sign ⌞meanie⌝

Cím: sign

Korhatár:12+ 

Párosítás: meanie [SVT] 

Terjedelem: one shot 

Figyelmeztetések: egy darab trágár szó, soulmate!au

sign

Az első szavak, 

amit az univerzum által hozzád rendelt személy intéz hozzád, 

a testedre égnek, 

mihelyst készen állsz a megismerésére. 

Mingyu barátai már mind túlestek rajta, 

azonban ő tovább is csak várakozik, 

pedig épp elég késznek érzi magát a szerelemre. 

- - - 

- Gyu, ne legyél már ilyen – Soonyoung elnyújtott hangon győzköd tovább, de továbbra sem érzem magam lenyűgözve az ajánlattól. - Adj neki egy esélyt! Veszítened amúgy sincs mit. 

Egy halk sóhaj minden, amit a már-már vinnyogásba átlépő kérlelés kivált belőlem. Feleslegesnek érzem a próbálkozást, hiszen már beletörődtem a ténybe, miszerint hiába minden erőfeszítésem, akkor sem lelem meg őt, ha minden kis zegzugát átkutatom a kontinensnek vagy a kész kozmosznak. 

Lehetetlen, hogy még ne álljak készen rá, hisz már magam sem tudom mióta dédelgetem ezt az ideát; szeretni akarok. Az utolsó porcikájáig isteníteni a személyt, akit az univerzum csak nekem teremtett, naphosszakon át ismételgetni, milyen elmondhatatlanul fontos nekem – s minden leendő alkalommal a tudtára adni, hogy már azelőtt is hiányzott, hogy megismertem volna. 

Mert így van, lyukasnak érzem az amúgy csodálatosan alakuló életemet. Hisz remek barátaim vannak, kiváló, és elegendő szabadidőt biztosító munkám, majd kicsattanok az egészségtől, mégsem vagyok boldog, hisz az, ami után már évek óta hőn áhítozom, messzire elkerül. Még csak szagát sem érzem a szerelemnek, hiába rohanok minden erőmmel a hozzá vezető úton. 

- Mingyu? - Soonyoung nem nyugszik. Azt hiszem, ezt az egészet amúgy is csak merő jólneveltségből csinálja, s csupán elhiteti velem, hogy van választási lehetőségem. 

- Jó, legyen. - Nincs erőm érveket összekaparni a semmiből, meg amúgy is Kwon Soonyoungról beszélünk, őt azok nem kifejezetten hatják meg, feltéve, hogy ellene szólnak. - Ott leszek. 

- Ez a beszéd! - Hallom, ahogy felpattan, sőt, a lelki szemeim előtt látom, ahogy már majdhogynem örömtáncba fog. Nos, ha nem is jutok előrébb, legalább örömöt okozok Soonnak, ennyi előnye van a dolognak, még ha minden más ellene szól, beleértve a józan eszemet is. - Akkor hatra legyél a kávézóban! Csípd ki magad! 

Majd mindenféle búcsút nélkülözve bontja a vonalat, s én már csak értetlenül bámulok a hívás végétértét jelző képernyőre, szinte tényként kezelve az elkövetkezendő találkozó hiábavalóságát. 

Hatkor a kávézóban - hiába van vaksötét a szobában, köszönhetően a tövig engedett redőnyöknek, a külvilág jelenlegi állapotának ismerete nélkül is bizton tudom, bőven van még időm itt fetrengeni, s megemészteni ennek a hatalmas hibának a gondolatát. 

Hiszen akármennyire is próbálom meggyőzni magam ennek az egésznek a haszontalanságáról, akaratlanul is felgyúl bennem a remény lángja, ami feltehetőleg megint csak fájdalmat hagy maga után, eredményt még véletlenül sem. 

- - - 

Az általam jól ismert útvonal egészen idegennek fest jelen formájában – az itt megszokott időjárást cserbenhagyva vígan jár táncot megannyi hópehely a szél szárnyán, ezzel megteremtve számomra a tökéletes indokot lépteimnek megszaporázására. 

Nem kifejezetten visz rá a lélek, hogy ismét gyermeteg izgalommal vágjak bele egy találkozóba, hogy aztán a végén ismét csak üljek ott, megtörve, mint egy hóban nyíló virág, így, ha nem fenyegetne az alfelem befagyasztásával ez a dermesztő hideg, minden bizonnyal halál nyugodtan totyognék a helyszín felé, hátha lelép a partnerem, mire nagy késéssel odaérek. 

Azonban, a fejem fölött tomboló tél jóvoltából, szinte futóléptekben vetemedem neki az útnak, s ennek okán merem feltételezni, még előbb is érek majd oda, minthogy hatot üssön az óra. 

Bár ez a töménytelen mennyiségű hókristály ösztönöz rohanásra, mégsem tudok elmenni a tény mellett, milyen pompássá varázsolják jelenlétükkel a belváros szürke utcáit. Köszönhetően az instant jégkorszaknak, alig teng-leng pár ember az utcán, s az őrült tempóm okán még az ő látványuk is homályos - bár régen szerettem az itteni nyüzsgést, az élet folytonos folyását, mióta nyomát felejtette rajtam a magány, amibe saját kezűleg erőltettem bele magam, képtelen vagyok örülni neki. 

Hosszú lábaim szorgosan kapkodom, tekintetem a fekete bakancsom orrára szegezem. Egy pillanatra sem emelem fel a fejem, hisz ezerszer belefutottam már ebbe a bugyuta félrelépésbe - ha az utcán elhaladókat figyelem, nem tudok majd másra gondolni, csak rájuk. Vajon áll-e a testük bármely pontján szöveg, s ha igen, mi? Őket késznek ítéli az univerzum arra, amire engem nem? 

Vagy csak megfeledkezett volna rólam a világ? 

Talán nem is létezik az, amit ilyen fáradhatatlanul keresek. Meglehet, hogy az én feladatom ebben a hülye emberrengetegben csak annyi, hogy kiváló példája legyek a szerelem fontosságának - hisz mindenem megvan, de ennek az egyetlen tényezőnek a hiánya lassan minden boldogságot kiöl belőlem. 

A hatalmas épületek között is gond nélkül boldogulok, hiába koncentrálok egyedüliként a gondolataimra, már ösztönösen fordulok be ott, ahol bekell, hogy eljussak a közös helyünknek becézgetett kávéházhoz. 

Az árnyalt ideák megfosztanak a csodálkozás lehetőségétől, a borzalmas lélekállapotom megvakít, így alig-alig észlelem az amúgy még kései karácsony pompájában úszó környezetem. Minden gond nélkül haladok el a leértékelésektől szűkös kirakatok előtt, ügyet sem vetek a sötét utca csicsás kivilágítására. Egy-egy háztömbből még tompa zene is színesíti a gyalogutat, mégsem szentelek neki egy röpke másodpercet sem a figyelmemből. 

Csak a hideget érzem a gondolataimon kívül, azt a csontig hatoló, fagyos levegőt, ami a hosszú szövetkabátom anyaga alá is befurakszik. Helyet talál magának minden résen, és az utolsó métereken, mi elválaszt a kijelölt úticélomtól, már azon gondolkozom, hogy talán feleslegesen aggódtam idáig, úgy is halálra fagyok, bőszen azelőtt, hogy odaérnék. 

Sajnos, mire megbarátkozom a gondolattal, gondosan szem előtt tartva, hogy legalább nem kell tovább szoronganom a rám rótt örök magány miatt, elérem a barátságos helyiség üvegajtaját, s egykettőre bent is találom magam rajta. 

Az átfagyott testem szinte áldásként öleli körbe a helység melege, azonban a hőmérséklettel ellentétben az itt már természetesnek számító jó hangulat képtelen reakcióba lépni a jegesedő lelkemmel. Nem szentelek a ténynek túl sokat a figyelmemből, azonnal gombolni kezdem a kabátom, s a sapkát, meg a sálat is hamar lehámozom magamról. 

Beljebb lépek, az olvadó hótól nedves ruháimat immár a kezemben cipelve. Nem foglalkozom azzal, hogy összekócolódott a hajam, s az ingemet sem vagyok hajlandó megigazgatni. Egyszerűen nem akarok engedni a bennem pislákoló bizakodásnak, hisz tudom, látom, mi lesz a vége. Itt ülök majd, egyetlen sötét foltként ebben a kedves kis helyiségben, ismét a vállamon cipelve egy világra elegendő fájdalmat. 

Halk sóhajt eresztek el ismételten, majd megpróbálom ignorálni az elmémet. Szerencsére a tomboló hóviharral vegyülő karácsonyi fényeknél sokkal érdekesebbnek fest a már ezerszer látott kávéház belseje – elveszek a kávészínű falakban, az azokon lógó fényképekben. Szívélyes pillantásokat vetek a kényelmes ülőhelyekre, s örömmel küldöm le a kávé aromájával keveredő levegőt. Ha csak pár pillanatra is, de kiürül a fejem, átadom magam a másodperceknek, de már-már túl hamar vág tarkón a valóság. Okkal jöttem ide. 

Tekintetemmel rögtön a barátaim kezdem fürkészni, s hiába lézeng csupán egy-két ember a helyiségben, még így is nehezemre esik megtalálni az asztalt, amit körbeülnek. 

Azonban, mihelyst meglelem Soonyoung élénkpink hajkoronáját, ő is kiszúr engem, így lőttek az extra felkészülési időnek - azonnal megindulok feléjük, hevesen integető Seokmin barátom láttán pedig egy erőltetett mosolyt feszítek az arcomra, hátha képes leszek elhitetni velük, hogy örömmel csatlakozom hozzájuk. 

Öten ücsörögnek az eldugott asztalnál - Seokmin és Soonyoung a középső részen mulatoznak, szorosan összesimulva, mintha nem állna rendelkezésükre elég hely, Jisoo és Hansol egymással szemben, s a fiatalabbik oldalán ott kuporog az egyetlen, akit nem ismerek fel. Azt hiszem, kizárásos alapon, vele van találkozóm. 

- Sziasztok - megköszörülöm a torkom, s azonnal levetem magam Hansol mellé, a szemem le sem emelve az ismeretlenről. 

Szép, mondhatnám gyönyörű, mégis férfias. Az arca eszméletlen pontosággal van berendezve, bőre ragyogó, a mézszín hajkoronáján pedig lassú táncot jár a lámpa fénye. Széles vállain elegáns, fekete ing feszül, s hirtelenjében nem is merem lejjebb vezetni a tekintetem, nehogy kicsorduljon a nyálam. Talán tényleg ő az... 

Bár szívesen álmodoznék még, Hansol könyöke erőszakosan ébreszt fel a kellemes merengésből, miként igyekszik a belső szerveim közé furakodni. Azt hiszem, a figyelmem próbálja felkelteni, hiszen mindeközben a velem szemben ülő már karját nyújtja felém, s én ezt nemes egyszerűséggel eddig még nem igazán vettem észre. 

Azonnal elfogadom, s most már erősen koncentrálok, véletlenül sem olvadok el a puha bőrének tapintását követően. Soonyoung azt mondta, neki sincs szöveg a testén - talán reménykedhetem, hogy az univerzum egyszerűen csak megfeledkezett rólunk. 

- Örvendek, Mingyu vagyok – egy bólintással erősítem meg a kijelentésem, majd elengedi kézfejem, s végleg helyet foglalunk. 

- Jun. 

- - - 

- Ne haragudjatok, közbejött valami, mennem kell. Szívesen maradnék még, de... Szóval, muszáj. - A túl szép fiú épp egy telefonbeszélgetést követően lépdel vissza az asztalhoz, de immáron nem foglal helyet. Felkapja a szék támlájára terített kabátját, s sietősen magára aggatja. 

Meg sem próbálom nyugtatgatni magam azzal, hogy igazat beszél. Egyszerűen, a tetoválás hiányán kívül semmi közös sincs bennünk, sőt, azt hiszem kijelenthetem, kicsit sem vagyok szimpatikus a számára. 

- Örültem a találkozásnak! 

A többiek búcsút vesznek tőle, én egyetlen mosollyal körített intéssel intézem el a köszönést. Egyszerűen tudtam, éreztem, biztos voltam benne. Másodpercek alatt teltem meg bizakodással, s most ismételten jól átbaszott a remény. Kétségtelen, nincs olyan, hogy ő, én erre a hülye szerencsétlenkedésre lettem teremtve, semmi többre. 

Végignézem, ahogy a partnerem ezt követően sietősen elhagyja a kávézót, majd a távolodó alakja láttán a csalódottságom hirtelen düh váltja fel. Az, hogy a barátaim mindeközben egyetlen szó nélkül, sajnálkozó tekinteteikkel méregetnek, csak egy újabb lapát a már így is fölém magasodó halomra. Semmi keresnivalóm nekem itt. 

- Min- 

Nem hagyom Jisoot szóhoz jutni, egyszerűen már nem vagyok kíváncsi a már elégszer hallott szövegekre. Legalább ennyivel is közelebb jársz az igazihoz, tapasztalatnak jó lesz, blablabla. Nem érdekel. 

- Hazamegyek - kérdés nélkül pattanok fel a helyemről, azonban már nincs lehetőségem a kabátomért nyúlni, ugyanis a hirtelen lendületnek, s a vörös köd okozta vakságnak köszönhetően észre sem vettem a mögöttem elhaladni kívánó fiút. 

A kezében szorongatott kávéspohár nagy hanggal landol a padlón, de legalább ennyi szerencse áll az oldalamon, s összetörni már nem törik össze - cserébe viszont a lábbelijeink úsznak a ragacsos, fekete löttyben. 

- Ne haragudj! - Azonnal szabadkozásba fogok, hisz saját belátásom szerint is én vagyok a hibás. - Veszek neked egy másikat! 

A fiú eddig csak a fejét rázta, azonban, mihelyst elhagyják ezen szavak a számat, ledermed. Értetlenül meredek rá, miközben a vérem lassan a vénáimba fagy az ijedtségtől. Lehet, hogy valami rohamot csalogattam ezzel elő belőle, akkor viszont Istenemre mondom, innen az egyik felhőkarcoló tetejére vezet majd az utam, hogy levethessem magam onnan... 

Csak pislogok a nálam nem sokkal alacsonyabbra, aki szoborként álldogál előttem, de sem mozdulni, sem szólni nem hajlandó. Nem igazán foglalkozom a környezetünkkel, próbálom összeszedni magam, és megoldani a fennálló problémát, de szerencsére magához tér a fiú, mikor már a mentők értesítésének céljából halásznám elő a telefonom – igen, kifejezetten túlreagálom. 

Egy szót sem szól, csak mutatóujját felmutatva várakozásra int, majd mit sem törődve a lábunk alatt hullámzó kávé-tengerrel, közelebb lép, s jobb karján felrángatja a pulóverét, ezzel felhívva figyelmem a betűk tarkította bőrfelületre. 

Ne haragudj! Veszek neked egy másikat! 

Stafétát váltunk, most én vagyok az, aki értetlenkedve pislog rá, s nem fordítva. 

- Nekem nincs semmim – kénytelen vagyok hátranézni a minket ingyen cirkuszként kezelő barátaimra, majd mire visszavezetem a tekintetem, ismét hevesen gesztikulál a velem szemben álló, ezzel magára irányítva minden koncentrációm. 

Amíg ő az oldalán tehetetlenül csüngő válltáskában kutat, én továbbra sem tudom, hova kapjam a lélektükreim, ahogy azzal sem vagyok tisztában, mi a fene történik velem, s miért ilyen gyorsan. Végignézem, ahogy előrángat egy tollat, majd néhány másodperc tétovázást követően az egyik asztalunkon heverő szalvétát húzza magához, s sebesen firkant rá csúnyácska írásjeleket. 

"Wonwoo vagyok. Néma." 

S azt hiszem, az elolvasást követő másodpercben minden értelmet nyer.