metanoia [6/16] ⌞vkook⌝

Metanoia
6. fejezet - let's not fall in love

Jungkook szemszöge

A konyha reggeli, már-már nyugati filmekbe illő, kellemes hangulatát egyetlen másodperc alatt vágja földhöz a telefonom megcsörrenése. Ismételten felkapom rá a fejem, hisz ez már a fene tudja, hányadik alkalom, mégis, azt a pár perc szünetet, amit az engem zaklató meghagy nekem két hívás között, nyitott szemmel alvással igyekszem tölteni.

Hajnal van – azaz, az én időfelosztásom szerint fél-tíz bőszen a pirkadat koraiságával egyenértéktű. Épp ezért érthetetlen, hogy ezekben a korai, nyári órákban miért hívogat Minju megállás nélkül, illetve, nem fér bele a fejembe, hogy miért lényeges Parkék hazatérése miatt mindenkinek katonás rendbe vágnia mindent - önmagát is beleértve -, és együtt reggelizni, mint egy nagy, amerikai család. Faszság, ha engem kérdezel, de mit tehetnék?

Apa, Eunha és Jin ijedt tekintetei rám szegeződnek, és mintha a zene ordító zörejének elmúlásáig tilos volna leemelniük rólam az árgus szempárokat, figyelik minden mozdulatom. Már nem aggódom, az előző alkalmak során is ugyan ez játszódott le, a különbség most csak annyi, hogy miután előhalászom a készület a pizsamanadrágom zsebéből, nem a hívásnémító, hanem az azt elutasító, piros kis téglalapra nyomom a hüvelykem, s ezt követően kikapcsolom a készüléket.

Félreértés ne essék, én minden alkalommal imádnám végighallgatni a csengőhangomat - a Let's not fall in love-ot -, végigénekelni azt, s tombolni rá, de apuék nem rajongói ezen zenei irányzatnak, én pedig ezt tiszteletben tartom. Ennek köszönhetően, ahogy nincs BigBang a konyhában, úgy nincs Vivaldi vagy Mozart sem. Valamit-valamiért.

Ne essünk szerelembe, nem ismerjük még egymást eléggé, 

igazából, egy kicsit félek, 

sajnálom.

Ne ígérjünk meg semmit, hisz sosem tudhatod, mikor jön a holnap, 

de komolyan gondolom, mikor azt mondom; 

kedvellek.

Akaratlanul is az elmémbe kúszik a dalszöveg, s mivel énekelni nincs pofám ennyi ember előtt, főleg nem ebben a reggeli homályban fuldokló elmeállapotban, csak dúdolgatom, s ritmusra topogok a lábaimmal. Ó, mennyi mindent meg nem adnék azért, hogy egyszer ezt az előadást élőben láthassam...

De vajon Taehyung milyen zenét szeret?

Nem tudom, miért, de mióta közelebb engedett magához, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mindenről ő jut az eszembe. Ha eszem, akaratlanul is elmorfondírozom, ugyan neki mi lehet a kedvenc étele? Akármit is csináljak, vagy csak meredjek egy tárgyra, az egyenlet vége mindig ugyan az - Taehyung.

Nem tudom, hogyan, s miként. Hiszen a "közelebb engedett magához" kifejezés alatt nem értek többet annál, hogy nem menekül el, ha megközelítem. Nem szólal meg, és tart egy bizonyos távolságot, illetve arról, hogy megérinthessem azt a selyemnél is puhábbnak festő, hófehér bőrét, csak álmodni merek – de elvisel. Meghallgat, néha még nevet is a béna vicceimen. Szerintem ez haladás, méghozzá nagybetűs!

Csak tologatom a tányéromon a reggelimet - hiába áfonyás palacsinta, ha még az evéshez is korán van. No meg böki még pár tényező a csőrömet... Apuék velem ellentétben jóízűen falatoznak, de eleve, milyen családi reggeli az, ahol nincs jelen mindenki? Taehyung nincs itt. Nem ül az asztalnál, pedig van még szabad hely, étel is már-már halmokban hever az asztalon.

- Jin, van mára beosztottad? - Apa széles mosollyal az arcán teszi fel a kérdést, én pedig csak tovább piszkálom a kék löttyben ázó tésztadarabokat. Valamiért immár étvágyam sincsen. - Remélem ráérsz, úgy gondoltam, hogy kihasználhatnánk ezt az alkalmat, és sütögethetnénk délután. Mind, együtt!

- Gondoltam, hogy szerveztek valamit, ezért mára szabaddá tettem magam. Tökéletesen megfelel - már csak az a kérdéses, mit ért a família mindenki alatt.

Taehyung nem reggelizik velünk, ahogy a vacsorát és az ebédet sem a család társaságában fogyasztja el. Nem jelenik meg a közös filmnézéseken, nem jön ki velünk a lovakhoz, vagy be a városba. Nem hiszem, hogy azért, mert annyira élvezné, hogy megállás nélkül magára van utalva - azért nincs ott sehol, mert senki sem veszi rá, hogy ott legyen.

Értem én, Jin a szakember, az ő véleménye szent meg sérthetetlen, de az, hogy engedünk neki, és mosolyogva végignézzük, ahogy belefullad az egyedüllétbe, nem megoldás. Egy ilyen srácot csak egy módon lehet ráterelni a gyógyuláshoz vezető egyenes útra - ha kirobbantjuk a komfortzónájából. Jó, bizonyos korlátok között, természetesen, de a frászért is magyarázkodsz most, Jeon JeongGuk?

Felpattanok az asztaltól, és csakúgy, mint Minju hívásait, a kérdő tekinteteket, és a szólongatásokat is elutasítom. Addig ne beszéljen nekem senki családi programról, amíg meg sem próbálják azzá tenni.

- Fiam? 

Nem foglalkozom apa szólongatásával, vagy a papolással, hogy pazarlom az ételt. Jin értetlenkedő pillantásait is a nem érdekel szekcióba sodrom, s magam mögött felejtem a többieket. Kikerülöm a konyhapultot, s mint akit kergetnek, olyan gyorsasággal rohanok el a lépcső előtt, az udvarra vezető ajtóig. A fene sem fog most még azzal szórakozni, hogy beenged-e, vagy sem, no meg, a normális közlekedés amúgy sem az én műfajom.

Az álmot a hirtelen jött méreg pillanatok alatt kergeti ki a szemeimből, s ennek a mérhetetlen haragnak köszönhetően éberebb vagyok, mint valaha. Sietős léptek vezetnek a belső udvarra, el a ház mellett, a Taehyung erkélye alatt futó ereszcsatornáig. Kicsit rozoga már, s nagyokat is nyög a vas, miként teljes testtömegem felküzdöm rajta, de jelenleg az sem tántoríthatna el, ha leszakadna alattam.

Szinte egybemosódik a felvezető képsor - addig vaskos fal ereszkedik az elmém köré, mi semmiféle információt sem enged be, vagy ki, míg földet nem érek a kis placcon. Talán nem gondolom át kellőképpen, és hülyeség most a már bevett dolgokat összekutyulni, de ha őszinte szeretnék lenni, baszok rá. Taehyung a család része. Amíg én itt vagyok, addig ő is ott lesz, és jól is fogja magát érezni.

Nem veszítem el magam teljesen, hisz őt a világért sem bántanám, s a hirtelen ötleteim akár rohamot is válthatnának ki belőle - így ellenállok a kényszernek, hogy berontsak az üvegajtón. Veszek pár mély levegőt, s magam elé képzelem a törékeny valóját - ha ténylegesen láthatnám őt, könnyebben menne elmém lecsillapítása, de sajnos a sötétítőfüggönynek köszönhetően csak egy hatalmas, barna ponyvát csodálhatok, semmi többet.

Mély levegő, még egy, majd még pár.

Aztán kopogok.

Nem gondolkozom azon, mit fogok mondani, nem az én stílusom. Improvizálok. Tök mindegy, csak annyi kell, hogy meggyőzzem, arra pedig képes vagyok! A beszéd valami, amiben jeleskedem. Most végre hasznát is vehetem.

Várom, hogy szóljék, bár tudom, hogy nem fog. Ő nem olyan jó benne, mint én, vagy mint az átlag, de nem is baj, ez is valami, ami olyan elmondhatatlanul különlegessé teszi. Valami, amit szeretnék szeretni benne - akárcsak a mosolyát. Mit meg nem adnék egy őszinte, fülig érő mosolyért...

Talán a megszokott dolgok hiánya az, ami ilyen istenszerűvé varázsolja. A természetfeletti szépség, mi megadatott a számára, nos, az valami. De az, ami benne rejlik, amit még senki sem csalogatott ki belőle... na az az, ami megfogott, s nem enged. Ami arra kényszerít, hogy hajnalok hajnalán törjek be az ajtaján, és elkövessek megannyi ehhez hasonló, mérhetetlen butaságot.

Nem ad engedélyt, de nem hallok ellenkezést sem – tehát, mint egyik épeszű ember sem, benyitok.

Nyakon vág az a bizonyos deja vu – ugyanezt éreztem akkor is, mikor ebédet hoztam fel neki. Mérges voltam, meggondolatlan, s aggódtam érte, annak ellenére, hogy sosem beszélgettünk még. Nem is ismerem, valami még is a védelmének biztosításra ösztönöz.

- Tae?

A hatalmas szobában vékony alakját keresni már majdnem kihívás - olyan könnyen átsiklik felette ez ember szeme, ha nem figyel. Pedig, ha csak egy pillanatra is rajta felejti a tekintetét, onnan lehetetlen lesz azt levakarnia. Pont, mint most nekem.

Végignézek a sápadt falak által közrefogott téren, de elsőre fel sem tűnik, hogy az íróasztalánál ül. Mindenfele kutatom, hátha; az ágyán, a könyvespolc előtt, a sarokban, mire felfogom, hogy csupán elveszett a szék támlája mögött.

Ijedtében felém fordul, bár valószínűleg tudja, hogy a mostohaöccse érkezett hozzá látogatóba, még is rémült kifejezés fagy arcára - egyetlen hibát követek el, de az hatalmas. Egyenesen a szemeibe bámulok, s ezzel kártyázom el az öntudatom. Elkeveredem a gyönyörű, riadt fényárban úszó íriszeiben, amit sűrű pillái vonnak festői keretbe, s ha onnan valahogy képes is volnék visszatévelyedni, akkor találnék mást, amiben ismét elbódoroghatnék.

Sosem tapasztaltam még hasonlót - olyat, hogy én ne tudnék megszólalni? Míg nem ismertem Taehyungot, nevettem volna egy ilyen kijelentésen. Dumálni jobban tudok, mint más járni, s tizenhét éven keresztül bizton hittem abban, hogy én maga vagyok az elhallgattathatatlan. Majd jött ő, a szépsége, a bája, a különlegessége, s mint a sellős mesék Ursulája, magával vitte a hangomat.

Ennek köszönhetően kémleljük most egymást, hosszú, kínos másodperceken keresztül - ennél kellemetlenebb már nem is lehetne, de mit tehetnék, ha egyszer megfosztott mindentől, aminek csak a magabiztosságomnak köszönhettem? Mintha a jelenlétében meztelen volnék, megfosztva a ruháktól, mik esetemben az alapvető, felszíni tulajdonságaimat képzik.

Mi a fene?

- Izé, ne haragudj, hogy megint csak így rád rontok... - idegesen futtatom ujjaimat végig sötét hajtengeremen, hátha ez majd segít, megihlet, hogyan kezdhetnék bele abba, amiben az indulás elkapkodott pillanatában sem voltam elég biztos.

Megingatja a fejét, fekete, fényes tincsei a szemébe hullanak, de nem veszi a fáradtságot ahhoz, hogy megigazítsa őket. Még a kócos, tépázott, pizsamás valója is hibátlan annak saját módján, s talán ez a forrása annak a bűnös csábításnak, aminek csak véres izzadtságot produkálva tudok ellenállni.

Gyere le reggelizni – ezt kéne most mondanom. Még sem megy, sejtem, sőt, tudom, hogy ezzel csak nyomás alá helyezném őt. Valahogy tudatnom kell vele, hogy én az ő érdekeit képviselem, nem a magam akaratának teljesítése miatt törtem be hozzá ismételten.

- Beszélnünk kellene - hirtelenjében ez minden, amit ki tudok nyögni. - Szabad?

Most bólogat - arckifejezése kissé bizonytalan, de határozott fejének mozdulata. A kezében eddig szorongatott könyvet az asztalára helyezi, majd ismét helyeslően biccent, jelt adván, hogy kezdhetem. Igyekszem nem a hófehér bőrére, vagy a bő, sötét ruhákba bújtatott vékony testére koncentrálni, a megigéző arcát meg sem említve - nem mondom, tényleg megizzaszt a figyelmem gondolataimra, s nem rajta való összpontosítása.

Meg kell bíznia bennem - és a bizalom őszintéségen alapul. Taehyungnak kell valaki, akire minden feltétel nélkül számíthat, és én szeretnék az a valaki lenni. Még akkor is, ha ez kockázattal jár.

- Én... nos, szerintem te egy csodálatos, és megbízható ember vagy. Nekem pedig szükségem van most egy ilyen valakire, mert... - Talán nem kéne. Butaság. Nem is ismerem. - Én hazudtam, Taehyung. Minden, amit hallottál rólam, szemen szedett hazugság, kitaláció.

Meggondolatlanság, tény, és való - de nem érdekel.

- Én nem vagyok olyan jó, amilyennek Jin, meg apuék mondanak. Ez az egész király, népszerű fiú dolog csak... egy álca - meg-megremeg a hangom, miként öntöm magamból az első, igazán őszinte szavakat. Mint a most született őzikék, bizonytalanul állnak meg lábukon, de végül csak kiszenvedem őket magamból. Hű... nehéz. - Én gyáva vagyok. Borzalmasan. Ha azt adnám, aki valójában... Lakozik eben a testben, senki sem kedvelne.

Annyira szánalmas, hogy most én vagyok az, ki kerüli a tekintetét, s nem ő az enyémet. Neki van rá oka, s nekem mim van? Kifogásom? Újabb hazugságaim?

- Tudom, hogy mennyire... mekkora egy utolsó szarházi vagyok, ráadásul most a nyakadba borítok egy csomó felesleges bajt, de... én erről még sosem beszéltem, soha, senkinek. Te vagy az első, akinek elmondom...

Most már muszáj kimondanom. Nincs visszaút.

- Minju, tudod, a barátnőm... Nos, én ki nem állhatom őt. Tényleg, szívből gyűlölöm, az egyetlen ok, amiért magam mellett tartom, az... az, hogy fenntartsam ezt a képet magamról. A képet, miszerint nem a fiúkat szeretem.

Elhallgatok, elfogy a kezdeti lendületem, az őszinteségem falánk, s elpusztított mindent, mi eddig képes volt hazug valómat egyenesen megtartani. Aprónak érzem magam, eltiportnak, pedig csak hangot adtam a valós tényeknek. Meglehet azért, mert... Ha valamit szavakba öntünk, és halló füleknek eresztjük őket, akkor azt kénytelenek vagyunk mi magunk is meghallani.

- Anyukám nagyon vallásos. Tartok tőle, meg lényegében mindenki mástól is, hogy mit gondolnának, ha tudnák... Meg, évek óta megy már. Lányokat cserélgetek, mert érdeklem őket. A testem, pontosabban, a személyiségem senki érdeklődését sem kelti fel, mert sosem tárulkozom ki igazán.

Olyan nevetséges... Rá sem merek nézni. Bámulok a könyvespolcot, azt, amit együtt tettünk ilyen szigorúan rendezetté, amihez immár közös emlékek fűznek bennünket. Nem nézek rá, mert valami felfoghatatlan oknál fogva tőle is félek.

- Ha... ez téged rosszul érint, vagy bármi, jelezd, és soha többet nem közelítelek meg. Én igazából... azért osztottam meg veled mindezt, mert szeretném, hogy bízz bennem, de ehhez az kell, hogy tudd rólam azt, amit senki más.

Nem tudom, miféle reakciót várok, hisz a fülemmel nem látom őt, szavakat pedig nem követelhetek tőle. Akármilyen legyen most a testbeszéde, vagy arcán a fintor, nem tudok róla, hisz rá sem bírok nézni.

Hiába lengi körbe a helyiséget a mámorító, jellegzetes illata, vagy a szokványos csend, s nyugalom, semmi sem használ. A némaság, s a valóságból adódó teher a vállamra borulnak, egyiküket sem érdekli, hogy nem bírom el őket.

- Engem nem zavar – mi?

A mély hangján csengő szavak, melyeket most intéz hozzám először, önként és egybefüggően, lerobbantják rólam a nyomást, mely másodpercekkel ezelőtt a gerincem roppanásáig nehezedett rám. Minden további nélkül kapom rá a tekintetem, bár messze ül tőlem, s továbbra sem tűnik túl magabiztosnak, mégiscsak beszél hozzám.

- Köszönöm. Mármint... - Bár halk és gyenge, még is, szinte iszom azt a kevéske szót is, melyeket hallójáratomba enged. - Bizalmasan fogom kezelni ezt az egészet. Ígérem.

Annyira telhetetlen vagyok.

Most, hogy megszólalt, legszívesebben rávetném magam, és órákon át el sem ereszteném. Belélegezném a bőrének közvetlen illatát, hogy megtudjam, vajon az is hasonlít-e a mogyoróéra? Megtapintanám a selymesnek festő, koromfekete haját, porcelán bőrét is az utolsó centiméteréig végigcirógatnám. Mindenét érinteni szeretném, és megmagyarázni sem tudom, hogy miért.

-

A nyár döglesztő melege semmi ahhoz képest, amit a mai nap eseményei létrehoztak bennem. Izzok belülről, s ez egy pillanat erejéig sem érint kellemetlenül. Beszélgettünk - nem sokat, de dumáltunk! Szemtől-szemben! Végül kénytelen voltam visszamenni, s Tae nem tartott velem, miszerint ő nem éhes, de akkor féltem, hogy hirtelen sok leszek neki, ha lecibálom a földszintre, így inkább elengedtem, "ez az utolsó alkalom" címkével ellátva.

Meglehet, hogy csak meghülyültem attól a büszkeségtől, amit a Tae megmukkanásának a ténye jelent számomra, de, ha őszinte akarok lenni, nem érdekel.

Megcsináltam. Sikert arattam. Még egy apró lépéssel közelebb kerültünk egymás felé - s most, hogy kimondtam, hogy szélnek eresztettem azt, ami lassan felemészteni készült belülről, szabadnak érzem magam. Könnyűnek - és ez az egész olyan csodálatos!

Rég éreztem már ezt, ezt a felszabadultságot - sőt, meglehet, hogy ilyet még soha sem. Tudom, hogy ez a boldogság törékeny, s múlandó, de még a hatása alatt vagyok, nem tudok azon morfondírozni, mi jöhet ezután; mert most nem érdekel.

Vigyorogva terülök el a matracon – nem foglalkozom a zajjal, mi odalentről érkezik. Parkék már itt vannak, nemrég érkeztek, s nem, hogy Taehyungot, engem sem hívtak le a fogadásukra - talán azt hitték, mérges vagyok, de ha másképp van, hát legyen.

Túl szép most minden ahhoz, hogy egy ilyen elenyésző tényező szürke foltokat varázsolhasson a felhőtlen örömömre.

Izgágaságom most füstté lett - csupán henyélek a puha párnák dombjain, s a plafont bámulom. Kupi uralkodik körülöttem, a nyitott erkélyajtón beszökik a meleg, s a délutáni farm zajai. Lentről nevetgélés hangja tör a helyiségbe, s most, hogy így bámulok a semmibe, a furcsa srác gondolata is megüti a lelki füleimet.

Kivételesen még ennek okán sem kókad a jó hangulatom, de elmélázni pár pillanat erejéig elmélázom rajta. Jin semmit sem árult el róla, azon kívül, hogy Namjoonnak hívják. Kötik kezeit a titoktartási szabályok, s hiába a nagy kíváncsiság, s az aggodalom, mit tanúsítok, egy szót sem szólt ezek kielégítésének érdekében. 

Sajnálom őt. Nem sokáig figyeltük, de annyi épp elég volt ahhoz, hogy realizáljam, mekkora slamasztikában lehet szegény. A sűrű, vörös vágásoktól kezdve addig az élettelen, szomorú tekintetéig, minden, mi őt körüllengte, sötét volt, negatív, és a leghamarabbi segítségért rikoltozott.

Meglehet, ha nem szólal fel az azóta bekapcsolt készülékem, még jobban beleforgatom magam ezen gondolatmenetbe, de egy üzenet megmentett. S nem meglepő, hogy a feladója kilétének köszönhetően mosolygok most vissza ilyen szélesen a kijelzőre.

Kim Taehyung üzenete: Összeszedtem pár könyvet, ami érdekelhet. Később gyere át értük, ha van kedved!

Nem is értem. Alig vagyok itt két hete, ma beszéltünk először, s még is, mintha évek óta a rajongója volnék, úgy tölt el izgalommal, s pörgeti meg a pulzusom ez a pár bugyutának tűnő sor. Hisz, ha nem róla volna szó, engem sem hatna meg ennyire azokról a bizonyos kötetekről való vakerálás gondolata – de ő Tae. Tae, aki csak ahhoz beszél, akit arra érdemesnek vél.

Ezek szerint nem egyoldalú a szimpátia, mi a festői fiúhoz fűz?

Mármint, bizonyára nem áhítozik annyira, mint én, de neki nincs is oka rá. Én nem vagyok olyan mérhetetlenül érdekes, s megunhatatlan, mint ő, a látványa, s a belsője, melyet a kommunikációra való készségnek köszönhetően immáron lehetőségem van felfedezni.

Talán álmodom? Ez az egész, olyan furcsán könnyen megy.

- El ne olvadj, miközben azt a szart nézegeted, Jungkook - meglepetés-meglepetés hátán, először üzenet Taehyungtól, most pedig Park Jimin barátom álldogál az ajtóban, minden kopogást, vagy hasonlót mellőzve.

Az elsőnek minden további nélkül örülök, a másikért pedig majd később bosszút állok ezen a szarházin.

- Jaj, a világért se haragudj meg, amiért félbeszakítom a barátnőddel való trécselést, csak gondoltam köszönhetnél, te nyomi – egy picit sem változott, ezt minden további nélkül merem kijelenteni.

Hát, nőni nem nőtt, de férfiasabb lett - vállai szélesebbek, lábain is meglátszik, hogy több időt tölt sporttal, mint nassolással. Az arca megnyúlt, vonásai élesebbé lettek, a haja immár rendezett, s fekete helyett szőkés-barna árnyalatban pompázik. Nocsak, valaki mintha megérett volna, még távol voltam!

A telefonom a matracon hagyom, hadd pihenjen, hisz izgalmamban majd törésig szorongattam. Széles vigyorral vágok át a szobán, majd Jimin nyakába vetem magam, s hagyom, hogy erejét kihasználva megtartson - az egészet maximum az élénkék pólója, meg a sötét térdnadrágja bánja, de a ruhái épsége nem hatnak meg különösebben, főleg nem ezen a délutánon.

- Nem is a barátnőmmel beszéltem, te gyökér.

- Mi? Jézusom, hány lányt szédítesz te? Olyan kiskutya képpel meredtél a telefonodra, mintha magával... nem tudom, életed szerelmével dumcsiznál.

Mit össze nem hadoválsz, Park Jimin...

Szó sincs róla.