ennyire szívén viselné más emberek sorsát? Hoseok sosem volt egy külső alapján ítélkező típus, de Jiminből nem sokan néznék ki az ilyen mértékű érzékenységet. Nem, mintha gond lenne, épp ellenkezőleg!

- Akkor elfelejt.

- Ennyi?

- Ennyi. Akkor boldog lesz, Jungkook mellett. Ez az, ami számít - olyan felhőlen mosollyal beszél erről, mintha nem lenne fülig szerelmes belé.

Mintha nem számítana, mit érez iránta. Úgy viselkedik, minthogyha ez az egész nem jelentene semmit - pedig ó, még mennyire, hogy fontos! Tudja, hogy a halál nem jelenti a fájdalom végét - már, ha a jelenlegi, két világot összekötő "előszoba" állapota halálnak nyilvánítható. A vég, az, amitől mindenki tart, kicsit sem hasonlít semmi félelmetesre - ez is létforma. Van fizikai valód, de nem érzel a testeddel gyötrelmet, létezel, de mégsem. Egyetlen kín marad meg, az pedig a szívfájdalom. Ettől sosem szabadulunk.

Még, hogy örök megnyugvás.

☽☼☾

Nosztalgikus ez a helyzet.

Mintha csak vakációzni készülő kisgyermek lenne, ül a még be nem vetett ágy kellős közepén, hátát a kellemesen hideg falnak döntve. Nevetséges, olyan, mintha egy kiskamasz lenne. Egyszerre fél, izgul, örül és szomorkodik. Ki érti ezt?

Igazából, ez egész úgy, ahogy van, egy nagy halom felfoghatatlan tényező, egymásra pakolva; mire egyet megértesz, veled egymagasságúra cseperedik a rakás, és persze, eszében sincs a növésben megállni.

Hoseok meghalt. Akkor még is, miért olyan valódi minden? Miért tud enni, inni, izzadni, sírni, és ezekhez hasonlóan normális dolgokat csinálni, hogyha egyszer már feldobta a bakancsot?

Talán, ez természetes.

Csak bólintania kellene, a gyáva elfogadást választani, ahelyett, hogy a saját gondolatainak medencéjében merülne alá, mindenféle pontos információ nélkül. Nem tud semmit, nem tehet semmit. Csak van, és utolsó lépését készül megtenni a halandók világában, ami nem sülhet el balul.

Jimin és Namjoon már rég az igazak álmát alusszák, édesen hortyogva - irigy is rájuk miatta. Ő valamilyen oknál fogva kénytelen pihenésre hajtani a fejét. Egyszerűen, a gondolatok lerohamozták, nem hagyják nyugodni. Egyetlen dolog jár a fejében; az élete.

Annyira hiányozni fog neki a tapintható testben való, normális létezés. Elképesztő fájdalom nyomja a mellkasát, ha a szülei arcát képzeli maga elé, amiken már kezd nyomot hagyni az idő foga. Még jó, hogy nem tud csak úgy gondolni egyet, és lemenni. Ha látná Őket, ebben a mérhetetlen, elfogadhatatlan gyötrelemben, abba belehalna, még egyszer. Jó emberek voltak, csodálatos szülők; mindig, mindenben ott álltak mögötte, nem erőltettek rá semmit. Boldog embert akartak nevelni belőle, nem sikereset.

Mi lehet Taehyunggal? Jobb, hogyha meg sem próbál erre gondolni. Nem akarja még csak a lehetséges opciókat sem sejteni, mert félő, hogy abban a pillanatban törik össze teljesen – teljesen és helyrehozhatatlanul.

Csak ilyenkor jön rá, milyen önző is. Haragosa a világnak, amiért ilyen kevés időt kapott - bele sem gondol, mi lehet Jiminnel, és az ő családjával. Meghalt, mert a jó oldalon állt, a barátját meg, ha tehetné, Hoseok a saját kezével rángatná fel ide. Egy tünemény a kis narancs, egy áldott, jó teremtés - egy ilyen csodának több járna 17 évnél. Sokkal, sokkal több...

Bár még nem találkozott a ki tudja, mekkora épület falain belül kisgyerekekkel, de nem titok, hogy nem egy csöppség távozott már el a világról - velük mi van? És a családjukkal? Hoseok csak ül itt, mert képtelen elfogadni, hogy élete véget ért...

Az Övék el sem kezdődött még igazán, és még is, halottak.

Mély levegőt vesz, majd kifújja, csak úgy száguld ki orrnyílásaiból a szén-dioxid - bárcsak a benne felgyülemlő gondolatoktól tudna ily könnyedén megszabadulni. Csak egy mozdulat, és kint van, soha többet nem is látja. Ha ilyen egyszerű volna...!

Tudja, hogy talán aludnia kellene, hiszen nemsokára itt az idő. Egy utolsót pihenni, hátha segít valamennyit - akármennyit. Hisz az alvásnak már nincs pihentető hatása, hogy is lenne, ha senki sem tud elfáradni? Ha akarná, többet álomra sem kellene hajtania fejét - de esze ágában sincs megválni ettől.

Ember akar maradni, élő, és húsvér.

Ha már ez megoldhatatlan, legalább hadd hitesse el magával ilyenkor, hogy hőn áhított kívánsága nem elérhetetlen.

☽☼☾

Követhetetlen tempóban halad az idő a visszautazás pillanatáig.

Egyszer csak úgy rohan, meg sem áll, mintha sürgetné őt valaki, máskor pedig vánszorog, mint egy vén málhásszamár. Kínszenvedés így napokat tölteni egy helyen, aminek se eleje, se vége, végtelen, akár a legbonyolultabb labirintus...

Bár az épületbe volt bezárva, nem az vette el tőle szabadságát, hanem ez a létforma - már amennyire annak ez annak nevezhető - fosztotta meg tőle. Ha sokáig kell ezt elviselnie, a nyakát teszi rá, hogy meg fog kergülni.

Mondjuk, ez a végeláthatatlan épület csak az előszoba, innen sokfelé ágazik a továbblépés útja - a túlvilágra, ahol mérhetetlenül sok ember nyugszik, egy következő életbe, ha úgy döntesz, vagy, visszamehetsz a földre, bizonyos esetekben. Rá az utóbbi vár éppen, és úgy érzi, kiugrik a szíve a helyéről, minél inkább realizálódik benne a helyzet súlyossága.

Meg kell tennie, a szerelméért, azért az emberért, aki az életet jelentette a számára. Taehyung boldogságot érdemel, az élete utolsó percéig, mert egy angyal. Egy csiszolatlan gyémánt, aki úgy tökéletes, ahogy van. Gyönyörű, intelligens, ha sokszor túlzásba is viszi, de elképesztő humora van - reggelig sorolhatná, mit szeret benne, de felesleges volna. Ő egy elképesztő ember, akinek nem járja a boldogtalanság, csak azért, mert Hoseok halott. Majd szomorkodik helyette, bőven lesz rá ideje itt fent. Ő éljen, nevessen, tanuljon - váltsa valóra az álmát.

Mély levegőt vesz, majd hátrafordul, egy utolsó pillantást vetve a kis szobára. Nem fog neki hiányozni, szó sincs róla, örül, hogy a következő pár órát életének színterén töltheti el újra, de nem tekinthet úgy a helységre, mintha maga volna a Pokol.

Csak túl sok dologról gondolkodott itt, feleslegesen.

- Hoseok, gyere már! - kedvenc fenti ismerőse, Jimin hangja ébreszti fel az utolsó elmerengéssel töltött perceiből, akin szintén szemmel láthatóak az izgatottság jelei - Siessünk!

Mivel Jimin is segített neki, mikor döntenie kellett a választottjáról, úgy volt igazságos, ha ezt a kölcsönösen viszonozza, honorálás kép - mondjuk az Ő esetében igazából a szempont nem volt eget rengető. Egyszerűen kiválasztották azt, akivel a fiatal fiú beszélgethet egy utolsó jót, nevethetnek együtt, és hasonlók. Jiminhez illett is ez az utolsó "kívánság" - egy végső, boldog pillanat. Hisz Park Jimint így lehet a legjobban körülírni; Ő maga a felhőtlen, megtörhetetlen mosoly forrása, elég ránézni, és jobb kedvre derül az ember.

Hiába különböztek sok mindenben, nagyon jól kijönnek egymással. Egyszer sem kaptak hajba az eltelt napok során, pedig Hoseok aztán tényleg kiemelkedő az értelmetlen viták provokálásában - de Jimin valahogy túl pozitív teremtés. Nem, nem elnyomható, bizonyára tud Ő is agresszív lenni, ha nagyon akar, egyszerűen csak... alapvetően egy kellemes kisugárzású, aranyos jellem, akivel élvezet időt együtt tölteni.

- Jövök-jövök, ne félj - teljes fordulatot vesz, majd becsukja maga mögött a balszerencsés kuckó ajtaját, vissza sem nézve a lesújtó gondolatokkal teli szobára.

Délcegen, az arcára kiülő félelem minden jelét egyetlen másodperc alatt eltüntetve szegődik az egyhelyben rugózó fiatalabb mellé. Jimin csak néz rá, elképedve, némi értetlenséget vél felfedezni szép szemeinek tengerében, amit bár nem tud hova tenni, jót mosolyog rajta. Édes ez a kölyök.

Egyetlen szó nélkül indulnak a 44B felé. Onnan vezetik őket a hallba, attól pedig egyenesen visz az út lefelé - nehezen álcázza, de a torkában "dobog a szíve". Olyan sok minden múlik most ezen, nem baltázhatja el! Nem ő, és nem most - nem egy ilyen fontos helyzetben. Taehyungért.

Szaporán lépkednek, az örök némaságban úszó folyosót hangokkal megtöltve - annak ellenére, hogy egyikük sem mukkan meg. Nem tudnak beszélni, pedig talán mind a kettejüknek erre lenne szüksége; pár bátorító szóra egy jó baráttól. Szótlan marad az út a 44B felé, ahogyan közelebb, és közelebb érnek a teremhez, egyre hangosabbá válik a moraj, kivehető belőle a rájuk váró másik három férfi hangja. Valamiért, ők olyan... önfeledten tudnak nevetni. Hogy csinálják?

Az ő választásukba nem volt beleszólása, de tudta, hogy Yoongi, illetve Namjoon is tisztában volt vele, kihez mehet vissza. Mint később kiderült, Namjoon még a betegsége előtt az egyik veséjét édesapjának adományozta, akinek a cukorbetegsége nyomán krónikus veseelégtelenséggel kellett szembenéznie. Igazából, irigyli őt, meg nem is. Szívesen látná a szüleit, de... Boldogan. Az, hogy egymásba kapaszkodva sírják végig az utolsó perceket is, nem segítenek túl sokat a fennálláson, nem igaz?

Bár, ki tudja. Namjoon egy érett, hidegvérű, de abszolút szerethető férfi, bizonyára ki fogja használni minden percét a befejezésnek. Milyen borzalmas lehet ezt átélni.

Yoongi esete sokkalta bonyolultabb - és szívszorítóbb. Hiába tűnt az első perctől kezdve egy baromnak, aki minden fajtársát gyűlöli, közel sem volt az. Igazából, Hoseok a mai napig képes lenne behúzni egyet magának, amiért ezt feltételezte róla. Egyszerűen, ő csak egy megfáradt ember, aki bár nem volt odáig az életért, nem akart meghalni. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor még is miért lett öngyilkos?

A tőle nem sokkal fiatalabb testvére kardiomiopátiában szenvedett, ami nem kis mértékben vágta el őt a lehetőségeitől. Hogy őszinték legyünk, szenvedett, és nem volt más megoldás; a transzplantáció tűnt az egyetlen járható útnak - ahhoz viszont egy donor szükséges. Csoda lett volna, hogyha megfelelő érkezik, azonban, mint egy véletlen során kiderült, Yoongi minden szempontból tökéletes a célra.

Nem így tervezte, de nem volt más megoldás. Úgy gondolta, hogy számára sokkal több dolgot tartogat az élet, mint neki - kérdésesek sem voltak az utána következők.

Így hát, önként vetett véget az életének, hogy megmenthesse a testvérét. Hoseok azóta fejet hajt, ahányszor csak találkozik a férfival. Nem semmi, amit tett. Az Ő létezése a kézzel fogható bizonyíték; nem minden hős visel köpenyt.

Jin, hát, ő választott. Nem sokat beszélgetnek Hoseokkal, így nem igazán tudott a felhozatalról - arról viszont esett szó köztük, kihez megy le. Egy egyszerű, de nehéz életű fiatal fiút nézett ki magának, akinek átadhatja minden élethez és halálhoz kapcsolható élményét. Jin választását nem befolyásolta az, hogy ki neki a legszimpatikusabb. Egyszerűen, olyannak akart beszélni, akiről tudta, hogy szüksége van egy kis lelki megerősítésre. Kétség kívül, ő is egy derék ember.

Micsoda fintora ez a sorsnak. A halál után rögvest, hadával találkozik kiváló emberekkel, akik jobbá tehették volna a világot - és még is, lent nyüzsögnek a veszélyesebbnél veszélyesebb idióták, akik teljes nyugodtsággal, büszkén élik a nyomorult, szánalmas életüket. Szeretné megtudni, tényleg a véletlen műve, hogy ki, és mikor hal meg? Vagy előre vésik kőbe a végzetünket? Akárhogy is legyen, ez így nem fair.

- Végre! - A morcosságtól karcos felkiáltás Yoongi felől hallatszik, aki nem is tagadja, kicsit mérges a későkre. - Azt hittem, már sose értek ide... Komolyan, mi tarto-

- Hé, ezen most ne vitázzunk, oké? - Namjoon a még el sem kezdődött vitát csírájában fojtja meg, ahogy Yoongi vállára simítja hatalmas, puha tenyereit, egy nyugtató mosolyt villantva a szőkére. - Csak... menjünk. Reggel találkozunk, úgy is, felesleges nagy búcsút csapni...

Bár érthetetlenül nyugodt, az igazat szajkózza. Itt nincs helye most konfliktusnak, végtelen idejük lesz még egymást marni - ez az este nem erről szól. Szégyelli is magát Hoseok, amiért majdnem belevetette magát a felesleges összeszólalkozásba. Egyetlen pozitív tényező rejtőzik meg az amúgy negatív fennállásban - addig sem a következő pár óra jár a fejében. Meg kell győznie Jungkookot. Ezen áll, vagy bukik minden

☽☼☾

A fene se gondolta volna, hogy a világokat mozgólépcsők kötik össze! Hoseok fejében végig ez jár, ahogy Jimin hátát simogatva rááll a "VISSZA A FÖLDRE" felirattal ellátott lejáró fokaira. A szerencsétlen kis narancs, egyetlen szót sem nyög ki, egészen az utolsó lépcsőkig. Akkor sem tesz mást, csak jól összetúrja Hoseok haját, bambi tekintetével illetve, majd egyszerűen elfordul, és eltűnik a kijáratban, a többiekkel együtt.

Úgy határoztak, nem köszönnek el egymástól - hisz minek? Felesleges nagy felhajtást csapni. Mindenki sok szerencsét kíván a másiknak, majd egyetlen csettintés alatt kerülnek a szükséges helyre, az ő esetükben a kórházakban, hiszen a túlélők még most is altatásban vannak. Egyetlen "sziasztok", és ennyi volt. Eltűnnek, egyesével, pedig Hoseok nagyon vágyik még egy utolsó ölelésre valamelyiküktől, ami megnyugvást hozhat romokban heverő lelkének világára, de mire ez az egész elér a tudatáig, már egy kórteremeben álldogál, aminek tartós némaságát halk szuszogás töri meg rendszeresen.

Rögvest körbepillant, szerencsére nem hülye, nyomban rájön; ez bizony Jungkook kórterme. Mindenhol üdvözlőkártyák, színes, boldog, gratuláló üzenetek nyomait magukon viselő léggömbök tömbkelege. Szerencsére virágokat nem talál, azokat valószínűleg nem engedik behozni, nagy valószínűséggel a fiú pollenallergiája miatt. Tüzetesen átolvasta azokat a mappákat, jobban ismeri az ágyon fekvőt, mint saját magát. Még akkor is, ha alig volt róla infó - valószínűleg azért, mert az minden. Szerencsétlen fiú nem két hete küzd szívrendellenességgel, hanem kínszenvedésekkel járó évek óta - az idejének nagy részét kórházban, vagy otthon töltötte.

Szegény... Olyan megviseltnek tűnik az arca. Bár, biztosan nem olyan jó érzés, ha átrendeznek belülről, valamint nem úgy néz ki, mint aki annyira örül annak, hogy altatásban tartják - ki tudna ennek örülni?

Igazából, ismertették vele, mire kell számítania; az érkezését követő pár percen belül felriad, tehát tudnak majd beszélgetni, a fiú álmában. Azonban, a teste nem észlel majd ebből semmit, azaz, végig fogja szunyókálni, anélkül, hogy tudna róla - valamint, nem fog emlékezni sem a beszélgetésre, sem Hoseokra, egyedül a társalgás lényege marad majd meg számára, ami nagyban befolyásolja majd a cselekedeteit a jövőben. Egyszóval, nagyon összeszedett, visszautasíthatatlan indokokkal kell majd a fiú előtt helytállnia.

Ezerszer lepörgeti magában a már megszámlálhatatlan alkalommal végiggondolt mondatokat, mivel próbálja meg rávezetni a beleegyezésre. Egyáltalán, hogyan kezdjen bele? Hiába, ez a pár perc nem lesz elegendő az egész újratervezéséhez, nem! Valami frappáns kell, olyan, amire nem lehet nemet mondani. Taehyungért fog most fellépni, nem magáért - ezért fontosabb most ez az ügy mindennél.

Épp egy újabb alternatíva ugrik a lelki szemei elé, amibe azonban már - a szó szoros értelmében - belerikolt az elkövetkezendő pár órára választott vitapartnere.

Olyan hangosan, érezhető ijedtséggel sikolt fel az ágyon fekvő, mintha Hoseok egy késsel a kezében, pszichotikus vigyorral hajolt volna az ágya fölé, így, bár hiába hallja csak ő, muszáj a füléhez kapnia a kezét.

- Hé, hé! Nyugodj le, nem foglak bántani, hagyd abba az üvöltözést!

- K-ki maga? Mit akar? Azonnal hívom a nővéreket! - meggondolatlanul kezd fenyegetőzésbe a fiú, minek következtében Hoseok csak frusztráltan prüszköl egyet, közelebb lépve a halálra rémült srác ágyához.

Hihetetlen, minden személyiségjegyét képes felismerni az olvasottak alapján - tényleg elképesztően őszinte a fiú, ezt már az ijedtségének éles hangadásából is leszűrte, de ez csak egy a rengeteg észlelhető tényező közül. Egy relatív nyugtató mosolyt küld az irányába, mindent belead, hogy ne tűnjön olyan borzasztó gonosznak - bizonyára azért sikít a kolléga, mert nem szimpatikus neki egy idegen jelenléte az amúgy magányos kórtermében, az éjszaka kellős közepén.

- Felesleges, aranyom - Halál nyugodtan veti magát az ágy mellett fenntartott székre, a háttámlának dőlve, mintha minden kedd este ebben a kórteremben mulatna, annak ellenére, hogy halott. - Ne sikoltozz, épp alszol, ez pedig csak egy álom.

- Na jó, takarodjon el innen! Hagyjon engem békén, épp most estem át egy transzplantáción, pihenésre van szü-

- Anyám, használd a fejed! Igen, nemrég volt műtéted, szerinted akkor nincs semmiféle fájdalmad, meg csak úgy, mindenféle légzési nehézség nélkül tudsz ordítani, mint valami hülye?

Ó, és Hoseoknak még milyen igaza van! Ha nem is fogadja el, legalább csendben marad, addig a holtnak pedig van ideje eldönteni, mivel induljon neki ennek az amúgy sem túl szokványos beszélgetésnek...

- Figyelj egy kicsit, tudom, hogy ez hülyén hangzik, de nem véletlenül vagyok itt. Te vagy Jeon Jungkook, veleszületett szívrendellenesség miatt egész ideáig lényegében a kórtermekben meg a szobádban éltél, és pontosan három nappal ezelőtt megfelelő szív érkezett a kórházba, és rögvest át is estél a transzplantáción. Hobbid amúgy a sportolás lenne, kosaraztál, mikor még tehetted, mióta korlátozták a lehetőségeidet, dalszövegeket írsz - olyan gyorsasággal pörög a nyelve, mintha előtte lenne épp az akta, és abból olvasná fel a szöveget. Egy frászt, fejből tudja már az egész életrajzát, a magasságától kezdve a követendő diétájáig, mindent.

A fiatal fiú arcára ijedt, értetlen fintor ül ki, egyszerűen nem hajlandó befogadni, hogy nem egy rejtett kamerás show-ban szívatják most meg éppen. A képére van írva minden, amit jelenleg gondol, teljesen elmezavarodottnak érzi magát, pedig alapvetően egy eszes fiú ő - ezzel pedig Hoseok is tisztában van, így elsősorban, magát a helyzetet lesz kénytelen bebizonyítani.

- Tudom, hogy nem érted, de engedd, hogy megmagyarázzam - a másik készséges, de félénk bólintása után megköszörüli a hirtelen elcsukló hangát - Mivel még nem ébredtél fel, biztosan nem tudod, kitől kaptad a szervet. Jung Hoseok vagyok, a donorod. Igen, halott. Nem, nem képzelődsz. Tudom, ne beszéljek hülyeségeket, de hiába értetlenkedsz, ez nem változtat semmit a helyzeten. Ha csak belegondolsz, az előbb akkorát visítottál, hogy beleremegett még a fal is. Ha fent lennél, és ez fizikailag is megtörtént volna, a ti világotokban, akkor már három ápoló tört volna be, hogy mi a frász van, nemde?

A hosszú, de gyorsan ledarált szöveg után megáll, hagyja, hadd ülepedjen a másikban az információ, hiszen maga is tudja, mennyire lenyelhetetlen az ilyesmi - tapasztalta.

Várható volt, hogy beüt majd a csend, és nem is szakad fel sokáig, de teljesen érthető. Feldolgozni, hogy épp egy hulla ül melletted, vagy te magad vagy halott, nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Igazából, maga sem tudja, mennyi időt hagyjon a fiatal fiúnak - mire felkel a Nap, neki vissza kell mennie, lehetőleg győztesen kikerülve ebből az egyelőre elég gyatrán haladó társalgásból. Fogalma sincs, hogy csinálja, de nem akar egyetlen másodpercet sem tovább pazarolni. Nagyon úgy fest, hogy ha bár a pillanatnyi megrázkódtatás még hatással van rá, már sikerül el-el fogadnia, hogy bizony nem a hülyéskedik vele.

- Nem véletlenül jöttem ide hozzád - megnyalja az idegességtől csontszárazra aszalódott ajkait, majd tekintetét lassan vezeti fel egészen Jungkookéig, hogy felvehesse vele a szemkontaktust - Hosszú sztori, a lényeg, hogy miután meghaltam, a szerveim egész hamar szórták szét három ember között. Nos, lényegében, azért élsz, mert én meghaltam. Viszont, van még valamim a földön, amit nem vihetek fel magammal...

☽☼☾ 

Olyan gyönyörű ez a fiú. Hogy a fenében csinálja?! Még mindig nem értem, egyszerűen, ez már egy-két lányt is megszégyenítő szépség!

Jacksonnak teljesen igaza van vele kapcsolatban, sőt, mindenki felől csak pozitívat hallok, ha Ő a téma... Biztosan nem lenne kegyetlen, vagy gonosz, ha csak odamennék, és meghívnám egy kávéra! Jézusom, most komolyan idenézett?

Baszki, ne már! De ciki! Egyenesen rá bámultam, tátott szájjal! Anyám, Hoseok, hogy lehetsz ekkora... Most tuti beégettem magam nála! Gratulálok!

Min mosolyog? Ne mosolyogjon, ez nem mosolyogni-való, tök kellemetlen nekem! A fene egye meg, még egy ilyen helyzetben is képes lennék belefeledkezni a látványába!

Sose leszek elég eltökélt, hogy odamenjek hozzá...

☽☼☾

Jungkook csendben, szinte a lélegzetét is visszatartva figyeli, mit akar ebből kihozni Hoseok, aki láthatóan nincs a helyzet magaslatán... Egyszerűen, csak megint a szembe rohantak vele az emlékei, de nem baj, ez nem akadályoz meg semmit.

Taehyung...

Megrázza a fejét, a haja rögvest úgy, ahogy van, terül szét, és alakul multifunkcionális madárfészekké - mindezt hiába, hiszen nem tudja ilyen könnyen kiverni a gondolatokat elméjéből. Bárcsak lehetséges lenne ez így... Bárcsak.

Hatalmasat nyel, mintha egy egész gombolyagot kellene a torkán leküzdenie, pedig csak annyira ideges, és szomorú egyszerre, hogy kénytelen most bátor férfiként viselkedni. Meg fog törni, ráadásul Jungkook szeme láttára, de, ha őszinte akar lenni magához, akkor bevallja, nem hatja meg, ki látja így, és ki nem.

Eddig még fel sem fogta igazán, hogy örökre elengedni készül Taehyungot.

- Kim Taehyung... életem szerelme - suttogja maga elé halkan, a fejét lehajtva, mit sem érdekelvén, hogy mikor bukkannak elő az elfojtani próbált könnyek - Az a szív érte dobogott, még az enyém volt. Én csak... csak arra kérlek, hogy légy mellette. Igen, férfi, ráadásul nem sokkal idősebb nálad, valamint, most vesztette el az élettársát, de... Én meghaltam azért, hogy te élhess, és hidd el nekem, ha elnyered a bizalmát, azzal... azzal a létező legszebb dolgot hullajtja a sors az öledbe!

- É-én.... nagyon szívesen összebarátkozom vele, ha erre kérsz...

- Nem - határozott hangja csak úgy kettészeli a szobában úszkáló, értetlenséggel vegyülő feszültséget - Nem ezt akarom. Azt szeretném, hogy szeresd. Mindeneddel...

Amint ez elhagyja a száját, mintha ezernél is több, apró gondolat találná őt szíven hirtelenjében. Az összes együtt töltött perc, mintha lehetséges volna, egyszerre pörög le a szeme előtt, erre pedig képtelen emberszerűen, logikusan reagálni.

Azt sem tudja, hova kapja a fejét. Egy időben pörög az első randevújuk képe az utolsó együttlétükével, szinte érzi a hamvas bőrének reggeli illatát, amit annyira szeretett az összebújós együtt alvásokat követően magán érezni. Ajkai égni kezdenek csókja ízétől, lelkét pedig az ezen emlékek foszlányaiból eredő fájdalom azonnal emészteni kezdi.

Bárcsak több időt tölthetett volna vele együtt. Ha nyomorban, szegénységben kellett volna, azt sem bánná. Taehyung az élete értelmét jelenteti, de ő meghalt, szerelme pedig életben van még. Sosem érezheti majd többet ölelésének melegét, szeretetének édes megnyilvánulásait, a csókjában rejlő gyönyör - mindent, ami Őt igazán boldoggá tette, erre a fiúra hagy.

- D-de hát... Ő téged szeret, te-te pedig őt, miért akarod...h-hogy közétek álljak?

- Nem te állsz közénk, hanem az, hogy én már nem vagyok élő többé. Érted? Meghaltam. ő pedig nem élheti le az életét egyedül, engem gyászolva. Az a szív, aminek az életed köszönheted, az övé. Neki adtam. Megígértem, hogy ez a szív csak érte fog dobogni. Akkor állsz kettőnk közé, ha ezt most nem fogadod el! - akaratlanul lesz a hangnem sokkal erősebb, de nem tehet róla.

Talán, most vágják földhöz az amúgy is törött mécsest. Meghalt, nem neki kellene szomorkodnia, hiszen ő holt... Hiába, mondhatják rá, hogy nem vérzik, ha megvágják, és nem érez fizikai fájdalmat, még is könnyeket facsar belőle a biztos tudat - itt a vége.

Tökéletes volt, minden, ami csak kettőjük közös idejéhez köthető. Az összes csók, a táncok, a randevúk, a közös elalvások és ébredések, még a viták is. Hiányozni fog a makacssága, a sértődékenysége, az önbizalomhiánya. Minden apró dolog, ami ő, részemmé vált, és most elszakítanak tőle.

Az elmúlást követő időben semmi nyugodt nincs, ezt Hoseok most már biztosabban állítja bármi eddiginél. Azért születünk, és halunk meg, hogy szenvedjünk utána - de rohadtul megéri. Megéri, ha megismered azt az embert, aki után még szenvedni is szeretsz. Még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy sosem szeret majd többé.

Talán a túl hamar előtörő könnyek, talán az esze vagy az empátiája az, ami Jungkookot bólintásra kényszeríti. Ki tudja, megeshet, hogy tényleg csak segíteni akar ezen a tragikus melákon, aki csak ül az ágya mellett, azt állítva, hogy halott, és könyörög, hogy szerelmét szeresse helyette. Még is igent mond, nem tudja, hogy miért, de azt súgja neki valami, hogy ez a helyes döntés - ez a szív mégiscsak tartozik valahova. Nem, nem a mellkas kellős közepére, sem Hoseok, sem Jungkook testébe. Ez a szív Taehyunghoz tartozik, és nincs joga erre nemet mondani.

- K-kérlek, szeresd mindeneddel, hidd el, sosem okoz majd neked csalódást! Tedd boldoggá, halmozd el mindennel, amivel eltudod! Mindig eljátssza, hogy nem örül neki, és felesleges, de hidd el nekem, sokat jelent neki! Ne hagyd, hogy feladja az álmait, unszold, hogy fejezze be az egyetemet! Öleld át, mikor vihar tombol felettetek... És, Jungkook?

- I-igen?

- Sose hagyd, hogy lekonyuljon a mosolya, mert az övé a leges legszebb a világon.

A fiatal fiú tökéletes választásnak bizonyul, és hiába van darabokban, és érzi úgy, hogy sosem lesz már ugyan az az egy, és egész, nem érdekli - Taehyung nélkül, nem is akar az lenni. Nagyon úgy fest, hogy ez a búcsú, ami gyatra, és kevés, hiszen akkor volna az igazi, ha Taehyung szemébe mondhatta volna még utoljára, mennyire szereti Őt.

A világ egy ilyen mocskosul szar hely, ahol nem választhatod meg a kártyáidat, de ha jókor vagy jó helyen, akkor minden csepp fájdalom, ami a halálod után sem szegődik mellőled, megéri.

☽☼☾

Jung Hoseok két éve halt meg.

Igen, borzalmas belegondolni abba, milyen jelentéktelenek vagyunk. Az, hogy megszűnsz az élők világában létezni, hogy eltűnsz a sok közül, egy elhanyagolható tényező. Nem azért, mert nem számítasz, hiszen nem véletlenül kerülünk a Földre - egyszerűen, csak nem vagy fontos mindenkinek. És ezt realizálni, kibaszottul rossz érzés.

Hoseok csak sóhajtva dől a korlátnak, ahogy bámul le, látszólag a semmibe. Valójában, nem, hogy valamit néz, valakiket! Elképzelhetetlen, hogy a világ felett ilyen pontosan lehet látni, mi folyik odalent, mi? Pedig lehetséges. Ahogy sok minden más is...

Csak nem hiszünk benne. Olyanok vagyunk, mint Hoseok volt - tagadunk, meg puffogunk, meg sem próbálunk belegondolni, mi lesz majd velünk holnap, vagy holnapután, mert nincs értelme. Tudat alatt hiszünk benne, hogy lesz majd következő perc, óra, nap, hét, év.

Hoseok két nagy hibát vétett. Egy; nem is gondolta, hogy vele ilyesmi megtörténhet, és kettő; úgy pazarolta az értékes idejét, ahogy csak tudta. Itt a következménye.

Nem mintha nem lenne boldog, egy frászt nem. Egész megszokható a világ idefent, főleg, hogy ugyan olyan, mint a lenti - csak itt mindenki halt már meg egyszer, vagy kétszer, háromszor, esetleg tizennyolcszor. Megszokható a túlvilág, csak eszeveszettül hiányzik belőle egyetlen dolog; az értelem.

Az lent maradt, épp kéz a kézben járja az utcákat büszkén, boldogan, friss diplomásként, remek eredményekkel. Büszkébb nem is lehetne rá Hoseok! Elképesztő, mennyire belevetette magát az egész tanulás dologba! Mondjuk, elég elszomorító, hogy ehhez meg kellett halnia.

Boldog. Minden terv szerint halad – Jungkook, bár semmire sem emlékezett abból a bizonyos, visszagondolván, elég kínos éjszakából, a lényeg megmaradt neki. Meg kell keresni ennek a bizonyos Jung Hoseoknak valakijét, hogy megköszönhesse, mert... nos, indokolatlanul, de nem is volt szükséges, egyetlen ember sem akart ebbe belekötni.

Hálás Jungkooknak, elképesztően hálás, amiért ennyi türelmet tanúsított, ilyen alázatos volt, és tökéletesen passzol Taehyunghoz. Gyakran figyelgeti, mi van velük éppen, hiszen eszeveszettül hiányzik neki szerelme, akit a mai napig sem tudott kiverni a fejéből, de ez így van rendben.

Élünk, aztán meghalunk, szenvedünk előtte, utána, és közben is.

De nem mind. Boldog leszel, Taehyung. Mert megígértem neked valamit.

- Hé, depi király, mi lenne, ha elszakadnál a korláttól egy fél órára, amíg elmegyünk enni?

- Hoseok, ne csináld, ezt már egyszer megbeszéltük! Az életnek a halál olyan, mint a halálnak az élet! - Yoongi szólal meg először, aztán a még mindig narancsszínben pompázó hajkoronát birtokló Jimin kezd érthetetlen bölcseletek szórásába, amire Hoseok kelletlenül felnevet.

Sosem fogja megérteni, miért játszik vele ilyen ronda játékot az élet, halál, sors, bármi - de legyen az oka akármi, nagyon hálás érte. Ha nincs is mellette, Taehyung boldog, Ő pedig... kapott négy csodálatos embert a halálába, akikkel együtt tapasztalhatja meg, milyen kibaszottul szar módon szép dolog a létezés.