metanoia [5/16] ⌞vkook⌝

Metanoia
5. fejezet - nem félek tőle

Taehyung szemszöge

- Nekem ez nem megy - sóhajommal távozásával csak nő bennem a reményvesztettség érzése, miként a konyhai asztallapra hajtom a fejem. A sík fafelület jóleső hűvöse cirógatja a zavartól, s a nyár fullasztó melegétől felforrósodott arcoldalam, ráadásul még el is bújtat a terapeutám árgus szemei elől, ami most különösen nagy előny. Nehéz erről beszélni.

Jin csak halkan felkuncog a kijelentésemen, miként papírokat rendezget egymásra, számomra érthetetlen sorrendben. Többek közt a páciensek lapjai lehetnek, de tekintve, hogy azok szupertitkosak, és pillantást se vethetek rájuk, csak találgatni tudok, miért kellenek a piros mappák, meg ez a temérdek furcsa, teleírt papírlap.

- Ne csináld már, Tae, nem olyan nehéz pötyögni egy 'köszönöm'-öt vagy hasonlót... - talán igaza van. Ezt most tényleg ok nélkül aggódom túl, hisz az online kapcsolattartás eddig nem jelentett kihívást.

Valamiért mégsem tartom biztonságosnak ezt a lépést. Minden bizonnyal bolondnak tartasz most, Izé - s megjegyzem, jogosan teszed -, de egyáltalán nem érzem a helyzet megváltoztatásához szükséges erőt szétterjedni bensőmben. Meglehet, hogy ez túl korai - ráadásul semmit sem tudok róla. Oké, nagyon segítőkész, és elmondhatatlanul jól esett a levele meg a cselekedetei is, de ez még nem ok őt közel engedni magamhoz. Lehet, hogy csak csapda, egy jól kitervelt színjáték. Miért bízzak benne? Mert Jin azt mondja? Ez nem ilyen egyszerű.

A házat már-már ijesztő némaság járja át - anyuék a lovaknál, Parkék még mindig nyaralnak, JeongGuk meg akármit is csináljon, azt minimális zajjal teszi. A mi beszélgetésünk az egyetlen, minek neszei kitöltik a hatalmas épület egy kis helységének hangmentes terét, s most, hogy egyikünk sem tud mit mondani, nincs semmi, csak a vállunkra takaróként terülő, nehéz csend.

- Beszéltél Hoseokkal? - hirtelen bukik ki belőle a kérdés, amivel darabokra szaggatja a csöndet, én pedig a meglepettségtől függetlenül is csak halk sóhajjal válaszolok rá. Azt hiszem, ez lehet az a bizonyos hülye kérdés szituáció. - Sejtettem.

- Miért? - rögvest visszakérdezek, hisz előfordulhat, hogy kellett volna, csak megfeledkeztem róla.

Mosolyog csupán, az a szokványos terapeuta vigyor a képén nem sugall semmi bíztatót - ez a különleges görbület nem lázít vagy bátorít, inkább csak vigasztal. Mérhetetlen empátiáját sosem lesz képes véka alá rejteni, de ennyi gondja legyen. Különben is, rajta még az együttérzés is pofátlanul jól mutat. Nem mintha vonzódnék hozzá, ez csak amolyan... csodálat.

Amíg átgondolja mondanivalóját, időt kapok újra szemügyre venni szent valóját - úgy értem, ha vannak angyalok, ő biztosan egy közülük. Ahogy barna tincsein megül az ablakon át beszökő fény, s kiemeli arcának egytől-egyig hibátlan vonásait - valami elképesztő látvány. Egyenesen lenyűgöző, milyen festői; ha nem ismerném, azt mondanám, most sétált ki egy shoujo manga lapjai közül - hisz mind kívülről, mind belülről fájó beismerni, mennyire makulátlan.

Szerintem tökéletesen egyetértünk, Izé. Ugye?

- Nos, igazából, Hoseok most nem csak látógatóba jött, okkal volt itt – szinte furcsa a hangszín, amelyen beszél. Tőle megszokhatatlan nyugtalanságról árulkodnak szavai, még úgy is, hogy nem önmagáról nyilatkozik éppen. Gyanús.

Ismerem Hoseok történetét - azzal indította az első beszélgetésünket - "beszélgetésünket" -, mert Jin szentül hitte, hogy a hozzám hasonló, hánytatott sorsú emberekkel szemben könnyebben megnyílok majd. Nem volt igaza – de most nem is ez a lényeg. Igazából, még akkor is, ha felszínesen jó csupán a viszonyunk, s nem köt bennünket össze semmiféle fonál, aggódom. Lehet, hogy újra mélyponton van - nem szeretném, hogy így legyen. Tudom milyen, senki sem érdemli.

- Nincs jól? - nagyot nyelve érdeklődöm, miként erőt veszek magamon, s megemelem felsőtestem, ezzel befejezve az étkezőasztalon való henyélést.

Azt hiszem, úgy ismerem a helyzetet, mibe belekeveredhetett, akár a saját tenyeremet. Bár a magam esete enyhébb az övénél, hisz én csak a jó és rossz napok váltakozásának metódusait tapasztaltam - arról fogalmam sincs, milyen lehet sokáig megint jól lenni, majd visszazuhanni a mélybe, és elölről kezdeni az egészet.

Maga a pokol - csak így tudom elképzelni.

- Jaj, nem, szerencsére jobban van, mint valaha! - Ha nem is látszik rajtam, de nagy megkönnyebbülésként ér a tény, miszerint jól van. Még egy halovány sóhajt is elengedek, de mint az várható volt, folytatja mondanivalóját, kevésbé megnyugtató hírekkel. - Egy barátjának jött időpontot kérni, és kapott is, mára - apró szünetet tart, majd tőle szokatlan mód elemeli rólam tekinetét, s a konyha sarkát pásztázva folytatja a mondatot -, de nem tudom, elég vagyok-e ehhez a feladathoz egyedül...

A levegő is megáll a helyiségben egy pillanatra, mihelyst elhagyják ezen bátortalan szavak ajkait. Én csak meglepetten meredek rá, ledöbbent valóm rejtegetni sem próbálva - ez már egészen rendellenes. Jin nem véletlenül neves terapeuta – a fiatalsága ellenére elismerik, mert ő nem azt az utat tapossa, mint minden más lélekbúvár. Ő megért, átél, átgondol, és barátként áll melletted, úgy terel a jó útra, hogy észre sem veszed. Ezért ő a legjobb, és idáig ezt tudta magáról.

Annyira nem lehet nagy falat. Neki nincs olyan, hogy nagy falat.

- Hé, ne már - Minden bizonytalanságom ellenére már épp szóra nyitnám a számat, mikor elhangzik a kijelentés, s nem sokkal utána halk, de gyors lépések dübörgő hangjaira is figyelmes leszek. Már a megmukkanás is egyértelművé teszi, de amíg meg nem látom Jungkookot a lépcsőfordulóban, addig vért izzadván próbálom magam meggyőzni az ellentétjéről. Kérlek, ne, kérlek... - Nem hallgatóztam, csak... mindegy, nem lényeg! Hagyd ezt a hülyeséget, te vagy a legjobb, Jin. Nincs mitől félned, akármi is legyen a sráccal, rendbe fogod szedni.

Mire a mondanivalójának végére ér, leér a lépcsősoron, s egy kecses ugrással zárja a műveletet. Nagyot kell nyelnem, hogy ne próbáljam rögtön menekülőre fogni – pár perccel ezelőtt még róla beszéltünk. Róla, és rólam, a szerencsétlenségemről, mert képtelen vagyok kommunikálni vele, akármennyire is szeretnék.

Csupán pár napja van itt, még is megismerem a pizsamáját, és most bizton állítom, nem azt viseli. A sötét trikó, s az árnyszín edzőnadrág, a nap csókolta bőrét borító izzadtságcseppek, s a nedves, kócos tincseinek összetapadása egyértelműen arra engednek következtetni, hogy edzésből jön. Kicsit irigy vagyok, hisz nekem sosem volt motivációm az ilyesmihez – nem is lep meg senkit a tény, hogy fele akkora sem vagyok, mint a mostohatestvérem.

S beüt a szokásos baj – valami van ebben a srácban, ami elfeledteti veled a tényt, hogy épp nyíltan bámulod őt, s rajta felejtett tekinteted gyakran még csak meg sem próbálja lerázni magáról. Talán élvezi a figyelmet, amit neki szentelek, hisz jelenleg is csak egy apró, de annál festőibb mosollyal díjazza a kínos fellépésemet, s néhány lopott pillantással, amik meglehet, nem is annyira lopottak.

Nem pazarol sok időt, megindul irányunkba, s kötetlen, laza léptei a tőlünk nem messze található, márványborítású konyhapultig vezetik, melyre irigylésre méltó nemtörődömséggel pattan fel. A francba, hiába szeretném, nem tudom nem méregetni, s a legrosszabb az egészben, hogy meg sem tudom indokolni, miért! Szinte tátott szájjal figyelem, ahogy bal lábát az L-alakú pult másik oldalára lendíti, majd addig-addig ficereg, mígnem egy vonalba kerül velem.

Nem tudom, szándékos-e, provokál, vagy szórakozik, netalántán csak a figyelmem próbálja felhívni az üzenetére, melyet három napja küldött, s még mindig nem illettem válasszal - akárhogy is legyen, pillanatok alatt válik a helyzet elviselhetetlenül kellemetlenné, s bennem még csak a meneküléshez elég bátorság sincsen.

Kezei ügyébe a fene se tudja honnan, de egy szelet csokoládé kerül, s miközben fecseg a terapeutámmal, nem pillant rám - egy darabig. Azt kihasználva sasoltam, de valami oknál fogva most a semmiből próbál szemkontaktust létesíteni velem, s ez épp elég ahhoz, hogy villámgyorsasággal kapjam el róla szempárom célkeresztjét, mintha fájna ránézni. Pedig, ha őszinte akarok lenni, nem borzalmas. Már majdnem jó érzés.

Összefonom vékony karjaimat mellkasom előtt, s tekintetem végigvezetem a konyha minden centiméterén, az összesen, amely egy cafatot sem tartalmaz a mostohaöcsémből. A Jinnel való, mondhatni viselhető beszélgetés hamar a Jungkook jelenlétéből fakadó zavaromba fullad, s én mást sem teszek, csak bámulok magam elé, mint egy hülye, kinek arca hol holt sápadt, hol rózsaszín pír borította.

Érzem, minden másodpercét érzékelem a rám vezetett pillantásainak, s ötletem sincs, miért, de ez most nem a megszokott félelem miatt zavar. Ő nem úgy néz rám, mint a többiek, így nem azt tapasztalom idebent, mint az ő esetükben. Ez csak... furcsa. Nem mondanám, hogy méreget, olyan, mintha valami... csodálatra méltón legeltetné mélybarna szemeit. Úgy, mint ahogy én vizslattam Jint az előbb. Pedig bennem aztán semmi olyasmi nincsen, mint a terapeutámban.

- És te, Taehyung?

Fel sem tűnt, miről beszéltek eddig, megsüketítettek a saját gondolataim. Megemelem a fejem, de továbbra is a lábfejem vizslatom, hisz nemhogy ránézni, még válaszolni sem leszek képes, ez pedig épp elég ok arra, hogy kész legyek elsüllyedni szégyenemben.

Nagyot nyelek, s csak hallgatok, remélve, hogy a mostohatestvérem megunja a felesleges várakozást válaszomra. Nem akarok beszélgetni, főleg nem így. Erre még nem állok készen, ez túl mély víz ahhoz, hogy képes legyek úszni benne. Ha volt bármi esély arra, hogy összebarátkozhassak JeongGukkal, akkor az most minden életkedvemmel együtt lett semmivé...

- Uhh, uhm... - ez minden, amire futja, ennyivel reflektálok, semmi többel. Nem tudom, milyen arcot vág most Jin, de bizonyára nem örül a ténynek, mennyire rosszul "felelek" a szituációra. Úgy sajnálom...

A mellkasom nehezedni kezd. Nem pánikroham, ez csak a szokásos csalódottság, mi az életképtelenségemnek eredménye. A csend egyre feszélyezőbb, ismét viselhetetlen súlyként pihen meg a vállamon, s levegőt is nehezen kapok tőle. Miért viselkedem így...?

Annyira szégyellem magam.

Szinte hallom, hogyan kacagsz rajtam, Izé - bár néma vagy, sőt, még csak nem is létezel, még is tudatában vagyok annak, hogy reagálnál. Egyenest kiröhögnél - s milyen jogosan tennéd.

Nevetséges ez az egész.

A szemeimet könnytakaró fedi, s a folyni készülő lelkem vére az, mi az utolsó cseppjét képezi annak a bizonyos pohárnak. Különös - azt hiszem, most mérges vagyok. Igen, a testem utolsó, szürke atomját is a vörös düh festi színesre, s talán a legrosszabb az egészben, hogy egyedüliként magamra neheztelek. Hisz miért haragudnék másra? Rajtam kívül nem sokan tehetnek erről - úgy körülbelül senki.

Ingerültségem az, mi felállít az asztaltól, s még mielőtt a terapeutám, vagy a mostohaöcsém megállíthatna, lezártnak tekintve a beszélgetést, csak felrohanok. El minden elől, amit elkerülni lehetséges - magam mögött hagyom Jint, Jungkookot, de a harag, a gondolatok, és a fájdalom akaratom ellenére is velem tartanak.

- Tae!

Egyként kiáltanak utánam, s sietős lépteik zaja arra enged következtetni, hogy utánam eredtek. Bár jobb kondiban vannak nálam, még sem érnek utol – a dühben ázó adrenalinnak köszönhetően meglepő gyorsasággal vágtatok ki a konyhából, fel a lépcsőn, a folyosón át, egészen a biztonságot nyújtó szobám ajtajáig.

-

A tengerpartot aznap elhagyta a remény. Éjjel távozott, s nem búcsúzott el az ottlakóktól. Mindent magával vitt, ami rá emlékeztette a népet; a felhőtlen mosolyokat, a kacagást, a rózsaszín ködöt. Csak fogta magát, meg a velejárókat, s pofátlan mód eltűnt, mintha nem is ismerte volna a vízrengeteg partján élőket.

Izé, ha léteznél, biztosan ismernéd az érzést, milyen, amikor befejezel egy remek könyvet. Főleg, ha hasonlítanál rám, s te is ilyen fene elcseszett lennél - akkor saját magadnál is többet tudnál róla.

Az utolsó sorokat bújva eszedbe sem jut, hogy ez minden, s ha ezzel végeztél, semmi sem marad belőle - egyszerűen csak tudni akarod. Ott vagy, látod a szereplőket, a tájat, érzed, mit ők éreznek; velük vagy. Nem vagy magányos, nem az aktuális problémáidon töprengsz. Létezel, és abban a szent pillanat nem negatív az, ami kitölt belülről. Azaz, nekem világ életemben ezt jelentette az olvasás varázsa.

Lapozom, hogy megcsodálhassam az utolsó lapot, melyet írásjelek tarkítanak, s a tartalomjegyzéket látva keserű mosolyra húzom a számat. Tekintetem végigbarangolja a sorokat, s a fejezetek címét látva szinte táncolnak lelki szemeim előtt a friss emlékek. Csodálatos volt, hiába fulladt tragédiába - sőt, talán a szomorú, nehéz vég volt az, ami megkoronázta az élményt.

Halk sóhajt eresztek el, miként becsukom a keményfedelű, sötétbarna könyvet, ezzel szimbolikusan is kijelentem, vége van. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő; annyit tudok biztosan, hogy a borzasztóan kellemetlen konyhai beszélgetést követően felmenekültem ide, s azóta megállás nélkül olvasok. Tekintve, hogy kivégeztem a kezemben szorongatott kötetet, nem fél órát felejtettem magam mögött, azt hiszem.

Talán belekezdhetnék egy másik kiadványba, de meglehet, nagy csalódás lenne mindezek után, bár időm volna rá elég. Még hétágra süt a Nap, hisz fénye a függönyön keresztül játszi könnyedséggel tör be a tágas kuckóba, s teszi a helyiséget varázslatossá - feltehetőleg még a derekán sem járunk a napnak. Még is mivel kellene akkor elfoglalnom magam?

Nem megyek ki. Nem akarok beszélni senkivel sem, most kifejezetten vágyom a máskor bénító magányra. Anyuek amúgy is dolgoznak, Jinnek is dolga van, szerintem már fogadta azt a fiút, akit Hoseok hozott ide, Jungkook meg... Neki okoztam már elég csalódást. Mióta itt van, egyetlen szót sem tudtam váltani vele, mert egy halom szerencsétlenség vagyok.

Nem is baj - világ életemben magamra voltam utalva szabadidőmben, így ezer módját ismerem már az egyszemélyes hadsereg szórakozásának. Ha nem is olvasok, még mindig van lehetőségem sorozatot nézni, rajzolni, vagy... Vagy akármi mást. Meg tudom oldani. Legalábbis, szeretném elhinni, hogy így van.

Szerencsére, most nem érzem lehetetlennek, hogy rögtön kikecmeregjek a kényelmes fekhelyemről, nem úgy, mint azokon az elviselhetetlen reggeleken. Ha ebből a szempontból tekintjük, akkor most kifejezetten jól vagyok. Ha másikból, akkor... Akkor már kevésbé.

Kihasználva a folyamat könnyedségét, talpra állok, s a kedves könyvet kezembe véve indulok meg a könyvespolcok egyikéhez, hogy pihenhessen egy keveset. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, mikoris kézbe vettem ezt a kétszázlapos mesterművet.

Nehéz felidézni, melyik kis rés az övé - megesik, hogy nem rakok vissza egyet-kettőt, és ennek az esetek száz százalékában káosz, meg egy egész napos átrendezés a vége, s ahogy most elnézem, már közeleg ennek az eljövetele. Lehet, hogy ezt kellene csinálnom! Csoportosíthatnám őket szín vagy szerző szerint!

Kiváló ötlet.

A földre kerül egy, majd egy polcnyi, de mihelyst megkezdeném a következő sort, kopogás hangja üti meg a fülemet, amivel nem is volna semmi baj, ha nem a teraszom ajtajáról érkezne. Reflexből kapom oda a tekintetem, de mire felfogom, mi történt, JeongGuk már be is engedte magát az üveg nyílászzáron.

Ha lenne most a kezemben könyv, biztosan elejtettem volna ijedtemben, hisz egyrészt fogalmam sincs, hogy került a teraszra, másrészt nem értem, miként jutott be a folyton zárva tartott ajtón, harmadrészt el se tudom képzelni, egyáltalán mit csinál itt.

- Nyugi-nyugi! - rögtön ezzel indít, miként becsukja az ajtót, s bár megindul az irányomba, hamar meggondolja magát. A kezében egy szatyrot szorongat, de attól hamar megszabadul; az éjjeli szekrényemre teszi, s utána csak ideges mosolyával pillog rám egy darabig. - Ne ijedj meg! Nem bántani akarlak.

Fogalmam sincs, erre mit kellene reagálnom, így nagyra nyílt szemekkel méregetem tovább, hátha kiderül, hogy megint csak valami bugyuta álomról van szó, s nem többről.

- Nem jöttél le ebédelni. Jin azt mondta, hogy gyakran előfordul, de zavart, hogy nem ettél semmit reggel óta, így felhoztam neked. Jinie azt mondta, szereted, és tanúsítom, kurva finom.

Fogalmam sincs, hány órája láttam utoljára, de közel sem olyan csapzott, mint akkor volt. Most egy sima, fekete pólót és térdnadrágot visel, sötét tincsei immáron rendezettek – a friss, férfias tusfürdő illata, melyet magával hozott, nemrégiben megesett zuhanyzásról árulkodik. A fene megeszi, megint csak bámulom, mint egy hülye...!

- Nem szoktam ám folyton a teraszodon lógni, esküszöm! Csak valamiért biztos voltam benne, hogy nem nyitottad volna ki az ajtót nekem, szóval... Oké, így belegondolva az lett volna az erkölcsös lépés, de... Mindegy!

Zavaromban a hajamba túrok, addig sem látszik az arcom. Ez egy kicsit... meglepő, azt hiszem. Valamiért nem félek - tudom, hogy nem akar bántani. Nem tudom, miért, de egy ismeretlen oknál fogva biztos vagyok benne. Mármint, a tény, hogy ételt hozott nekem, minden utasítás nélkül, egyszerűen csak... szívet melengető.

- Gond, ha maradok? Segíthetek a könyvekkel. Nem baj, ha nem szólalsz meg, beszélek én kettő helyett is, ha úgy van.

Azonnal bólintok, minden további gondolkodást mellőzve. Biztosan megkergültem, de nem akarom elküldeni. Mármint, egyrészt nem tudnám, meg amúgy is, így legalább biztosan tudja majd, hogy nem nekem van vele problémám, hanem a betegségem nem viseli jól a társaságot.

Meg amúgy is, mi okom volna rá?

Széles mosoly húzódik az arcára, szinte megcsillannak a szemei, majd rögtön mellém is siet, s, hogy ne húzza az időt, közben meg is csodálja a menedékem.

- Király a szobád. Mikor utoljára voltam itt, még nem volt ennyi könyv...

Az biztos.

Mármint, emlékszem, ezer meg egy helyről kaptam könyveket az eset után. Talán erről voltam hírhedt, mármint a zaklatás előtt. Én voltam a srác, aki nagyon imádta a könyveket.

- Ülj le, egyél, én meg... leszedem a többi könyvet addig? - megerősítésként bólintok, gondolom nem biztos abban, mi a tervem. Basszus, mennyivel könnyebb lenne, ha meg tudnék szólalni... Nem baj, nem baj, rendben van, Taehyung, csak ne csinálj semmi szuperkínosat!

Bár most, hogy így emlegeti az ételt, már majdnem éhes vagyok. Mi a fene...?

Ő szép sorjában pakolja le a köteteket, én pedig engedelmeskedem; az ágyamhoz tipegek, s lehuppanást követően rögvest az ölembe veszem a szatyrot. Egy gondosan lezárt műanyag tálat érzek benne, meg valamiféle dobozos üdítőitalt, az evőeszközök jelenlétéről viszont csak az általuk keltett zaj árulkodik.

Elképesztően jól esik ez az egész.

-

- Aztán csak ott álltunk, ketten, nyakig lisztesen, egy csoport ünneplő, és a születésnapos Jin előtt! Annyira kellemetlen volt - Ő hangosan nevet a sztorin, s ami meglepőbb, hogy még én is kacagok rajta. Nagyon rajta volt az ügyön, s annak ellenére, hogy nem vagyok humoromnál, hamar áttörte a jeget.

Miután befejeztem az étkezést, csatlakoztam hozzá, s együtt viszonylag hamar lepakoltuk a polcokat. Az utolsó könyv az ő kezébe kerül, s a színének okán a sötétzöld kupacra helyezi, majd elégedetten rám pillant, amit bár értékelek, elviselni nem vagyok képes sokáig. Nagyon furcsa, hogy nem érzem rosszul magam a közelében, s minden bizonnyal emiatt ég az arcom megállás nélkül.

- Nos, Tae, akkor kezdjük el visszapakolni, vagy szedjük össze a hiányzó könyveket, és majd utána? - na, az eldöntendő kérdésekkel nem kifejezetten vagyok kisegítve, hisz hiába bólogatok, nem hiszem, hogy érti, mire gondolok. Valamiért még is elmosolyodik, majd meglep, de a kimondatlan döntésemhez hűen cselekszik - én meg minden további nélkül követem.

Nem bízom meg benne, nem erről van szó - azt hiszem -, de annyi biztos, hogy egy pillanatra sem tartok tőle. Nem tenne bennem kárt, ebben valamiért holt biztos vagyok.

- Na, még reménykedem, hogy találunk olyan könyvet, amit valaha én is olvastam – miközben elhagyjuk a szobát, ezt jókedvűen megjegyzi, s én is megmosolygom. Nem tartom valószínűnek, de ha az egyiket még is olvasta, örömmel fogadom majd a hírt.

Nem érzem magam kellemetlenül, hiába vagyok teljesen szótlan, egyszerűen teljesen lefoglalja az agyam, nem hagy kínos szüneteket. Nem értem, hogy tud ennyit beszélni kiszáradás nélkül...

Nem értem, de nagyon örülök neki.

Végigballagunk a folyosón, le a lépcsőn, ő csak fecseg, de én szívesen hallgatom. Figyelek, és néha még meg is próbálok a szemébe nézni, mikor hátrapillant rám. Jól esik, hogy ennyire próbálkozik. Csak abban reménykedem, hogy nem Jin, vagy a szülők egyike kényszeríti rá...

Elmerülök gondolataimban, s felébredni csak akkor vagyok képes, mikor az előttem megtorpant mostohaöcsém hátának ütközöm. Megkérdezném, mi a gond, de egyrészt nem vagyok képes rá, másrészt elég felnéznem, hogy kielégítsem kíváncsiságomat.

Jin, és egy férfi, valószínűleg a páciense. Levegőt sem merek venni egy pillanatra, hisz a konyhaasztalnál ücsörögnek, minden további nélkül észrevehetnek, ha hangoskodunk. Ha megtörténne, Jin biztosan a fejünket venné...

A férfi vállát simogatja, halkan beszél - nem tudom kiszűrni, mit mondhat neki. Mondjuk semmi közünk hozzá, mennünk kéne, de... Nem tudom elszakítani a tekintetem a karjairól. Feltűrt felsőjének köszönhetően könnyedén kivehető a megszámlálhatatlan vágás, mi azokat borítja.

Istenem...

Ő lenne Hoseok barátja? 

metanoia [4/16] ⌞vkook⌝

Metanoia
4. fejezet - otthon

Jungkook pov

Harmincegy, harminckettő, harminchárom...

A régi ágykeret szinte felsikít minden felülést követően, hisz azzal támasztottam ki lábfejeimet, hogy könnyebbé tegyem a folyamatot, de nem foglalkozom a hangzavarral különösebben. A mondhatni borzalmas reggelt valahogy feledtetni szeretném magammal, megszabadulni attól a sok kérdéstől, amik ennek kapcsán feszítik szét a koponyámat, egyszerűen kitörölni az egészet, és azt hiszem, erre jelenleg csak edzés útján leszek képes.

A mozgásigényem világ életemben kielégíthetetlen volt, már pelenkás korom óta imádok kelni, mászni, még esni is - anyuék nem egyszer vittek orvoshoz, mert hiperaktívnak véltek, pedig ilyesmiről szó sincs; szimplán csak másoknál sokkalta jobban szerelmese vagyok a sportnak, a testem adta lehetőségek kiaknázásának. No meg, addig sem agyalok - elég elmennem futni, vagy végigcsinálnom a napra készített edzésterveim egyikét, s huss, úgy foszlanak szerte a káros, negatív gondolatok idebent, mintha sosem léteztek volna. Azaz, régen elég volt ennyi hozzá. 

Negyvennégy, negyvenöt, negyvenhat - és még mindig Taehyung jár a fejemben.

Valami nem okés, máskor már húsz körül a nevemre sem emlékszem, most pedig tisztán megvan még minden idea a rohamról. Lényegében nem tudok szabadulni a képektől, látom őt lelki szemeimmel a fal tövében gubbasztani, némán sírni, hangtalanul, a saját otthonában. Olyan volt, mint egy törött porcelánbaba - gyönyörű, és megsebzett.

A legszebb, és a legfájdalmasabb látvány az egész világon.

Ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc... áh, picsába!

Nem folytatom tovább - hatvanadik alkalommal engedem le a testem, de immáron nem ülök fel. Inkább a fehér plafont vizslatom, feldúltan, hagyván a zavaros, vegyes érzelmeket - mik az amúgy is bonyolult helyzetem teszik viselhetetlenül kényelmetlenné - szétterjedni bensőmben, eggyé válni a véremmel, hogy annak keringése juttassa el őket testem minden apró szegletébe. Talán csak a költözés fáradalmai váltják ki ezt belőlem - vagy a mérhetetlen empátiám. Vagy csak nem lehet az ilyesmit ép ésszel felfogni.

A szemeimet sem kell lehunyom ahhoz, hogy Taehyung mesebeli látványa jelenlen meg előttem. Ébenfekete haja, min megcsillan a reggeli Nap fénye, hófehér bőre, mely hamvasabb a hónál, árnyszín ruhái - minden részletre emlékszem. Arra, miként csengtek halk szavai; hangjának mély, lelkemet simogató tónusa még élénken visszhangzik bennem, hiába repültek el órák a történtek óta. S bár alig érinthettem törékeny testét, gond nélkül képes vagyok feleleveníteni friss, citrusos illatát...

Olyan esetlen - de tökéletes. Ezért sem fér a fejembe, hogy volt mersze annak a patkány bandának bemocskolni őt. Birtokolni akarták, vágytak rá? Értem is, meg nem is - mindenesetre, a cselekedetet, a terrort, miben tartották, na azt mélységesen elítélem. Ha tehetném, mindenestül visszafizetném a fájdalmat mindnyájuknak, egyaránt...

Normális ez? Hogy ennyire együtt érzek vele? Hisz nem is ismerjük egymást - az, hogy egyik napról a másikra egy fedél alá keveredtünk, még nem kellene feljogosítson erre.

Vállat rántok. Nem fogok aggódni, vagy rosszul érezni magam emiatt. Az, aki mást heteken át meggyaláz, megaláz, kínoz lelkileg s fizikailag, büntetést érdemel - Taehyung, s minden más szexuálisan zaklatott ember esetében egyaránt.

Halk sóhaj szakad fel belőlem, s a kiáramló levegővel együtt távozik a maradék életkedvem is. Pihennem kellene, de a szánakozó gondolatok ide-oda cikáznak a fejembe; képzetek róla, a gyógyszerekről, az esetről, a reggelről, még a levélről is. Talán gyenge idegzetű vagyok, s azért zaklatott fel az egész ennyire? Meglehet - biztosan.

Hasfalam szúrását a bemelegítés s a lenyújtás hiányát jelző sikolynak azonosítom - mi más hiányzik, ha nem egy kiadós izomláz? Már mindegy. Fáj, s nem túl jóleső, még is felszenvedem magam a padlóról, ahol tudni sem akarom, hány minutumon át fetrenghettem. Ideje valamivel lekötnöm izgága elmémet, s ha a sport ehhez nem elég, csúnyább eszközökhöz kell folyamodjak. Úgy ám - belefojtom magam az internet végeláthatatlan információ-tengerébe.

A készülék a bevetetlen ágyamon pihen, s ironikusan, mihelyst irányába nyúlok, csipogni kezd. Két kezem - miután a kinyúlt, fekete trikómba törlöm - összeteszem, hogy ne MinJu legyen az, de hamar realizálom magamban, hogy a tegnap éjjeli hisztirohamát követően nemes egyszerűséggel némítottam a beszélgetésünket. Egyáltalán nem érzem fontosnak, hogy továbbra is fenntartsam a vele szövögetett színjátékot - hirtelen szakadt a nyakamba egy újabb világ terhe s, ha valamiféle problémát le kell pakolnom vállaimról, akkor az Minju lesz. Sok buta, s szép lány van még a környékünkön; legalább ebben a három és fél hónapban hadd legyek szabad, s kényszerbarátnő-mentes.

Miközben bepötyögöm a feloldáshoz szükséges kódot, végigpörgetem az agyamban, vajon ki kereshet. Jinyoung? Nem, ő nyaralni van, mit érdekelné, hogy mi van velem... Youngjae? Vele amúgy sem vagyok olyan jóban. Ha őszinte akarok lenni, lényegében senkivel sincs olyan kapcsolatom, ami arra kényszerítene, hogy nyáron is kommunikáljunk egymással. A titkolózás miatt lehet - nincs merszem megbízni. Úgy pedig nem is lehetünk többek puszta haveroknál, ha egyoldalú az egymásba vetett hitünk - bár, sokszor nem csak felőlem, a másik fél irányából is hiányzik az érdeklődés. Kesernyés íze van a régi felismerésnek; az egész életem csak egy halom, összebaszott, széttukmált hazugság-domb, amin akárki táncot járhat, ha ahhoz van kedve.

Ahelyett, hogy tovább süllyednék ebben a felesleges melankóliában, inkább ténylegesen megnyitom a KakaoTalkot, s kíváncsian várom, még is ki tanúsít érdeklődést a hazug valóm irányába. Egy közömbös ismerősre számítok, vagy egy idegenre, valami lányra, aki hirtelenjében koholt indokokkal próbál a bizalmamba férkőzni, de mihelyst meglátom, ki keres, s miért, megfagyok egy pillanatra.

Hallucinálok?

Vagy tényleg a mostohabátyám írt nekem?

A számat tátva felejtem, miként próbálom feldolgozni az apró, egysoros irományt - reflexből nyitom meg, hiába látom, hogy egyetlen üzentet küldött csupán a szomszéd szobában lakó fiú, mégis meg-meg remeg az eszközt görcsösen szorító kezem.

Kim TaeHyung üzenete: Köszönöm. Mármint... mindent. 

Talán túlreagálom - talán nem. Tekintve, hogy beteg, véleményem szerint teljesen rendben van, hogy kicsit jobban meglep a dolog a kelleténél... Elfogadom, alapvetően ez egy semmis, apró gesztus, de Jin elmondása szerint az esélye annak, hogy Taehyung önakaratból hozzám szóljon, gyök nulla - és mégis megtette! 

Tehetetlen vagyok - az elmém elhelyezi kirakatának ablakában az "üzemhiba okán zárva" táblát. Pár órával ezelőtt úgy pillantott rám, mintha magam is bántani akarnám, pedig épp ellenkezőleg, én igencsak nyilvánvaló mód fejeztem ki, mennyire szeretnék segíteni rajta. Akkor egy szót sem ejtett el szépen ívelt, cseresznyeszín ajkain keresztül, s most mégis megkeresett.

Nem tudom mit, és hogyan kellene. Ha túl lazára veszem, megbánthatom - amit triviális, hogy inkább elkerülnék. A másik eshetőség a szürke komolyság, de ha azt az utat választom, azzal önként fordulok ki a magam sémájából, s ha nem magam mutatom, értelmetlen a beszélgetés. A megérzésemre kellene hallgatnom? Egyszer venném hasznukat, s akkor csak hallgatnak, mint a szidalmazott, durcás gyerekek. Jellemező...

Jeon JeongGuk üzenete: Teljesen természetes. :) Remélem jobban vagy!

Azonnal látja az üzenetemet, így tűkön ülve várom, mit reagál, szinte a körmöm rágom, mikor jelenik már meg a telefonom jobb felső sarkának sárgás sávjában a három, hullámzó pontocska, mi jelképesen közli velem, ezen pillanatban aligha feleletét pötyögi a klisés üzenetemre.

Aztán nem történik semmi.

A szekundumok minutumokká lesznek, s én, mint egy naiv kislány várok - egy válaszra. Akármilyenre - képezzék azt jámbor szavak, vagy legyenek durvábbak a vadrózsák tövisénél, nem érdekel.

Testhelyzetem szinte pillantásonként megváltoztatom - hol ülök, hol állok, hol fekszem. Vagy mindhárom, egyszerre. Eleinte izgatott voltam, de most, hogy már fene se tudja, hányadik rostokolással töltött percen vagyok túl, inkább csak a bennem lassacskán felgyülemlő csalódott, kék stresszt próbálom valahogy száműzni a porhüvelyemből. Nem vagyok hülye, tudom, hogy korán ittam a medve bőrére - bőszen eljutott már tudatomig a tény, miszerint nem kapok tőle több üzenetet. Ez csak amolyan gyönge megjelenési formája annak, hogy a remény hal meg utoljára.

Még fél órán keresztül támaszkodom az ágykeretnek, a néma, egyetlen értesítőhangot sem elengedő készülékemet stírölve, hátha meggondolja magát a fiú, akitől jelenleg körülbelül tíz lépés választ el a valóságban.

-

A hét ágra sütő Nap általában felvidít - így a mostohatestvéremmel lefolytatott kétmondatos beszélgetést követően nem láttam más eshetőséget a szabadban való járás-kelést leszámítva.

A meleg, mit lökdös a kellemes, nyári szellő, szinte a bőröm levedlésére kényszerít, mégsem próbálok tenni a szenvedés ellen. Eszem ágában sincs zuhanyozni menni, vagy hasonló megoldás után kutatni - az nem az én stílusom.

Halk, lemondó sóhajt hallatok, miközben a hátam az öreg istálló kopott, vörösre mázolt falának döntöm. Sok mindent terveztem, többet, mint az átlagember gondolná; a szobámban még futáson gondolkoztam, a lépcsőn lejövet már lovagláson, a konyhában kosarazni kívántam, s no lám, itt vagyok, és nem csinálok az ég egy adta világon semmit sem.

Csalódott vagyok - sokkalta kedvevesztettebb, mint kellene lennem. Hősnek éreztem magam a pillanatban, mikor lesegíthettem az emeletről, s egyenesen elismerésként ért, hogy ezt próbálta meghálálni. Fogalmam sincs, miért lepett meg egyáltalán a dolog - nem tapadhatok rá, nem várhatok el tőle olyasmit, ami más emberek esetében releváns lenne. Valamiért fáj, hogy a legjobb, amit cselekedhetnék, az az interakcióba lépés elkerülése, hogy megkönnyítsem számára a folyamatot, melynek köszönhetően füstként nézhetne át rajtam, a valómon meg az érthetetlen érzéseimen.

Picsába...

Az istálló a ház mögött található, keletre néz, így tanúsíthatom, innen a legcsodálatosabb a napfelkeltének látványa. Meg sem tudom mondani, hány itt töltött nyár alkalmával lógtunk már ki esténként Jiminnel, beszélgettük át a sötét éjszakát egyetlen céllal; hogy együtt nézhessük végig a mindent életben tartó csillag ébresztőjét. Kár, hogy Park is nyaralni van - szívesen indítanám ezzel az idei szünetet.

Csak belegondolni abba, mennyi mindent kellene most csinálnom, na még az is elfáraszt. Kipakolni a bőröndöt, berendezkedni a fürdőbe, elintézni mindazt, ami egy ilyen vakációs-költözködéssel jár... Valahogy egyikhez sincs kedvem.

Bámulok a házra - innen tökéletes rálátásom van Taehyung szobájának ablakára. Vajon minden rendben van most vele? Egyáltalán létezik olyan, hogy "vele minden rendben van"? Azt hiszem, tényleg túl sokat gondolkozom.

Talán könnyebb lenne, ha tudna róla valaki. Nem muszáj, hogy az anya legyen, lehetne egyetlen barát, akárki... De túl gyáva vagyok hozzá.

Lehunyom pilláim, megfosztom magam a fényben úszó, de annál sötétebb titkokat rejtegető ház látványától. Kihozhattam volna telefonom - legalább zenét tudnék hallgatni.

- Hát itt bujkálsz, te kis mocsok?

Az ismerős, de már oly' rég hallott hangra szinte ijedten kapom fel a fejem, rögvest gazdájának orcáját keresve. Hirtelen jött, s így az örömteli meglepetés szinte cafatokra szaggatja a nyugodt magányt, mi eddig a pajta, s a kifutók környékét körbe lengte - mondanom se kell, egyetlen másodpercét sem sajnálom elengedni.

A poros, ritka fűben hamar pozíciót váltok. Ücsörgésből egykettőre talpra kényszerítem magam, szinte belül szurkolva önvalómnak, hogy minél előbb, s minél gyorsabban találjam meg az egyelőre még szemmel nem látható férfit.

Megszaporázom lépteimet az irányba, mely szavainak születési helye lehetett, de mire elérném a pajtának sarkát, majdnem összeütközöm a hőn keresett személlyel. Mosolya széles, mint mindig, arca felhőtlen boldogságról árulkodik - ebben a pillanatban ragyogása még az ég tetején táncoló Napéval is vetekszik.

- Hoseok!

Talán túlteng bennem az izgalom, de rég nem látott barátom látványa most minden pesszimista eszmét kántáló gondolatot páros lábbal rúg ki elmémnek koszos lakásáról. Időm sincs megcsodálni, milyen jó bőrben van, reflexből vetem magam a nyakába, mintha évek teltek volna el utolsó találkozásunk óta. A kacagás, mit ezzel kiváltok a huszonéves fiúból, szinte zene füleimnek, az érzés, miként egyik kezével magához szorít, s másikkal a hátam simogatja, melengeti az eddig görcsölő szívemet.

- Kölyök! - rövidesen elenged, de nem haragszom rá miatta. Épp elég ajándék őt most ilyen kellemes színben látni - Te jó ég, mekkorát nőttél?

Ahogy kiegyenesedem, megüti fülem a gondolat - magasabb vagyok nála. Vállaim, s hátam már szélesebbek, lábaim hosszabbak az övéinél.

Talán ezért is éltem meg ezt mindig eget rengető élményként az ittlétet. A busani napok kivétel nélkül periodikusan váltották egymást, ugyan azok a történések töltötték ki a huszonnégy órákat, gyakran megegyező sorrendben. Ott, ha van is változás, senkinek sem tűnik fel. Az embertömeg rohan, közben zajong, s önzőn csak magára figyel, hisz egy sűrűn lakott városban nincs idő körbepillogni. Ott mindenki csak néz, de senki sem lát.

A lovasfarmon ez nem így van.

- Elég sokat, most, hogy mondod... - vigyorogva pillantok rá, majd beletörődve a helyzet kellemetlenségébe, végigvezetem kíváncsi tekintetem valóján.

Fekete, kócos tincsek lógnak arcába, ezzel takargatva mélybarna, mosolygó szemeit. Már rá sem ismerek; ha csak visszaemlékszem megismerkedésünk pillanatára, egyenesen a hideg futkos a hátamon. Akkoriban hófehér bőre már a méz tónusára emlékeztet, árnyszín, hosszú ruháit leváltották a divatos holmik. Vigyora a füléig ér, ha nem tovább - csak a karját borító halvány hegek árulkodnak a sötét múltjáról.

- Azt látom!

- Jól nézel ki - hiába kesernyés a gondolat, vidám hangon szabadul ki torkom barlangjából a kedves megjegyzés, miközben felnőtt emberhez méltóan megütögetem a vállát. Komolyan gondolom, s a még elégedettebb arckifejezéséből kiindulván ezt ő is biztosan tudja.

- Nem mondtál újdonságot - nevet, nevetek én is. A környék nyugodt, a lovak alapzaja csak kellemes nyüzsgés, semmi több. A szél cirógat bennünket, a környék nyugalma pedig Hoseok helyett is átölel. Egyetlen másodperc - egyetlen tökéletes másodperc. Már majdnem kitörlődik a mostohabátyámnak nyomasztó gondolata fejemből, de hamar, gerincénél fogva törik meg a varázs. - Jin mondta, hogy itt talállak. Mindjárt csatlakozhatunk hozzá, csak van egy kis baj Taehyunggal, aztán teszi, amit tennie kell.

Teszi Taehyunggal, amit tennie kell.

- Mi?

Nem lehet, hogy megint rosszul legyen. Ez butaság. Ilyen nincs, nem, ő... ő nem szenved ennyire. Nem szenvedhet ennyire. Nem érdemel ennyi kínt.

- Hogy megy a költözködés? - rám se bagózik. Ugyan olyan virultan evez más vizekre. Tudom, hogy ő sem érdektelen, talán csak próbál úgy csinálni, mintha minden rendben volna, hátha beveszem a műmosolyát, meg ezt a hamis dumát. Jobban ismerlek már ennél, Jung Hoseok.

Két éve ismerkedtem meg vele. Július táján találkoztunk, én még kölyök voltam, talán túlságosan is - nem igazán fért a fejembe, miért jár ide ez a fiatal, hollószerű fiú. A szemei minden alkalommal duzzadtak, vörösesek voltak a sírástól, s nem egyszer láttam alkarján friss sebeket - de Jin sosem beszélt nekem róla. "Kicsi vagy még, nem értheted" - minden alkalommal ezzel huzakodott elő, ha kérdeztem róla. Furcsa volt, különösen, elmondhatatlanul idegen - és zsutty, az első nyáron beszélni sem beszéltünk. A rákövetkezőn már hajlandóak voltak beszélni arról, mi okból van ő itt ilyen gyakran - nem mintha nem esett volna le addigra a tantusz. Az indok volt már csak ismeretlen egyedül; azonban arra is hamar fény derült. Néha, tekintve a gyenge idegzetem, azt kívánom, bárcsak ne tudnám, hogy milyen katasztrófák vezették őt idáig...

- Hé, itt vagy? - rögvest megugrom, hevesen bólogatva. Már nem is emlékszem az előző kérdésre. - Mindegy. Kicsit elbambultál...

Csak bólogatok. Kérdeznék, de nem tudok mit.

- Egyébként, szerencsére igen, én teljesen rendben vagyok. Egy barátomnak jöttem időpontot intézni, de nem volt hajlandó kiszállni az autóból - fejével biccent a járművének irányába - feleslegesen, hisz a pajtának oldala eltakarja -, majd mintha csak az időjárásról dumálgatnánk, közel ránt magához, s karja alá von. - Ne legyél már ilyen búval baszott. Mesélj inkább! Mizu ezzel a Minjuval?

Készségesen válaszolgatok a kérdésáradatra - nem kifejezetten koncentrálok a régről ismert barátomra. Fejem Taehyung erkélye, s az autó iránya közt mozgatom gondolatban, lenyelve a belőlem kitörni készülő halk sóhajt.

Miféle hely ez, a fuccsba ment életek tárháza?

Ennél a kérdésnél már csak egy rosszabb van.

A tény, hogy itt érzem otthon magam. 

aesthete ⌞hyungwonho⌝

Cím: Aesthete

Korhatár: +16

Párosítás:  hyungwonho [Hyungwon x Wonho//Hyungwon x Hoseok] (Monsta X) 

Terjedelem: one shot 

Figyelmeztetések: alternative universe, öngyilkos gondolatok --

Aesthete

  Hyungwon nem tudja, hol van, ahogy azt sem, hogy honnan indult, vagy hová tart. Szokatlan számára ez a már harmad napja tartó mozgalmas, s ép ésszel felfoghatatlan procedúra, aminek részleteit senki még csak megmagyarázni sem volt hajlandó - pedig joga volna tudni róla. 

  Alig hetvenkét órával ezelőtt még minden a megszokott volt; tisztán emlékszik, ott ült, a kutatólabor fehér linóleum padlóján, s várt. Nem tudta, hogy mire – sosem volt tudatában, hisz erre nincs szükség. A kísérleti alanynak nem kell minden apró részletet ismernie – az egereket sem kérdezik meg, mit gondolnak az injekcióról. Mert senkit sem érdekel, miféle ideák járnak a fejükben, már, ha jár valami egyáltalán. 

  Hyungwon tudja magáról, hogy nem jelent többet egy kisegérnél. A kutatóintézetben berendezett apró szobát önmagában márcsak heccből is ketrecként emlegette, hisz semmiben sem különbözött attól - egy ágy volt minden, ami a helyiség bútorzatát képezte, s azt is az utolsó centiméteréig fehérre mázolták, bepiszkíthatatlan, ragyogó, unalmas fehérre, akárcsak a falakat, a padlózatot, vagy Hyunwon pizsamáját. 

  Utálta. Gyűlölte a tényt, hogy ő csak egy jelentéktelen, pótolható kisegér, mióta csak a világra segítették. A sivár napjait gyerekként az egykedvűség elleni tehetetlensége keserítette meg, fiatal felnőtté cseperedve azonban a savanyú rosszkedvének már nem volt különösképpen oka. Hozzászokott ahhoz, ami körülvette, tudatosult benne a tény, hogy számára a világot ezek a sápadt falak, s az idegen tudósok jelentik. Nem küzdött a gyógyszerek ellen, nem harcolt a kutatókkal - hagyta, hadd tegyék tönkre őt teljesen, hisz minél gördülékenyebben haladnak előre, annál gyorsabban éri majd utol a pusztulás. 

  Ebben bízott; a gyönyörű, csodálatos végben, az elillanásban. Megváltásként tekintett a halálra, dédelgette gondolatát, s minden éjjel, a lámpák lekapcsolását követően az elmúlás ideája cikázott szemei előtt. Egy normális ember fél attól, amiért Hyungwon minden arra alkalmas pillanatában fogát csikorgatva fohászkodott. 

Fogalma sincs, milyen nap volt három nappal ezelőtt, hisz az övéi szinte tökéletesen egybefolytak. Felkelni, enni, hagyni, hadd tegyenek tönkre, megint enni, s aludni térni – se több, se kevesebb. Csak ez, újra, és újra, majd húsz éven keresztül. Akár kedd volt, akár szombat, Hyungwonnak mindent jelentett a laborba törő fegyveres egyenruhások hada. Nem riadt meg, hisz nem félte a halált - nem fogta fel, mi történik vele, vagy a laborral, az épülettel, mi gyakorlatilag születési helyét, s az otthonát jelentette, de nem is érezte lényegesnek ennek megértését. 

Nem féltem, mert tudtam, bármi is következzék, jobb lesz ennél. 

  Az emlék még most is megtáncoltatja gerince mentén a borzongás, milyen is volt, mikor az egyenruhások vezetője fegyvert fogott rá. Egyetlen másodpercbe, csupán egy apró, semmis mozdulatba került volna, hogy törékeny valója minden fájdalmától megszabadulhasson. Shin Hoseok megtehette volna, golyót ereszthetett volna Hyungwon fekete, már-már élettelen szemeinek közére. Látta a kínt, érezte a halálvágyat, mely a földön térdepelő fiúból áradt, mégsem cselekedett. Reményt nyújtott, mégha csak pár röpke másodperc erejéig is, de meglengette Hyungwon előtt a mézes madzagot, a vég csodálatos gondolatát, aztán leengedte a lőfegyverét, s míg katonái az undorítóan tiszta padlóra kényszerítették a kutatókat, addig ő onnan segítette fel a megtört fiút. 

  - Be ne aludj nekem ott hátul, heló! - Elég volt csak gondolnia rá, a személyautót vezető Shin százados már jelét is adja jelenlétének. - Mindjárt ott vagyunk, kibírod. 

  Nem reagál rá, nem érzi szükségesnek. Egy negyed életet élt le anélkül, hogy az elkerülhetetlennél többször szóljon idegen emberekhez, szoknia kell még, hogy idekint minden másként működik. Elfordítja a fejét, úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna Hoseok szavait – ő az egyetlen ember, akitől nem tart, s ennek miértjét, ha erőszakkal fenyítenék sem tudná nevén nevezni. A százados más, mint a többi ember; egyáltalán nem hasonlít a kutatókra, sokat mosolyog, és a kelleténél jócskán több badarság hagyja el a száját. 

Ő olyan... valódinak tűnik. 

 Kifejezetten nem szeretne most gondolkozni, de nem tud megálljt parancsolni elméjének. Felületesen kémleli a látképet, bámul, miként elrohan mellettük a táj, s eltűnnek mögöttük a fák, villanyoszlopok, az őket borító fűtől zöldes domborulatai a talajnak. Az autóban utazás élménye nem ijesztő, hisz megszokta már a műanyag dobozokba való bezártságot, az, hogy ez halad közben, közel sem idegen a számára. Nincs benne semmi új, rémisztő vagy szokatlan. 

 Egyedüliként a jármű belsejének illatát furcsállja csupán. Erős férfi kölni, autóillatósító és cigarettafüst aromája keveredik a zárt gépkocsiban, ami a számára különös. Felismeri mindet, egytől-egyig, de megszokni vagy elfeledkezni róla képtelen. 

  Valahogy a szagok szeretnek kitolni vele; az elmúlt három napot kivizsgáláson, illetve a rendőrségen töltötte, s az ottani bűz miatt a konkrét létezés is problémássá vált a számára. 

Ez az illat viszont annyira nem zavar. 

  Nem beszélgetnek. Hyungwon nem tudja, hogyan kell, és ha őszinte akar lenni, nem is igazán szeretne, ezt pedig Hoseok képes tiszteletben tartani. Eleinte furcsának találta, hogy ez a gyönyörű szerzet egyetlen viccét sem hajlandó megmosolyogni, ráadásul a szemkontaktust is kerüli, de három nap bőven elég volt hozzáedződni a különös tulajdonságaihoz. 

  - Hyungwon – hosszú perceken át tartó, nézelődéssel leplezett morfondírozást követően a százados karcos hangja riasztja fel, ezzel darabokra szaggatva a közöttük pihenő némaságot, melybe eddig a jármű zajai rondíthattak bele egyedül. - Kapcsold ki az öved, itt vagyunk. 

  Az említett minden további nélkül nyúl is a csat után, hogy kiszabadíthassa magát a szíj szorításából. Szerencsére tudja, hogy bánjon vele - hisz nem egyszer kényszerítették már ilyesmibe -, így ez kivételt képez minden más ügyes-bajos dolog alól, amiben a százados kénytelen segítő kezet nyújtani az ügyetlen fiú számára. Hoseoknak nincs ezzel problémája, hiszen – amellett, hogy ez a kötelessége -, van valami Hyungwonban, minek okán akaratlanul is finomabban bánik vele bármelyik hölgynél, azonban a fiatalabb ezt nehezen, sőt, egyáltalán nem hiszi el. Olyan elképzelhetetlen, hogy valaki szívesen segítsen neki akármiben is. Hisz ő csak egy kisegér. A kisegerekkel nem szokás törődni. 

  Hyungwon számára a szabad akarat definíciója ismeretlen – Hoseok első szavára ugrik, pedig nem sok közük van egymáshoz. Egyszerűen hozzá szokott már ehhez, s talán irányítgatás nélkül el is veszne az élet bonyolult döntéseinek kusza labirintusában, így, annak ellenére, hogy fogalma sincs, hol van az az itt, azonnal követi a századost, mihelyst az parkolás után kiszáll a fekete, méreg drágának tűnő járműből. 

  Sosem járt még kint. Nem volt rá alkalma, pedig gyerekként számtalanszor álmodozott azokról a helyekről, amiket csak képeken keresztül csodálhatott meg. Áhítozott a hegyekről, patakpartokról, friss, harmatos mezőkről, de elképzelni sem tudta, milyen lehet csupán létezni is a szabad levegőn. Tudta, hogy más érzés, ezért is vágyott rá ennyire, tapasztalni akarta, mindennél jobban... 

  Aztán teltek a napok, hetek, hónapok, évek. Ahogy saját élete, úgy a külvilág is egyre kevésbé, majd már egyáltalán nem érdekelte. Nem számított, milyen idekint, ahogy az sem, milyen bárhol máshol. 

  Nem érzi magát izgatottnak. Biztosan csak átsétálnak valahová - alig pár másodperc, amúgy sincs mibe beleélnie magát. 

  Teljesen érdektelen arckifejezéssel nyitja ki az ajtót, s lép a betonra. Eddig is látta a sötétített ablakon keresztül a tengerpartot, de ugyan olyan volt, mint a képeken - számára immáron érdektelen. 

  Egészen addig, még ki nem lép az autóból. 

  A szél pajkos kisgyerekként rohangálja körbe az üres, homokos partot – nem foglalkozik senkivel, s semmivel. Felkapja az eldobált szemetet, életre kelti, bábként játszadozik vele, s nem tart a tengertől sem, azon táncot járva kelt hullámokat, mintha tényleg csak egy hiperaktív embercsemete volna. 

 Hyungwon hajába túr a csípős, sós levegő, bebarangolja a ruha által nem fedett testrészeket, ottjártának jeléül libabőrt hagy maga után. A Nap ki sem látszik a sötét felhők mögül, az erős szélből következtetve vihar van kitörőben - háborog a tenger, vad a légjárás, Hyungwon pedig levegőt is elfelejt venni egy pillanatra. 

 Talán a természet önállósága, s az abban rejlő szépség bénítja meg, s teszi mozdulatlanná, de meglehet, hogy csak elfojtott önvalója igyekszik az idegen érzések okán kiszakadni onnan mélyről, ahová Hyungwon azt már réges-régen eltemette. Minden él, lélegzik, s illata van. Nincsenek falak, semmi sem csipog, nem léteznek határok sem. 

 - Vedd le a cipődet - Hoseok hangja eltompul a környezet láttán, alig észleli, még is hallgat rá. Érzi, ahogy a szíve hevesebben ver, miként valami ismeretlen emóció szökik a mellkasába, mi ürességtől kongott, ki tudja már mióta. 

 Nem gondolkozik tovább azon, hova tartanak. Lerángatja magáról a kopott bakancsot, mit a rendőrségen erőltettek rá, s felszisszen – parányi kavicsok fúródnak a talpának érzékeny bőrébe. Hoseok arca is eltorzul, miként hasonlóan cselekszik, s utat mutatván a fiatalabbnak, rögvest a homok felé indul. 

 Minden lépés fájdalmas, az apró, kis kövek üvegszilánkok érzését keltik, Hyungwon mosolya képéről mégis levakarhatatlan. Nem meri az őt vezetőt megelőzni, így nyugalmat erőltet felzaklatott valójára, s hagyja magát újra, s újra lenyűgözni. 

 Hoseok tudja, tökéletes választásnak bizonyult a part. Hyungwon, a fiú, aki első találkozásukkor némán könyörgött a halálért, most alig fér a bőrébe. Fekete, üres tekintete megtelik élettel, olyan, mint egy hóban nyíló, vérvörös virág. 

 Átvágnak a parkolón, s elérik a szemcsés talajrészt. Rohamléptekben tart feléjük a vihar, Hoseok még sem kíván visszafordulni - erős a szembeszél, s magával hozza a természet jellegzetes, friss illatát. Mindkettőjük talpa vérzik, a sebekbe homok kerül, de tempójuk egy pillanatra sem lassul, sőt, az utolsó pár lépést Hyungwon már futótempóban teszi meg a végtelen tenger felé. 

 A fiú megrészegül ettől az ismeretlen érzéstől – azonban ezt egy tizedmásodperc erejéig sem bánja. Nem érdekli, hogy ki ő, hogy hol van, hogy miért van itt. A sós, zavaros vízbe trappol, nem hatja meg, hogy a hullámok a térdéig áztatják szűk nadrágját. Élvezi a fájdalmat, amit a sebeit nyaldosó sós víz okoz, a képére ülő vigyora egyenesen levakarhatatlan. 

 Talán tudat alatt szándékosan veszik el az érzésben, a végtelen tenger látványában, hisz tudja, el fog múlni a varázs. Idővel visszatér a halál vágya, rossz dolgok történnek majd, meglehet, még az eddigieknél is elviselhetetlenebbek. Ezért átadja magát a pillanatnak, életében először, s talán utoljára. Érez, ó, de még mennyire! Fogalma sincs, mi ez, de ha tehetné, önként fulladna meg benne. 

 Hyungwon a momentum bűvöletébe feledkezi bele, Hoseok pedig Hyungwon látványába. Csak csodálja, pár lépés távolságból, ő nem megy a vízbe - megelégszik a gyönyörű fiú látványával. Nem ér hozzá, nem mocskolja be, hisz nem teheti meg. Főleg nem a gyógyulás pillanatában. 

 - Na, milyen íze van a szabadságnak, Hyungwon? - Talán jobb volna, ha hallgatna most a százados, mégsem őrzi meg csendjét. Csak tudni akarja, hát bűn ez? 

 A fiú nem néz rá, nem veszi le szemeit a horizontról. Szigorúan a végtelen vízrengeteg s az ég találkozásának vonalát hajlandó vizslatni, s nem csak azért, mert gyönyörűnek találja. Talán nem kellene megmutatnia a századosnak, mit vált ki belőle ez a fura, megszokhatatlan, friss emóció, mi benne túlcsordul, s sírásra kényszeríti. Némán hullatja lelkének vérét, hátha kevésbé fest majd így puhánynak. 

 - Jó. Nagyon jó - könnyei nyaldossák az arcát, beszélnek az gyengeségéről, mint nyílt titokról. 

 De ha gyönge is ebben a pillanatban, minden bizonnyal ő a legszabadabb erőtlen teremtmény ezen a világon. 

metanoia [3/16] ⌞vkook⌝

Metanoia
3. fejezet - rohamosan rosszabb

Taehyung szemszöge

  Sokszor mélázom el mostanság azon, hogy vajon tényleg kijár-e nekem a PTSD. Tudod, Izé, általában katonák szenvednek ebben a betegségben – olyanok, akik embereket láttak meghalni, sőt, maguk is kockára tették a komplett létezésüket, nap mint nap. Érthető, hogy ez nem múlik el csettintésre – én a zaklatásomra ugyanígy reagálok. Ez a gyengeségemről árulkodna? A velem történt dolgok tényleg ilyen súlyosak?  

   Jin szerint le kéne állnom ezzel. Mármint, a túlagyalással, mert csak rontok a helyzetemen. A PTSD önmagában nem jelent sem depressziót, sem szorongást, viszont társtünetek lehetnek; nagy valószínűséggel én halmozom az élvezeteket, és mind a hármat dédelgetem szűk kis koponyámban. 

  Igazából ezért borzalmas, mert szorongasz és depresszív vagy egyszerre. Szorongasz, minden túlságosan aggaszt. Depressziós vagy, semmi sem hat meg igazán. Poszttraumás stressz szindrómában szenvedsz, akaratlanul is látod magad előtt azt, ami tönkretett, sokkal gyakrabban, mint kellene. Ez az egész maga a pokol. 

   Vajon jobb lenne, ha rendszeresen szedném a kedélyjavítót? Talán – de annyit nem ér, hogy még ingerlékennyé is váljak tőle. Továbbá, mit ér a jóllét, ha mű? Rendben szeretnék lenni, de nem a gyógyszerek miatt. Olyan örömöt szeretnék érezni, amiről a kedvenc könyveimben írnak – tapasztalni akarom azt a felhőtlenséget, a problémamentes másodperceket, akarok egy kis szeletet belőle.  

   Nyüszítve fordulok egyik oldalról a másikra. Fáradt vagyok, de többet már nem tudok aludni, ez pedig kikészíti a mindent agyonhajszoló elmémet. Nehezen ugyan, de az íróasztalom fölé szegelt faliórámra emelem a tekintetem, és keserű fintorral az arcomon realizálom, hogy nem véletlen a csend, ami az egész környéken uralkodik. Hat óra két perc.  

    Végül is, Jin fél hét körül kel, DoJoon és anyu pedig lassan munkába indulnak – addig olvashatok, vagy akár bepótolhatom a zuhanyt, ami az esti szunyókálásom okán kimaradt. Elég hamar dől el, mivel töltöm el azt a pár percet, ami Jin ébredéséig hátra van; nem bírom elviselni a tényt, hogy nem tisztálkodtam rendesen tegnap, így végre, órákon át tartó, konstans kínok közt fetrengést követően először emelem meg lábaimat, s ülésbe kényszerítem magam. Most már van okom rá.

    Sajog a hátam, zsibbadnak a végtagjaim, és hasogat a fejem a sok tépelődéstől, mégis, jóleső most ez a fájdalom. Jobb ez, mint a bennem kongó üresség, az, ami eddig a pillanatig mindent elnyelt, amit csak tudott, akármit, amit egy tizedmásodperc erejéig is érzékeltem a mellkasomban. Talán ez a legrosszabb az egészben; a depresszió nem száz százalékos bánat, nem olyan kék, mint azt elképzeli az egyszerű ember, aki egyedül a médiából ismeri a kifejezést.  

  Bonyolult, de az elmémet uraló betegségnek hála érezhetek reménytelenséget, miszerint sosem leszek jól többet, vagy szoronghatok, hogy mi jöhet még. Nos, emellett lehetek ténylegesen szomorú, vagy gyűlölhetem is magam, ha úgy áll a szénám – de javarészt nem érzek az égvilágon semmit, és ez a legeslegrosszabb mind közül.  

   Jelenleg üres vagyok – üreges, akár egy váza, csak virágok helyett bennem gondolatok bontakoznak ki, olyanok, amikben semmi szép sincsen. Megtépázott, vadrózsák ezek, feketék, és szakadtak; semmiféle esztétikum nincs bennük, ráadásul a töviseikkel kárt is tesznek a vázában. Vicces – köcsögnek sokszor becéztek már, de gondolom, nem ezzel a hasonlattal a fejükben tették.  

  Két lábra szenvedem magam, s még mielőtt elmerenghetnék a korai órák szépségén, megszaporázom lépteimet az ágyammal szemben található szekrény felé. A helyi nyárhoz híven minden bizonnyal ma is rohasztó forróság várható, így megkímélem magam a hosszú ujjú felsők melegétől, s most egy egyszerű, sötét rövid ujjú póló mellett döntök, mely mellől – bár zavaró, hogy kilógnak csontos karjaim –, nem tágítok. Nem féltem a sápadt bőrömet sem, hisz az év vicce volna azt állítani, hogy én majd önakaratból a napra megyek délután. Végül a megszokott, árnyszín térdnadrágom is kezem közé kapom, s egy tiszta alsót még előkerítve indulok a szobámból az immár közös fürdőszobánk felé.  

   Nem találkoztam JeongGukkal, hisz az egész estét, illetve éjjelt a szobámban töltöttem el, így szerencsére nem tudtak személyes köszöntésére kényszeríteni. Tudom, hogy az lett volna a vége; mindig ez van. Jin is bizonygatta nekem, hogy egy aranysrác, és nem kell tartanom tőle, de neki illene a leginkább tudni, mennyire nem így működik ez.  

    Mindenesetre, mihelyst kinyitom az ajtót, örömmel hallom az apró helyiséget is bezengő horkolást a szomszédos szobából, ahonnan szintén nyílik ide egy ajtó. Tehát még húzza a lóbőrt, méghozzá maximum hangerőn – eleinte még a mosolyom is lenyelem, hisz basszus, nem tehet róla, de pár lépés megtételét követően már egyenest vigyor ül ki a képemre. Nem kellene, hogy viccesnek tartsam, de nézzük a jó oldalát; a srác akarata ellenére is örömteli pillanatokkal indítja a kapcsolatunkat. 

    Kihasználva a másodpercnyi kedélyt, végigpillantok a már ismerős helyiség minden apró pontján, jelek után kutatva, vajon járt-e itt? Ha igen, mit tett, s hova? 

    Azonban a fehérségtől ragyogó szoba ugyan olyan, mint ahogy azt tegnapelőtt hagytam – sehol egy eldobált gönc, vagy ismeretlen fogkefe. A zuhanykabin, ami a sarokban kapott helyet, fényes, s csillog a tisztaságtól, a törölközőakasztón csak az enyém lóg. A szemközti falon is minden úgy van, ahogy lennie kell; a tükrös szekrényen egy kósza folt sem látható, a mosdókagyló is rendben van. Semmi változás – tehát, a lenti fürdőt használta volna? 

   Csupán vállat rántok, majd szokásomhoz híven pakolom le váltógöncömet a radiátorra, lecsekkolom még egyszer, hogy a törölközőm biztosan a helyén van-e, és, ámbár kellemetlenkedve, de vetkőzni kezdek. Mit csinálok, ha felkel, és teszem fel, meglátogatja a mosdót, mert teszem fel, nincs kedve lemászni? Basszus, annyira borzalmas lenne, inkább bele sem gondolok…

    Tisztálkodás közben magamban már le is vezettem a kis monológomat, amit Jinnek szánok majd a közös fürdő használatával kapcsolatban. Ha ennyire jóban van ezzel a JeongGukkal, akkor minden bizonnyal nem nagy kérés, hogy beszéljen vele erről, s kérje meg, hogy kopogtasson párat még mielőtt beveret, mindkettőnk lelki épségének érdekében. 

    Fogalmam sincs, hogy kellene ehhez hozzáállnom. Van egy testvérem – nem vér szerinti, de akkor is, van, él és lélegzik. Egy öcsém, aki a róla elmondottak alapján maga a tökély; szófogadó, szorgos sportoló, jó jegyekkel, olyan, aki nem lázadozik, egyszóval, minden szülő álma és vágya. A lehető legremekebb testvér, akinek örülnöm kellene, hisz feltehetőleg meg fog érteni, és tartja majd a neki kiszabott távolságot – mégsem vagyok képes megszabadulni a félelemtől, ami az ő kapcsán nyomja a vállaimat. 

  Hogy miért nem? Azért, mert hiába teszek szert a számomra tökéletesen megfelelő öcsre személyében, mikor Ő csak terhet kap a nyakába az új, beteg bátyjának köszönhetően, 'ki nagy valószínűséggel pánikrohamot fog kapni az első adandó alkalommal, mihelyst lépni próbál felé. Egy újabb élet, amit megnehezítek, egy újabb csalódott arc, mikor elmenekülök a kérdések előtt. Nem más ez, csupán kudarc, mely ki tudja, már hányadik arcát mutatja felém. Savanykás íze van ennek a gondolatnak. 

    Te is érzed? 

   Zuhanyzás után, mihelyst megszárítkoztam, s a sötét gönceimbe erőszakoltam magam, a fogmosást is letudva hagytam el a veszélyzónát. Alapvetően azt sem bánom, ha órákat kell eltöltenem a kis helyiségben, hiszen itt aztán tényleg nincs, ami megzavarhatna, most viszont magamhoz képest szinte már túl gyorsan végeztem. Nem kell atomfizikusnak lenni hozzá, hogy tudja az ember; azért kapkodtam, mert tartottam az újdonsült családtag betoppanásától.

   Halk, óvatos léptekkel lépek vissza a menedékembe, ahol elsőre a faliórát nézem meg magamnak; hat harminckettő. Hál’ Istennek! Le sem teszem az alfelem, minden további nélkül baktatok a folyosóra vezető ajtóhoz, talán kicsit nagyobb hévvel is, mint kellene. Egyrészt, most talán nagyobb szükségem van a beszélgetésünk pótlására, mint akármikor máskor, másrészt pedig kíváncsi vagyok, tud-e valamit JeongGuk reakciójáról, miként és hogyan hatott rá a levelem, ha végigolvasta egyáltalán. 

    Teljes a csend, egyedül JeongGuk horkolása hallatszik ki, de az is csupán az ő ajtaja előtt elhaladva kúszik a hallójáratomba – nem csak a mi, de Parkék szárnya is totál üres. Anyuék feltehetőleg már sehol sincsenek, így jelenleg hárman osztozkodunk egy akkora házon, ami képes volna egy légiós csapatot elszállásolni, minden nyomorgás nélkül. 

   Furcsa, sőt, kicsit ijesztő is, így a magam nyugtatásának érdekében nem kifejezetten ügyelek a nesztelen vonulásra – persze felriasztani sem kívánom újdonsült testvéremet, így az ő hallókörzetében még úgy, ahogy, de néma vagyok, s mihelyst kiesem abból a zónából, emberhez méltó járást erőltetek magamra, s annak zajával próbálom lekötni a figyelmem a kitörő pánik előtt. 

    Igen, ezt kifejezetten utálom; hiába az otthonom immáron, ilyen helyzetekben az üres lépcső, mely a földszintre vezet, akaratlanul is a zeneterem irányába kanyargó, szűk átjáróra emlékeztet. Hiába szaporázom meg a lépteimet, szedem, teszem lábaimat, egyiket a másik után, hamar eluralkodik felettem az ismerős nyomás; egyedül vagyok. Védtelenül, csak úgy, mint mikor szerdánként a zeneterem felé igyekeztem az órákat követően. Úgy érzem, megint veszélyben vagyok. 

    Hajlamos voltam gondolataimba feledkezni, így eleinte még az általuk csapott zajt sem érzékeltem, csak akkor, mikor már túl késő volt. Most képtelen vagyok koncentrálni, akaratlanul is fülelek, hisz a testem már védelmi mechanizmusként így reagál, ha hasonló helyzettel találom szembe magam.

    Nem, nem, nincs semmi gond. Itthon vagyok, itt lakom, nem eshet bajom. 

   Még el sem értem a lépcsőt, s máris az egekben a vérnyomásom, egyre gyorsabban ver a szívem. Az ismerős halálfélelem méregként terjed szét a testemben, kitépi kezemből az engem irányító kontrollert, s játszi könnyedséggel kerít a maga hatalmába. Érzem, ahogy az a kevés erő is, mi megbújik testemben, egykettőre elillan, szédülni kezdek, s így a lépcső fele sem merek indulni, akármennyire is menekülésre buzdít minden ösztönöm. Ráz a hideg, egyenesen reszketek, mégis patakokban folyik testemről az izzadtság. Nem, könyörgöm, ne…

   El fognak kapni, el fognak kapni, el fognak kapni. Megint meg fog történni, de én nem akarom, könyörgöm, ne-ne-ne, nem tehetik ezt velem, valaki segítsen már, a fenébe! 

   Szúr a mellkasom, görcsöl, nem kapok levegőt, azt hiszem, nagy baj van. Nem, nem, megint csak félreértem! 

   De mi van akkor, ha most tényleg gond van, ha komolyan az elmúlás vár rám, csak rohamnak hiszem? Valahogy le kell jutnom innen, de túl veszélyes, émelygek, alig látok, úgy szédülök. Kiabálni szeretnék, de képtelen vagyok, ugyanúgy a torkomra ég minden szó, mint minden egyes alkalommal, mikor rám vetették magukat. Így van, elpatkolok a fenébe, s segítséget sem tudok kérni, mert egy cseppet sem vagyok jobban.

   A padló mozog a talpam alatt, s hiába próbálok támaszkodni, képtelen vagyok rá. Borzalmasan érzem magam, nem jön segítség, hogy is jönne, a néma sikolyt a kutya sem hallja! Mindjárt elsírom magam, sőt, már zokogok is, s hang még mindig nem hagyja el a torkomat.

    Nem érzem a lábaimat, nem érzem a lábaimat, el fogok esni, mindjárt el fogok esni… 

   Kapaszkodom – kár, hogy a levegőbe. Nem lep meg, szinte egyetlen szekundum töredéke alatt borulok a folyosó falának, teljesen elveszítve minden irányítást a testem felett. Ennyi, kész, vége van, el fognak kapni. 

  Vergődöm, mint egy partra vetett hal, s elég jól játszom a szerepet, hisz engem is fojtogat a légszomj. Hiába csapok zajt, tudom, hogy felesleges, Jin lehetetlen, hogy innen meghalljon. A fenébe, miért ilyen rossz, ilyen gyorsan…

    Eleinte az elmémet kitöltő pánik nem is engedi észrevenni a hozzám közelebb eső ajtónak nyílását, a zajt, s a szólongatásomat is egyenesen figyelmen kívül hagyja az elmém. Egyetlen dolgot szeretnék most igazán, lélegezni, de annyira nyom a félelem, hogy képtelen vagyok rá, hiába erőlködöm tüdőm szakadtáig… Meg fogok fulladni. 

    Nem észlelem a futólépteket, az idegen jelenlétét sem, hiába van vészesen közel hozzám. A látásom homályos, süketté tesz a fehér zúgás, zsibbad a testem – ez a vég. Rabul ejtenek, miközben épp az utolsókat rúgom. 

   - Taehyung! Taehyung! – Valaki mellém térdepel. Nem ismerem fel a hangját, s mivel semmit sem detektálok igazán, külsejével sem tudok mit kezdeni. Nem az egyik támadóm, nem SeokJin, ki ez? 

JeongGuk? 

    - Minden rendben lesz, Taehyung. JeongGuk vagyok, a mostohaöcséd. Hallasz engem? – Nehezen tudok reagálni, kapkodom a levegőt, de legalább már valamennyi bejut a tüdőmbe. Meg sem próbálok szavakkal válaszolni, csak bólintok. – Mit érzel most? Mitől félsz? 

   Nem kell erőlködnöm, akaratom ellenére ered meg a nyelvem, már amennyire a szakadozó légzésem engedi neki. Annyira gyakorlatiasan kezeli a helyzetet, hogy nem tudok elvonatkoztatni, olyan, mintha Jin lenne… 

   - E-e-elfognak… k-kapni… m-m-megint – zihálom, mire azonnal mozdul, s szigorúan a jobb kezem hajlatát fogja meg, s a hátamat is a közepénél támasztja meg.

     - Rendben, Taehyung. Otthon vagy, a lovasfarmon. Most fel foglak segíteni, hozzád fogok érni. Én vagyok az, nem vagy egyedül, itt vagyok veled. 

   Annak ellenére, hogy a testemet teljesen elhagyta az életerő, könnyű szerrel állít talpra, majd meghagyva nekem a menekülés lehetőségének érzését, letámogat a lépcsőn. Megállás nélkül beszéltet, kérdezget, úgy, ahogy Jin szokott, kényszerít, hogy koncentráljak, hisz az megöli az indokolatlan rettegést. Teljesen megfeledkezem a tényről, hogy nem a terapeutám, hanem egy ismeretlen, nálam fiatalabb fiú segít rajtam. 

-

   Most már a kanapén ülök, a nappaliban, lassan, de tisztul a kép, javul a lélekjelenlétem, mondhatni rendesen kapok levegőt. Egy takarót terített a hátamra, mielőtt átugrabugrált a konyhába. Most épp egy pohár vizet hoz nekem, közben megállás nélkül beszél, tudatja velem, van társaságom, nem eshet bajom. Honnan tudja, mit kell ilyenkor csinálni? 

   Viszonylag könnyebbnek érzem magam, bár rettenetesen szégyellem, hogy nem csak a reggelt, de kapcsolatunkat is egy rohammal indítottam… Annyira szerencsétlen vagyok. 

   - Itt is vagyok. Tudom, vizet ígértem, de a dobozos gyümölcslé valahogy szimpatikusabbnak tűnt, ha esetleg remeg még a kezed, nem fog kilötykölődni. – Bátorító mosolyt küld felém, miként előkerül a fal takarásából, s most először tudom felmérni, ki is a mostohaöcsém. 

   Természetes sötétbarna tincsei kócosak, mindenfelé állnak, a szemétől kezdve az ellenkező irányig, mégis tökéletesen illik az arcszerkezetéhez. Biztosan fodrász vágja a haját, azért tűnik ilyen szépen formázottnak! Tekintetem lejjebb vándorol, miközben ő csak fecseg, s fecseg, miként a mosolygós, vidám narancssárga papírdobozhoz rögzített szívószálat az annak szánt helyre beszúrja. Megcsodálom dús, hosszú szempilláit, mi alatt két hatalmas, mandulavágású barna szem ül, majd kecses orrát, végül cseresznyeszín ajkait illetem a tekintetemmel… Az arca nagyon szép. Végigpillantva testén, rögtön észlelem, hogy azért is gondolhattam őt az előbb a terapeutámnak, mert nagyon hasonló a testfelépítésük; magas, izmos, széles vállakkal. 

   Irigylem, én világ életemben ilyen nyeszlett voltam. 

Pizsamában van, ruhája gyűrött, de így belegondolva, nem lep meg a dolog, hisz valószínűleg a roham közben csapott zajra riadt fel. Basszus, bocsánatot kellene kérnem, de ahogy figyelem alakját, megint minden szó a torkomra ég… 

  - Tessék! – Kedves mosolya egyetlen pillanatra sem konyul le az arcáról, az asztalra helyezi az italos dobozt, majd rögtön arrébb lép, mintha tudná, mennyire igényelem a magánszférám tiszteletben tartását. – Igyál csak, biztos kiszáradt a szád. Szólok Jinnek, hogy jöjjön, gondolom, szívesen látnád most őt. 

   Bólintok. Nem tudok megmukkanni, de most nem a pánik az, ami megakadályoz ebben. Tudom, ki ő, tudom, mit akar, nemes egyszerűséggel csak rettegek, hogy az első mondatommal elvágnám magamtól. Egyszerűbb, ha hallgatok. 

   Eltűnik a közelemből, én pedig a kezeim ügyébe kerítem a gyümölcslevet, mert tényleg kiszáradt a szám, azonban az utolsó pillanatban még visszafordul. 

   - Ügyesen kezelted a szituációt. Láttam már pár hasonló helyzetet, de neked csak egy kis segítség kellett, és már is ura voltál a történéseknek. Büszke vagyok rád, hyung! 

   Te, Izé, igaza volt SeokJinnek… Tényleg egy csoda ez a srác. Szeretném megköszönni a segítségét, a szavakat, mindent, de… képtelen vagyok hozzászólni. Pedig szeretnék… 

-

     Pihenned kell – ezzel a mondattal, s egy darab félbehajtott papírral a kezemben hagyott magamra a terapeutám a kezelést követően. Új gyógyszert kapok a gyakori pánikrohamok miatt, ami elvileg azonnali hatállyal segít a megelőzésben, illetve, szeretne expozíciós terápiával próbálkozni, bár elmondása szerint a dolog elmondhatatlanul képlékeny, így még nem írná körbe, milyen is az.

     Jelenleg kognitív viselkedésterápiának vet alá – ez azt jelenti, kedves Izé, hogy Jin megpróbálja a hibás, torzított világképemet rendbe szedni, ámbár ezzel meglehet az a gond, hogy sosem rendelkeztem átlagos szemléletekkel.

   Apa nélkül nőttem fel, anyám megállás nélküli munkába kényszerült, s még így is gyakran megesett, hogy nem jutottam ételhez a hónap végén. Sosem voltak barátaim, általában mindenki megvetett a környezetem miatt, a szülők nem engedték a közelembe kölykeiket, mert koszosnak véltek. Mire anya jobb álláslehetőséget kapott, s ott lépcsőről-lépcsőre feltornázta magát egy magas pozícióba, már mindegy volt, hogy kíváncsiak-e rám az emberek, vagy sem. Már nem érdekeltek. 

    Anyu vért izzadt azért, hogy a koszos, egyszobás albérletünket egy belvárosi lakásra cserélhessük. Egy álmát váltotta valóra ezzel, rendbe hozta az életünket, s alig két év elteltével az iskolában történtek miatt az ország másik felébe kényszerültünk. Miattam – a betegségem, s a gyengeségem okán. 

   Hogy a fenébe ne érezném bűnösnek magam, mikor majdhogynem két évtized kemény munkáját kellett a vécén lehúzni miattam? 

  Halk sóhajt engedek meg magamnak, s hagyom, hogy a délután kezdetének erős napsugarai cirógassák hófehér bőrömet, miközben az ágyamra dőlök. A papír gyűrött, s valamiféle kézzel írt üzenetet tartalmaz, ezt már sikerült kikövetkeztetnem. Egy szóval sem említette, hogy mi ez, kitől kapom, s miért, csupán a kezembe nyomta, majd szépen leballagott a konyhába azzal az indokkal, hogy ebédet készít… Mi ez, ha nem gyanús? 

   Igazából, meglehet, hogy megint csak összeírta a bugyuta vicceit, és azokkal akar feldobni. Az elmúlt huszonnégy órában két pánikrohamom volt, így, ha ez történt, akkor nem a poénokon, hanem a próbálkozáson fogok nagyot kacagni. Még csak nem is szórakoztatóak a szellemes megjegyzései, bár… valahol értékelem őket. Törődik velem, próbálkozik, és szeretném azt hinni, hogy nem azért, mert ez a munkája.

   Nem várok tovább – egyáltalán nem is értem, miért nem olvasom el a rejtélyes kis lapocskát barkochba helyett? Talán meghülyít a rohamokból fakadó, végtelen fáradtság, vagy meglehet, totál bekattantam…

   "Hey, Taehyung!..." 

   Nem Jintől van, JeongGuktól. Nem csak elolvasta és megértette a bugyuta kis irományom, amit azért küldtem, hogy valami fogalma legyen a nyomorultságomról, még válaszolt is rá. 

   Dühös a történtek miatt.

   Sajnálja és tudomásul vette.

   Nem ismer, de már családtagként emleget.

   Nem hagy hátra. 

   Tudod, Izé, egészen eddig azt hittem, hogy az öröm nem torkollhat sírásba, hogy az csupán egy írói klisé, mint a szerelem első látásra, s most mégis könnyek tengere áztatja a tekintetem, miközben a nagyon rondán megírt levelet vizslatom. 

   Sosem viszonyultak még így hozzám. Anya nem tudja, hogy kezelje a dolgot, SeokJinnek meg ez a munkája… mindenki más feladta, soha meg sem próbálkozott vele. Neki fogalma sem volt róla, ki vagyok, mégis… így fordul felém, a nemrégiben megesettekről nem is beszélve. Ő tényleg egy csodálatos ember lehet…

   Letenni sem vagyok hajlandó a gyűrött papírt. A kezemben szorongatom, miközben felállok, nem teszem le akkor sem, mikor kipislogva könnyeimet az asztalomhoz vonulok. Ujjaim börtönében tartom, ahogy a kézügyembe veszem a napok óta érintetlenül a falapon porosodó, okos készüléket, s, hogy véletlenül se hagyjon el a hirtelen felindultság, a nehézségek ellenére pötyögés közben is nyomorgatom. 

  Nem akarom meggondolni magam. Máshogy nem fog menni. A közelében meg sem tudok mukkanni… Írásban működni fog.

    Ezt a négy mondatot ismételgetem, miközben a megnyitom az alkalmazást, s a keresőbe beütöm a mostohaöcsém nevét. 

    Képes vagy rá – ezzel egészítem ki, mielőtt a kontakt ikonra illesztem a mutatóujjam. 

    Tovább hajtogatom magamban. 

    Végül, már teljesen üres a fejem, miközben ismerősnek jelölöm, s rögtön utána mindent egy lapra teszek; mikor legközelebb aktív lesz, egy új barátfelkérés, s üzenet fog várni rá.

     Kim TaeHyung ismerősnek jelölt! 

    Kim TaeHyung üzenetet küldött! 

    Kim TaeHyung üzenete: Köszönöm. Mármint… mindent. 

S mihelyst megnyugodott volna a ma már százszorosan túlhajtott, bennem dübörgő ketyere, mit az átlagemberek csak szívként emlegetnek, újabb okot adott a sors a megdobogtatására. Alig telt el öt másodperc, még be se zártam az appot, s Jeon JeongGuk neve mellett megjelent egy élénkzöld pöttyöcske, jelezvén, hogy jelenleg elérhető. 

metanoia [2/16] ⌞vkook⌝

Metanoia

2. fejezet - van egy tollad?

Jungkook szemszöge

 - Aztán végül is, baromi vicces volt! Látnod kellett volna, milyen fejet vágott, mikor Yujin a képébe vágta, mekkora szajha! Kár, hogy ilyen hamar elutaztál, biztos jól érezted volna magad velünk. A többi-

 - Ne haragudj, kicsim, de le ke-

 - Ahj, Kookie, te is tudod, mennyire utálom, amikor félbeszakítasz! Épp beszélek!

 - Figyelj, most nem érek rá veszekedni, meg, hogy őszinte legyek, nem is igazán szeretnék. Ideértem, most lerakom, és később felhívlak. Szia!

 - Jeon Jeong-

 Mielőtt még tovább folytatná a felesleges, ezerszer-lerágott-csont vitáját, bontom a vonalat, mintha mi sem történt volna. Épp elég kellemetlen volt az elmúlt tíz perc, amit pofátlanul, apám és EunHa füle hallatára kellett lefolytatnom MinJuval, az autóban, mert a kisasszonynak nem fér bele a szép kis kobakjába a tény, miszerint majd fél hat után fogunk tudni beszélni, előtte semmiképpen sem. 

 Mély levegőt veszek, érzem magamon a jármű elejében ücsörgők értetlen pillantásait, és csak egy laza legyintéssel igyekszem eloszlatni a bennünk potenciálisan felmerülő kételyeket. MinJu alapvetően is kellőképpen masszív személyiség, de mióta közöltem vele a nyárra vonatkozó terveimet, csak még hepciásabbá vált. Hogy őszinte legyek, egy kicsit sem érzem úgy, hogy hiányozna, sőt, egyenesen jól érzem magam így, egy bő háromszáz kilométerrel arrébb tőle.

 Nem, nem vagyok szívtelen, vagy faragatlan, de hazudnék, ha azt mondanám, nem használom ki a gyönyörű leányzót – viszont, ez a kijelentés önmagában egy kis magyarázatra szorul, hisz magam is félreérteném, ha nem én volnék az adott szituáció főszereplője. Nem azért vagyok vele, mert a sanyargatásnak köszönhetően formás idomai megbabonáztak volna – nem, dehogy, szó sincs ilyesmiről. Ő csak egy pillanatnyi színjáték, egy báb, amivel fenntarthatom a tökéletes tizenhét éves srác látszatát, elsősorban anya, másodsorban a világ, harmadsorban saját magam előtt. 

 Ő, és a hozzá hasonló, kisigényű, buta bigék azok, akiknek köszönhetően nincs hiba a tervben; hisz rajtam kívül eddig senki sem szerzett még tudomást arról a fiúról, aki a Jeon Jungkook név mögött megbújik, és ezt a jövőben sem kívánom megváltoztatni.

 Nem élvezem. Nem szeretem fogdosni, utálom a szájízét, a személyiségétől meg gyakran elkap a hányinger; kicsit sem az esetem. Ez a jó benne. Ha belém csapna egy hetero-villám, és egykettőre érdekelni kezdenének a csajok, akkor sem lennék képes belé szeretni, ezáltal biztosan nem nyílok majd meg előtte – tehát, az érdektelenségem a neme iránt hétpecsétes titok marad, míg világ a világ. 

 Kár, hogy ezért kénytelen vagyok utolsó, gerinctelen dög módjára hazudni az Ő, meg lényegében mindenki más képébe. Én nem ilyen vagyok – a valódi JeongGuk nem használ ki embereket, nem állít valótlant, nem erkölcstelen, semmiképp sem népszerű, valamint, egy fikarcnyit sem heteroszexuális. 

 - Mondd csak, fiam, biztosan hozzád való ez a csaj? – Apa kérdése jogos, és ha nem lenne jóban Anyával, most őszintén ingathatnám a fejem, e helyett a sete-suta bólogatás helyett. – Két külön világ vagytok! Egy aranyos lány való melléd, nem egy ilyen… vad. Tudom-tudom, dögös, és ha a te korodban lennék, nekem is tetszene, de…

 Egy aranyos lányt nem lenne szívem átbaszni, egy semmirekellő ribancot már annál inkább. 

 - Jaj, hagyd már, DooJoon! – EunHa mosolygós, lágy hangja szeli ketté az általam igen kellemetlenné vált hangulatot, s darabkáit, mintha csak egy angyal dalolása volna, úgy varázsolja semmissé. Kedvelem ezt a hölgyet, akármennyire is utálom elismerni. – Már kész felnőtt, had tegye, amit szeretne! Biztos vagyok benne, hogy nem olyan… borzasztó ez a kislány, mint amilyennek hiszed! 

 El kellene most szomorítsalak, drága mostohám, de nem fogom megtenni. Túlságosan szimpatikus ahhoz, hogy mogorván hozzávágjam arrogáns véleményem a barátnőmről, illetve az, hogy így védeni próbálja, csak apuban is megerősíti a hitet arról a fals tényről, miszerint köztem meg a fekete hárpia közt érzelmek is jelen vannak a tőle távol tartó jó pár száz kilométeren kívül.

 - Könnyen beszélsz, drágám. Nem a te fiad életét keseríti meg egy ilyen utolsó kis…! 

 - Örülnék, ha az én gyerekemnek egy lány lenne a legnagyobb baja, Joon. 

 Nem értem, mire akarnak kilyukadni, kérdésre is nyitom a szám, de mire elhagynák a hangok torkom barlangját, már mindketten kicsatolták öveiket, és kiszállnak az autóból. Úgy tűnik, Apa beletenyerelt valamibe, amibe nem, hogy nekem, neki sem sok kotnyeleskedni valója van. Ilyen ez a Jeon-família – selejtes. 

 Jobb híján követem példájukat, és kiszenvedem magam a szoros, biztonságomat szolgáló szíjból, s, hogy ne kelljen az első várva várt estét a lovasfarm udvarán, egy autóba zárkózva elöltenem, utánuk eredek. Nem hagyok magamnak időt, pedig a lelkem s testem egyaránt követeli a pár perces szünetet, melyet második otthonom újból feltérképezésére fordíthatnék – míg el nem érjük a kétszárnyú épület üvegajtaját, végigfuttatom tekintetem a hatalmas udvaron, a kifutókon, az ismerős, kopott vörös istállóépületen. Hagyom, had rohamozzon meg a sok itt töltött nyár emléke, miközben orromba a frissen vágott fű, s a lovak jellegzetes illata szökik, míg a memóriám kézzel foghatatlan, mégis mindennél értékesebb képekkel telik meg.

 Miközben nyílik az ajtó, átveszem apa kezéből az eltúlzott méretű poggyászom, hisz már nem vagyok kiskölyök, elbírok vele. Magam pakoltam, én cipeltem egészen idáig, ha ezzel bizonyíthatom, hogy már nem vagyok kisfiú, akkor a következő nyáron két ilyen jól megpakolt bőrönddel a hónom alatt érkezem majd!

 Nem értem, miért bizonygatom ennyire a valótlant. Ha felnőtt volnék, nem félnék a vallásos anyám haragjától, és a világ megvető szemeitől.

 Betérünk az előtérbe, ahol az ismerős, évek óta változatlan látvány fogad. A hatalmas könyvespolcok, melyeken egytől-egyig ezeréves kötetek porosodnak, a trófeákkal megpakolt üvegajtajú szekrény már azóta helyén áll, mióta az eszemet tudom. A falak színe sem változott az elmúlt évben, kellemes, mézes árnyalat, melynek köszönhetően szinte már túlteng idebent az optimizmus. Helyenként a bútorokkal megegyező, mélybarna színű keretekbe bújtatott fényképek mosolyognak vissza rám a falról, ez pedig engem is egy-egy felívelő görbület eleresztésére kényszerít. Sokkal otthonosabb, mint Anya apartmanja Busanban. 

 Tovább pillogok, hamar fel is fedezi tekintetem itt-ott a bal szárnyban élő Park család holmijait, melyek gazdátlanul, stílusos rumlit teremtve hevernek  szigorúan a helyiség bal oldalán – a részt, amiért apa felelős, merő unalom kellene, hogy körbelengje, azonban ehelyett valami egészen nyugtalanító az, ami nyomát rajtahagyja. A régi, de máig stílusos bútorokon elvétve sötét színű férfiruhák hevernek, szórványosan egy-egy kiürült gyógyszeres doboz, s a legérdekesebb a már jól ismert, SeokJin-féle piros mappa, ami a falapon fellelhető. Jin a ház másik felében él, mi oka lenne ilyesfajta holmit a mi oldalunkon felejteni? 

 Az engem kísérgető felnőtteket jól láthatóan nem éri meglepetésként a sárga műanyagdobozok jelenléte, egyetlen pillantást sem vetnek a dohányzóasztalra, vagy a fotelre. Csak elhaladnak mellette, a jól ismert épület jobb szárnyába vezető folyosón halkan beszélgetve vonulnak végig, s miközben én bámulok, mint borjú az új kapura, jócskán lemaradok mögöttük. Tisztában vagyok a szabályokkal – a páciensek cuccaihoz érni tilos, és fejezéssel büntetendő, így aztán eszem ágában sincs a címke elolvasásához megfelelően közel hajolni; csupán érdekesnek találom. 

 Jin nem egy szétszórt alak. A maga módján, de rendezett; mindig tudja, mit hol keressen, épp ezért furcsa a fennállás, de mihelyst észhez térít a gyomrom sírásra emlékeztető, hangos korgása, inkább a jelenleg észben tartandó dolgok listájának középmezejébe helyezem ezen kérdéseimet, s egy laza mozdulattal hagyom magam mögött az előszobát. Lepakolunk, aztán beköszönök Jinhez, eszem, a többi meg majd eldől. Kár, hogy Jiminék még nyaralni vannak, Őt is szíves-örömest megnyomorgatnám most, s mivel biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan töpszli, mint tavaly volt, mikor leléceltem, bele is kezdhetnénk az egész nyaras csipkelődő-csatába.

 - Van valami ehető? Farkaséhes vagyok! – Kiérek a szűk folyosó falainak takarásából, és az ismerős, nappalival egybenyitott konyhát pedig – mint minden mást –, mintha kötelességem volna, ától zéig felmérem. Pontosabban, csak felmérném, de épphogy átsiklik tekintetem a kanapé és a pult között, máris megakadok. Nem valamin, valakin.

 Apukám és EunHa pusztán mosolyogva elegyednek beszélgetésbe a magas fiúval, ki csak lazán támasztja a falat, és szokásához hűen kötetlenül válaszolgat furcsa kérdéseikre. Széles vállain feszül az egérszürke felsője, térdnadrágot és egy karácsonyi zoknit visel. Megmosolygom, azonban amint – akaratlanul – belehallgatok az eszmecserébe, már is hűlt helye a görbületnek. Taehyung? Mármint a mostohabátyám?

 Nem vesznek észre, talán a téma fontossága, talán a sötét öltözékem miatt – nem illik, mégis hallgatózom. Terápiás beszélgetés, javulás. Érdektelenség, levél, félelem. Nem értem. 

 - Sokkal jobb a helyzet, mint a kezelés elején. Velem szemben nyílt, sokat beszél, válaszol… Viszont, fél órája volt egy kisebb rohama. Együtt néztük a híradót, és szó esett benne a történtekről.

 Sosem beszéltek még nekem ilyesmiről. Csak "nem olyan, mint a többi", "más", és ehhez hasonló dolgokkal jellemezték, ha kérdeztem. Konkrétumokat nem árultak el róla. Akkor az övé a sok gyógyszeres doboz? 

 - Jin, kérdezhetek valamit? Mint anya.

 Hevesen bólogat, én pedig már teljesen visszahúzódtam a fal tövébe, hisz véletlenül sem szeretnék lebukni. Akkor minden bizonnyal félbeszakadna a beszélgetés, engem pedig önkéntelenül ragadott magával a kíváncsiságom. Helytelen, sőt, arcátlan dolog, hisz mi van, ha nem ok nélkül titkolták el előlem? Mégsem mozdulok. 

 - Látsz esélyt arra, hogy valaha is visszakapjam a fiamat?

 Azt hiszem, EunHa kifogta az egyetlen kérdést, amit Jin ebben a pillanatban hallani sem szeretett volna. Frusztráltan fúrja hosszúkás ujjait mélybarna hajának tengerébe, majd egy tőle megszokott, "minden rendben lesz" dokimosolyt ereszt el felé, de ez nem különösképp válasz a kérdésére. EunHa meggyötört arcán, mintha újabb adag probléma ülne meg, hullámos, hosszú, néhol már őszes tincseit idegesen kezdi morzsolgatni, s korának ellenére úgy viselkedik, mint egy frusztrált tinilány.

 Nem mintha nem érteném meg a helyzetét. Valami nagy baj van a fiával, és valószínűleg SeokJin az egyetlen, aki valós válaszokkal, tényekkel szolgálhat a számára.

 - Én lennék a legboldogabb, ha igennel válaszolhatnék a kérdésedre, EunHa, de… - Apa széles karjainak ölelése sem nyújt vigaszt a megrökönyödött hölgynek. Vállait összehúzza, vonásai mély, fedhetetlent fájdalomról árulkodnak, enyhén sminkelt szempárjában könnyek bújnak meg. Ajkai elnyílnak egymástól, s hirtelen elpillant a terapeutáról, tekintetét riadtan körbevezeti a szobán, valószínűleg utánam kutatva. Túl jól rejtőzködöm a fal mögött ahhoz, hogy észrevegyen. – Taehyung, mint említettem, előtte sem volt rendben. Lényegében, a történtek millió darabkára szaggatták a benne rejlő világot. Lehet, hogy egy élet is kevés ahhoz, hogy teljesen rendbe jöjjön.

 Azt hiszem, ez az a pillanat, és ez az a kellemetlen, mozgásra késztető bizsergés, ami indulásra kényszerít. A bőröndömet a falnak támasztom, majd szaporán szedve virgácsaim indulok meg, ki a házból, a jobb szárny erkélye alá. Nem kellene? Ha őket kérdezném, a hallottak alapján nagybetűs NEM volna a válaszuk arra, amit elkövetni készülök.

 Nem, nem fogok betörni hozzá, és tekintve a tényt, miszerint nemrég valamiféle rohama volt, jobb is, ha lopakodó üzemmódba kapcsolok, és csak egy pillanatra teszek betekintést a szobájába. Egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiúról, ha megszokott, ha nem, a legtöbbet a szobája árulja el. Csak bepillantok, aztán felmászom a tetőre, onnan át az én oldalamra.

 A kétemeletes, kétszárnyú épület teteje teljesen sík. Fogalmam sincs, miért, így kicsit hivatalosabb a megjelenése, annak ellenére, hogy ez egy lakóház, itt nem fogadunk senkit. Mindenesetre, már évekkel ezelőtt bevett szokásom volt fizikai adottságaimat kihasználva járni-kelni a magasban; olyan izgalmas. Innen a legszebb a Nap kelésének és nyugvásának folyamata. Bízom magamban és a testemben.

 Még ha egy éve is volt utoljára, hogy ezen a szerencsétlen ereszcsatornán kínlódtam fel magam, egyetlen pillanatra sem fut át az agyamon a megfutamodás gondolata. Ilyenkor persze eszem ágában sincs megkérdőjelezni önvalómat. Talán azért, mert a testem, a képességeim, ha akarnám, sem tudnám a világ szeme elől rejtegetni, a személyiségemet, és a gondolatimat azonban rajtam kívül senki sem látja, vagy hallja. Nem ismernek. Csak észlelik azt a múlandó porhüvelyt, amiben ez a kétoldalú, érthetetlen psziché ragadt.

 Nem gondolkozom tovább. Nekilódulok, és gyors mozdulatokkal húzom magam olyan magasra, amennyire csak lehetséges. Lábaim a falnak támasztom, karjaimmal a fém csőbe kapaszkodom, s addig ugrándozom, még el nem érem az erkély korlátját, és át nem tudok lendülni felette. Mozdulataim egy ninjáéra hajaznak, kecsesen vetődöm, azonban akaratlanul is hangos puffanással terülök el az hideg betonon. A fedetlen térdem természetesen kellőképpen lehorzsolom, most ég és fáj, mégsem törődöm a véres kellemetlenséggel. Guggolásba szenvedem magam, és olyan halkan folytatom tovább a létezést, amilyen halkan csak lehet. Nem szigetelnek túl jól az ablakok. Ha csinál valamit, akkor azt hallani fogom.

 És várok. Eltelik egy perc, majd még egy, és már az ötödik "még egynél" járok, mikor is megunom az egy helyben ücsörgést. Nem izgága vagyok, csak a mozgásigényem, még ha éhes is vagyok, szinte elnyomja a kíváncsiságomat egy pillanatra – guggolok. Aztán kiegyenesedem, és rossz kukkoló módjára pillantok be az ajtó üvegén; először Őt keresem a szememmel. Nem tudom, hogy néz ki, fogalmam sincs róla, de ha van bent valaki, az feltehetőleg Ő lesz.

 Sosem gondoltam magam előítéletes embernek, most azonban mégis, öntudatlanul egy alacsony, vastag szemüveges, gáz frizkós, szeplős fiú jelenik meg lelki szemeim előtt. Vajon tényleg ilyen? Furcsa srác lehet.

 Hiába keresem, nem látom. Már majdnem elhiszem, hogy nincs bent, amikor feltűnik valami az ágyon. Egy fekete kis csomagnak fest innen, s amint vizslatni kezdem, kirajzolódik a vastag, sötét göncök takarásában bujkáló fiú – minél tovább nézem, annál nehezebb kifújni a meglepettségtől bennem rekedt levegőt.

 Magam is hülyeségnek tartom ezt a "szerelem első látásra" dolgot. Nem hiszek benne. A valódi dolgokban már annál inkább; a lassú, óvatos léptekben, az érzelmek ráérős táncában, a becserkészésben, a két lélek egymásra hangolódásában. Azonban, ahányszor végigfuttatom tekintetem az arcán, az apró, vékony valóján, a poros, furcsa könyvet szorongató görcsös ujjakon, esküszöm, mintha magát, a jövőmet látnám benne. 

 Akár egy kisgyerek, a homlokomat az üvegnek tapasztom, mintha így közelebb kerülhetnék hozzá – pedig tudom, hogy nem. Egymás után hatszor vezetem végig lelkem tükreit orcájának vonásain, és minden alkalommal csak szebbnek és tökéletesebbnek látom. Mintha egy mangából, vagy animéből billegett volna a mi rút világunkba – arcát halovány, édes vonalak, finom élek jellemzik. Ébenfekete tincsei eltakarják lehunyt pilláit, s annak ellenére, hogy még sosem láttam, esküdni mernék a szemeinek színére. Létezik árnyszínű barna? Fogadok, hogy olyan!

 Nem tudok betelni vele. Békésen alussza az igazak álmát, miközben majdhogynem elveszik a bő pulóverében. El is felejtem egy pillanatra, miért bámultam be hozzá. A szobát kellene vizslatnom, nem a gazdáját, mégis úgy érzem, fájdalmas volna elszakítani erről a tökéletes teremtményről szépségre éhes tekintetemet.

 Azt hiszem, mivel önakaratból képtelen vagyok rá, a sors kaparintja keze közé helyzetünk meghittségét, és úgy, ahogy van, erős markaival összeroppantja azt. A másik irányba fordul, s immáron tényleg csak egy kupac fekete göncnek tűnik, ezzel végleg véget vetve a pillanatnak, engem is ráébresztve a kegyetlen jelenre. Nem legeltethetem rajta pilláimat tovább, még akkor sem, ha Ő a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Nehézkesen emelem meg a fáradt szempárom, és körbepillantok a tágas helyiségben.

 Rend és nyugalom uralkodik. Semmi jele annak, hogy egy tini srác lakna itt bent – egyetlen posztert sem vélek felfedezni, pedig az elengedhetetlen kelléke egy egészséges fiúhálónak. Nem hogy pucér nénis, még kedvenc sportcsapatos, vagy filmes képek sem mosolyognak rám vissza a sivár felületekről, sőt, koszos zoknik sem árválkodnak a parkettán.

 Íróasztal az ágyhoz közel, onnan egy kész szekrénybirodalom húzódik a fal mentén - a nyakamat rá, hogy még az alsónadrágok is élükre vasalva, összehajtva, szín szerint csoportosítva lettek bennük elrendezve. Nincs tévéje. Régen volt itt egy állvány egy készülékkel, s annak helyén most legalább három, dugig töltött könyvespolc roskadozik a kötetektől – tényleg túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

 Rosszabb vagyok akármelyik zaklatónál, hisz, ha nem ütné meg fülem a fülsértő kopogás hangja ajtaján, minden bizonnyal másnap reggelig csak álltam volna az erkélyen, időmet befelé bámulással eltöltve. Viszont, mihelyst megfosztanak ennek lehetőségétől, reflexből mozdulok, és amilyen gyorsan csak lehet, lendületet veszek, s a korlátról feljebb rugaszkodva kapaszkodom meg tető szélében, ahonnan puszta önerőből húzom fel magam. Baromi veszélyes, ha leesnék innen, akár meg is halhatnék, mégsem hat meg a tény különösebben. Ezerszer másztam már fel, hölgyeim és uraim, szakmabeli vagyok.

 Amint talpam a tetőt éri, átloholok a széles szakaszon, és egykettőre a saját erkélyemen landolok. Mindig nyitva van az ajtó, így minden további nélkül veszem fel emberre emlékeztető tartásom, és engedem be magam a saját szobámba – a "fiúszoba" megtestesítőjébe. Bandás, parkouros plakátok díszítik a mélyzöld falaimat, s egyelőre csupán ennyi az, amit fel tudok mutatni. Csak teljen el egy hét, mindenhol ott lesznek a használt alsók, a kajás zacskók, poharak, s üvegek. Nem különösképpen kenyerem a rendtartás, de esküszöm, meg fogom próbálni.

 A bőröndöm a földszinten maradt, így pakolással nem igazán tudok ebben a pillanatban foglalatoskodni – amúgy sem fűlik hozzá a fogam igazán, így nem hullajtok könnyeket ennek realizálásának pillanatában. Körbetekintek, hagyom, had lepjenek el az emlékek, s vigyék magukkal ezt a furcsa, kellemes bizsergést, amit Taehyung látványa szöktetett mellkasomba. Ugyanolyan töröttnek tűnt, mint amilyennek Jin szavai lefestették, mégsem tudok nála csodálatosabb teremtést elképzelni.

 A róla való álmodozást most az én ajtómon való kopogtatás töri meg. Épp időben libbentem a kis helységembe, akárki is az, sejtése sem lesz róla, hol lehettem eddig. Ha kérdezi, majd azt mondom, azzal a hárpiával társalogtam. Még a hideg is kiráz, ahogy rá gondolok, főleg így, Taehyung látványát követően… Eszem ágában sincs felkeresni. Ki kellene találnom valami indokot, amiért kirakhatom a szűrét – bár most adódik nélküle három csodálatos hónapom, mégsem engedhetem meg magamnak, hogy Ő rakjon lapátra engem. Basszus, majd később agyalok ezen!

 - Jungkook? – Szerencsére nem apa vagy EunHa az. Jin hangját hallom a falap mögül, ami most szokatlanul, kedvtelenségtől cseng. Biztos az előbbi beszélgetés az, ami ennyire letörte. Sosem láttam még búslakodni, ezért is ilyen mérhetetlenül különös ez az egész. 

 - Ő, izé, gyere!

 És belép rajta. Egyetlen másodperc alatt ül ki széles vigyor a képére, ahogy végigvezeti rajtam kíváncsi, mélybarna tekintetét, s nem hagy időt arra, hogy ezt kölcsönösen én is megtehessem. Határozottan törtet az irányomba, és egykettőre ölelésébe von, oly' szorosan, mintha sosem akarna elengedni. Nem is szeretném, hogy megtegye. 

 Most már magasabb vagyok nála, de vállai még szélesebbek az enyémeknél. Milyen furcsa – Ő, mintha nem volna rá hatással az idő múlása, ugyanolyan, mint tavaly ilyenkor, én azonban teljesen más embernek érzem magam. Nem csak a tapintható valóm, a pszichém is élesen kanyargó utat tett meg az elmúlt tanév során. Meglepettségtől eltátott szája hiába néma, csodálatról árulkodik – már nem az a kölyök vagyok, aki a múlt nyáron búcsút intett neki. Hihetetlen, milyen hirtelen cseperedünk fel…

 - Mond csak, ki vagy te, és mit csináltál az én Kookie barátommal, hah? – kérdi nevetve, miközben gondoskodóan megpaskolja a vállam, ahogy elereszt. – Rád sem ismerek! Mégis mekkorát nőttél?

 - Hát, azt hiszem, erre a kérdésre nem tudok megfelelő választ adni. – Rámosolygok, Ő pedig vissza rám, majd szabad jobbjával – mivel baljában valamiféle papírt szorongat –, összetúrja a sötét hajtengerem, s az orrom is megpöcköli, rögvest utána. Így mondják a könnyedén zavarba ejthető férfiak azt, hogy hiányoztál. 

 - Megint az ereszcsatornán másztál fel? – hevesen rázom a kobakom, hátha elhiszi, hogy nem így történt, de a halk nevetése, és a "ne már"  arckifejezése elég árulkodó: tudja, hogy már évek óta szeretem ezzel a veszélyes mozdulatsorral kockára tenni az életem. Rosszallóan ingatja meg fejét, majd int, hogy helyezzem magam kényelembe, és a másik kezében szorongatott papírt lengeti meg a szemem előtt. – Van valami, amiről beszélnünk kéne.

 - Taehyungról.

 - Hallottad, amit beszéltünk a konyhában, mi?

 - Aha. – Megbillent fővel lesek az irányába, Ő pedig csak mosolyog, mintha csak az időjárás volna a téma, mibe belevágni készülünk, nem pedig a mostohabátyám, 'ki egyszerre a leggyönyörűbb és a legtöröttebb dolog' ezen a gyomorforgató világon.

 - Elmondhatnám én is, de minek, mikor Ő már megtette? – Először nem értem, mire céloz, hiába ilyen sejtető a kifejezés szép vonású arcán.

 Értetlenkedve húzom össze a szemöldököm, ezzel is kifejezve, mennyire rohadtul gőzöm sincs, miről beszél; egy pillanatra még az az ijesztő gondolat is átfut a fejemen, hogy esetleg észrevett, mikor Taehyungot lestem az erkélyéről, de hamar realizálom annak lehetetlenségét.

 Talán nem egy dologra gondoltunk a magyarázat címszó alatt. Én kimondott szavakat akartam, de az egyetlen dolog, amit nyújtott a számomra, az egy szép, fehér lap volt, ragasztócsíkkal felső szélein, telekörmölve. Most már annyira sem értek semmit, mint eddig. 

 Hosszúkás, mézbarna ujjaim közt morzsolgatom a papírkát, miközben szüntelenül a mellettem ülőt kémlelem. Próbálom tisztázni magamban, mi lehet ez az egész, kesze-kusza zűrzavar, mi Taehyung neve hallatán körbelengi a helyiséget, de képtelen vagyok.

 - Előrébb volnánk, ha nem engem próbálnál elolvasni, hanem a levelet.

 Ő kacag, míg én bűnbánóan elkapom róla tekintetem, és a nehezen olvasható írásjelekre vezetem. Hű, akárkié is, majdnem olyan rondán ír, mint jómagam.

A levelet nekem címezték, s ahogy kíváncsiságom a sorok fogyásával egyre csak nő és nő, mintha azoktól dagadna, azzal együtt, hasonló sebességgel veszítem el minden jókedvemet, mivel az olvasás kezdetekor még rendelkeztem.

 Taehyungot zaklatták? Igen, egyértelműen. Amiatt beteg most, többek közt.

 Szótlan maradok. Nem tudok mit mondani, s ami még ennél is ijesztőbb, gondolni sem. Szabadna nekem dühöt éreznem egyáltalán? Mert valami olyasmi terjed szét bennem idebent – forrok. Méregtől lángolok idebent, s olyannyira elhatalmasodik felettem minden fékezhetetlen indulatom, hogy attól tartok, felrobbanok.

 - Reméltem, hogy valami hasonló lesz a reakciód. Mint olvastad, az én páciensem, és ahogy hallottad lent, közel sem vagyok biztos benne, hogy valaha képes lesz felépülni, legalábbis, a jelenlegi helyzetében.

 - Mit rejt az, hogy "jelenlegi helyzet"? – A mérgem lehet az, mi tompítja felfogásom, de megeshet, hogy csak megint túlságosan is úrrá lett rajta a művészi különcsége.

 - Egyedül van. Rajtam kívül senki sincs, akivel egyáltalán beszélni tudna, pedig hidd el, mindent megpróbáltam. Az anyukáját, apukádat, a Park szülőket, Jimint, Yoongit, még Hoseokot is, de semmi. Te vagy az egyetlen, aki segíthet.

 A szavak hallatán végleg eltompul minden, ami valaha is biztos volt idebent. Nincs semmi, csak ez a felfoghatatlan düh, a csalódottság, a csodálat, a fájdalom, pedig semmi közünk egymáshoz – nem baj. Nem kell ismernem ahhoz, hogy így érezzek, valószínűleg bármely más embertársam, ki hasonló helyzetbe került, ilyen reakciót váltana ki belőlem. Érző lény vagyok, akármennyire is vesz el ennek látszatából a tény, miszerint lányok hadát vertem már át a saját érdekemben. Az a Jungkook Busanban maradt.

 Nem válaszolok. Ha meg is próbálkoznék vele, valószínűleg minden hang, mit ennek érdekében megszólaltatni kívánnék, a torkomra égne, s nyomna, feltehetőleg az örökkévalóságig. Felpattanok, s a levelet szorongatva fordulok az asztalom irányába. A picsába, nincs tollam… 

 - Jungkook?

 - Van nálad toll?

 - Heh? – Szemei hatalmasra nyílnak, miközben maga is követi a példám, és nyurga, hosszúkás léptekkel egykettőre mellettem terem. – Mégis mit csinálsz?

 - Hát segítek.

Válaszolok a levedre, Kim Taehyung.

-

Hey, Taehyung! 

Tudod, nagyon dühös vagyok. Mármint, nem rád, hanem a helyzetre, még akkor is, ha csak a soraidból tudhattam meg róla igazán biztos dolgokat. Sajnálom, ami történt – tudom, gyér vigasz, engem se igazán izgatna a helyedben, szóval ne érezd magad kellemetlenül, ha így vélekedsz a gyenge kis monológom felől. 

Sosem írtam még így levelet. De tényleg, soha, senkinek, Te vagy az első, ezért kérlek, nézd el nekem, hogy ennyire… sehogy se megy. Nem akartalak személyesen letámadni – Jin szerint az még korai volna, meg felesleges is. (Végig itt ült mellettem, és minden szavamba belekötött. Ez már a második levelem, mert az elsőn minden sorban áthúzatott velem valamit…) 

Ne kérj emiatt bocsánatot! Nem tehetsz róla, és hidd el, én vagyok az, akinek kettőnk közül több oka lesz szabadkozni. Mindenesetre, nem fogok a személyes szférádba akaratod ellenére betörni, viszont szeretném, hogy tudd; én mindig is szerettem volna egy testvért. És örülök, hogy van. Ha PTSD-s, ha nem, immár mostohatestvérek vagyunk. Tehát család. Egy családban senkit sem hagynak hátra. 

A levelezés nagyon nem az én stílusom, és ilyen hosszantian megfogalmazni sem tudom, mit szeretnék mondani. Ha úgy gondolod, hogy készen állsz rá, és esetleg szeretnél beszélni, akkor vegyél fel KakaoTalk-on; Jeon JeongGuk, tuti, hogy megtalálsz. (Az e-mailem adtam volna meg, de Jin szerint a KakaoTalk praktikusabb, meg azt mondta, ott fent vagy, szóval, Őt hibáztatom, ha tolakodónak tűnnék!)

Mindenesetre, kitartást, Taehyung. A nyár végéig itt leszek.

Az alatt akár kétszer is megválthatjuk a világot. 

P.S.: rendezzünk csúnya kézírási versenyt (nyertem!)

Jeon JeongGuk,

akit a továbbiakban

hívj csak Jungkooknak.