Metanoia
4. fejezet - otthon
Jungkook pov
Harmincegy, harminckettő, harminchárom...
A régi ágykeret szinte felsikít minden felülést követően, hisz azzal támasztottam ki lábfejeimet, hogy könnyebbé tegyem a folyamatot, de nem foglalkozom a hangzavarral különösebben. A mondhatni borzalmas reggelt valahogy feledtetni szeretném magammal, megszabadulni attól a sok kérdéstől, amik ennek kapcsán feszítik szét a koponyámat, egyszerűen kitörölni az egészet, és azt hiszem, erre jelenleg csak edzés útján leszek képes.
A mozgásigényem világ életemben kielégíthetetlen volt, már pelenkás korom óta imádok kelni, mászni, még esni is - anyuék nem egyszer vittek orvoshoz, mert hiperaktívnak véltek, pedig ilyesmiről szó sincs; szimplán csak másoknál sokkalta jobban szerelmese vagyok a sportnak, a testem adta lehetőségek kiaknázásának. No meg, addig sem agyalok - elég elmennem futni, vagy végigcsinálnom a napra készített edzésterveim egyikét, s huss, úgy foszlanak szerte a káros, negatív gondolatok idebent, mintha sosem léteztek volna. Azaz, régen elég volt ennyi hozzá.
Negyvennégy, negyvenöt, negyvenhat - és még mindig Taehyung jár a fejemben.
Valami nem okés, máskor már húsz körül a nevemre sem emlékszem, most pedig tisztán megvan még minden idea a rohamról. Lényegében nem tudok szabadulni a képektől, látom őt lelki szemeimmel a fal tövében gubbasztani, némán sírni, hangtalanul, a saját otthonában. Olyan volt, mint egy törött porcelánbaba - gyönyörű, és megsebzett.
A legszebb, és a legfájdalmasabb látvány az egész világon.
Ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc... áh, picsába!
Nem folytatom tovább - hatvanadik alkalommal engedem le a testem, de immáron nem ülök fel. Inkább a fehér plafont vizslatom, feldúltan, hagyván a zavaros, vegyes érzelmeket - mik az amúgy is bonyolult helyzetem teszik viselhetetlenül kényelmetlenné - szétterjedni bensőmben, eggyé válni a véremmel, hogy annak keringése juttassa el őket testem minden apró szegletébe. Talán csak a költözés fáradalmai váltják ki ezt belőlem - vagy a mérhetetlen empátiám. Vagy csak nem lehet az ilyesmit ép ésszel felfogni.
A szemeimet sem kell lehunyom ahhoz, hogy Taehyung mesebeli látványa jelenlen meg előttem. Ébenfekete haja, min megcsillan a reggeli Nap fénye, hófehér bőre, mely hamvasabb a hónál, árnyszín ruhái - minden részletre emlékszem. Arra, miként csengtek halk szavai; hangjának mély, lelkemet simogató tónusa még élénken visszhangzik bennem, hiába repültek el órák a történtek óta. S bár alig érinthettem törékeny testét, gond nélkül képes vagyok feleleveníteni friss, citrusos illatát...
Olyan esetlen - de tökéletes. Ezért sem fér a fejembe, hogy volt mersze annak a patkány bandának bemocskolni őt. Birtokolni akarták, vágytak rá? Értem is, meg nem is - mindenesetre, a cselekedetet, a terrort, miben tartották, na azt mélységesen elítélem. Ha tehetném, mindenestül visszafizetném a fájdalmat mindnyájuknak, egyaránt...
Normális ez? Hogy ennyire együtt érzek vele? Hisz nem is ismerjük egymást - az, hogy egyik napról a másikra egy fedél alá keveredtünk, még nem kellene feljogosítson erre.
Vállat rántok. Nem fogok aggódni, vagy rosszul érezni magam emiatt. Az, aki mást heteken át meggyaláz, megaláz, kínoz lelkileg s fizikailag, büntetést érdemel - Taehyung, s minden más szexuálisan zaklatott ember esetében egyaránt.
Halk sóhaj szakad fel belőlem, s a kiáramló levegővel együtt távozik a maradék életkedvem is. Pihennem kellene, de a szánakozó gondolatok ide-oda cikáznak a fejembe; képzetek róla, a gyógyszerekről, az esetről, a reggelről, még a levélről is. Talán gyenge idegzetű vagyok, s azért zaklatott fel az egész ennyire? Meglehet - biztosan.
Hasfalam szúrását a bemelegítés s a lenyújtás hiányát jelző sikolynak azonosítom - mi más hiányzik, ha nem egy kiadós izomláz? Már mindegy. Fáj, s nem túl jóleső, még is felszenvedem magam a padlóról, ahol tudni sem akarom, hány minutumon át fetrenghettem. Ideje valamivel lekötnöm izgága elmémet, s ha a sport ehhez nem elég, csúnyább eszközökhöz kell folyamodjak. Úgy ám - belefojtom magam az internet végeláthatatlan információ-tengerébe.
A készülék a bevetetlen ágyamon pihen, s ironikusan, mihelyst irányába nyúlok, csipogni kezd. Két kezem - miután a kinyúlt, fekete trikómba törlöm - összeteszem, hogy ne MinJu legyen az, de hamar realizálom magamban, hogy a tegnap éjjeli hisztirohamát követően nemes egyszerűséggel némítottam a beszélgetésünket. Egyáltalán nem érzem fontosnak, hogy továbbra is fenntartsam a vele szövögetett színjátékot - hirtelen szakadt a nyakamba egy újabb világ terhe s, ha valamiféle problémát le kell pakolnom vállaimról, akkor az Minju lesz. Sok buta, s szép lány van még a környékünkön; legalább ebben a három és fél hónapban hadd legyek szabad, s kényszerbarátnő-mentes.
Miközben bepötyögöm a feloldáshoz szükséges kódot, végigpörgetem az agyamban, vajon ki kereshet. Jinyoung? Nem, ő nyaralni van, mit érdekelné, hogy mi van velem... Youngjae? Vele amúgy sem vagyok olyan jóban. Ha őszinte akarok lenni, lényegében senkivel sincs olyan kapcsolatom, ami arra kényszerítene, hogy nyáron is kommunikáljunk egymással. A titkolózás miatt lehet - nincs merszem megbízni. Úgy pedig nem is lehetünk többek puszta haveroknál, ha egyoldalú az egymásba vetett hitünk - bár, sokszor nem csak felőlem, a másik fél irányából is hiányzik az érdeklődés. Kesernyés íze van a régi felismerésnek; az egész életem csak egy halom, összebaszott, széttukmált hazugság-domb, amin akárki táncot járhat, ha ahhoz van kedve.
Ahelyett, hogy tovább süllyednék ebben a felesleges melankóliában, inkább ténylegesen megnyitom a KakaoTalkot, s kíváncsian várom, még is ki tanúsít érdeklődést a hazug valóm irányába. Egy közömbös ismerősre számítok, vagy egy idegenre, valami lányra, aki hirtelenjében koholt indokokkal próbál a bizalmamba férkőzni, de mihelyst meglátom, ki keres, s miért, megfagyok egy pillanatra.
Hallucinálok?
Vagy tényleg a mostohabátyám írt nekem?
A számat tátva felejtem, miként próbálom feldolgozni az apró, egysoros irományt - reflexből nyitom meg, hiába látom, hogy egyetlen üzentet küldött csupán a szomszéd szobában lakó fiú, mégis meg-meg remeg az eszközt görcsösen szorító kezem.
Kim TaeHyung üzenete: Köszönöm. Mármint... mindent.
Talán túlreagálom - talán nem. Tekintve, hogy beteg, véleményem szerint teljesen rendben van, hogy kicsit jobban meglep a dolog a kelleténél... Elfogadom, alapvetően ez egy semmis, apró gesztus, de Jin elmondása szerint az esélye annak, hogy Taehyung önakaratból hozzám szóljon, gyök nulla - és mégis megtette!
Tehetetlen vagyok - az elmém elhelyezi kirakatának ablakában az "üzemhiba okán zárva" táblát. Pár órával ezelőtt úgy pillantott rám, mintha magam is bántani akarnám, pedig épp ellenkezőleg, én igencsak nyilvánvaló mód fejeztem ki, mennyire szeretnék segíteni rajta. Akkor egy szót sem ejtett el szépen ívelt, cseresznyeszín ajkain keresztül, s most mégis megkeresett.
Nem tudom mit, és hogyan kellene. Ha túl lazára veszem, megbánthatom - amit triviális, hogy inkább elkerülnék. A másik eshetőség a szürke komolyság, de ha azt az utat választom, azzal önként fordulok ki a magam sémájából, s ha nem magam mutatom, értelmetlen a beszélgetés. A megérzésemre kellene hallgatnom? Egyszer venném hasznukat, s akkor csak hallgatnak, mint a szidalmazott, durcás gyerekek. Jellemező...
Jeon JeongGuk üzenete: Teljesen természetes. :) Remélem jobban vagy!
Azonnal látja az üzenetemet, így tűkön ülve várom, mit reagál, szinte a körmöm rágom, mikor jelenik már meg a telefonom jobb felső sarkának sárgás sávjában a három, hullámzó pontocska, mi jelképesen közli velem, ezen pillanatban aligha feleletét pötyögi a klisés üzenetemre.
Aztán nem történik semmi.
A szekundumok minutumokká lesznek, s én, mint egy naiv kislány várok - egy válaszra. Akármilyenre - képezzék azt jámbor szavak, vagy legyenek durvábbak a vadrózsák tövisénél, nem érdekel.
Testhelyzetem szinte pillantásonként megváltoztatom - hol ülök, hol állok, hol fekszem. Vagy mindhárom, egyszerre. Eleinte izgatott voltam, de most, hogy már fene se tudja, hányadik rostokolással töltött percen vagyok túl, inkább csak a bennem lassacskán felgyülemlő csalódott, kék stresszt próbálom valahogy száműzni a porhüvelyemből. Nem vagyok hülye, tudom, hogy korán ittam a medve bőrére - bőszen eljutott már tudatomig a tény, miszerint nem kapok tőle több üzenetet. Ez csak amolyan gyönge megjelenési formája annak, hogy a remény hal meg utoljára.
Még fél órán keresztül támaszkodom az ágykeretnek, a néma, egyetlen értesítőhangot sem elengedő készülékemet stírölve, hátha meggondolja magát a fiú, akitől jelenleg körülbelül tíz lépés választ el a valóságban.
-
A hét ágra sütő Nap általában felvidít - így a mostohatestvéremmel lefolytatott kétmondatos beszélgetést követően nem láttam más eshetőséget a szabadban való járás-kelést leszámítva.
A meleg, mit lökdös a kellemes, nyári szellő, szinte a bőröm levedlésére kényszerít, mégsem próbálok tenni a szenvedés ellen. Eszem ágában sincs zuhanyozni menni, vagy hasonló megoldás után kutatni - az nem az én stílusom.
Halk, lemondó sóhajt hallatok, miközben a hátam az öreg istálló kopott, vörösre mázolt falának döntöm. Sok mindent terveztem, többet, mint az átlagember gondolná; a szobámban még futáson gondolkoztam, a lépcsőn lejövet már lovagláson, a konyhában kosarazni kívántam, s no lám, itt vagyok, és nem csinálok az ég egy adta világon semmit sem.
Csalódott vagyok - sokkalta kedvevesztettebb, mint kellene lennem. Hősnek éreztem magam a pillanatban, mikor lesegíthettem az emeletről, s egyenesen elismerésként ért, hogy ezt próbálta meghálálni. Fogalmam sincs, miért lepett meg egyáltalán a dolog - nem tapadhatok rá, nem várhatok el tőle olyasmit, ami más emberek esetében releváns lenne. Valamiért fáj, hogy a legjobb, amit cselekedhetnék, az az interakcióba lépés elkerülése, hogy megkönnyítsem számára a folyamatot, melynek köszönhetően füstként nézhetne át rajtam, a valómon meg az érthetetlen érzéseimen.
Picsába...
Az istálló a ház mögött található, keletre néz, így tanúsíthatom, innen a legcsodálatosabb a napfelkeltének látványa. Meg sem tudom mondani, hány itt töltött nyár alkalmával lógtunk már ki esténként Jiminnel, beszélgettük át a sötét éjszakát egyetlen céllal; hogy együtt nézhessük végig a mindent életben tartó csillag ébresztőjét. Kár, hogy Park is nyaralni van - szívesen indítanám ezzel az idei szünetet.
Csak belegondolni abba, mennyi mindent kellene most csinálnom, na még az is elfáraszt. Kipakolni a bőröndöt, berendezkedni a fürdőbe, elintézni mindazt, ami egy ilyen vakációs-költözködéssel jár... Valahogy egyikhez sincs kedvem.
Bámulok a házra - innen tökéletes rálátásom van Taehyung szobájának ablakára. Vajon minden rendben van most vele? Egyáltalán létezik olyan, hogy "vele minden rendben van"? Azt hiszem, tényleg túl sokat gondolkozom.
Talán könnyebb lenne, ha tudna róla valaki. Nem muszáj, hogy az anya legyen, lehetne egyetlen barát, akárki... De túl gyáva vagyok hozzá.
Lehunyom pilláim, megfosztom magam a fényben úszó, de annál sötétebb titkokat rejtegető ház látványától. Kihozhattam volna telefonom - legalább zenét tudnék hallgatni.
- Hát itt bujkálsz, te kis mocsok?
Az ismerős, de már oly' rég hallott hangra szinte ijedten kapom fel a fejem, rögvest gazdájának orcáját keresve. Hirtelen jött, s így az örömteli meglepetés szinte cafatokra szaggatja a nyugodt magányt, mi eddig a pajta, s a kifutók környékét körbe lengte - mondanom se kell, egyetlen másodpercét sem sajnálom elengedni.
A poros, ritka fűben hamar pozíciót váltok. Ücsörgésből egykettőre talpra kényszerítem magam, szinte belül szurkolva önvalómnak, hogy minél előbb, s minél gyorsabban találjam meg az egyelőre még szemmel nem látható férfit.
Megszaporázom lépteimet az irányba, mely szavainak születési helye lehetett, de mire elérném a pajtának sarkát, majdnem összeütközöm a hőn keresett személlyel. Mosolya széles, mint mindig, arca felhőtlen boldogságról árulkodik - ebben a pillanatban ragyogása még az ég tetején táncoló Napéval is vetekszik.
- Hoseok!
Talán túlteng bennem az izgalom, de rég nem látott barátom látványa most minden pesszimista eszmét kántáló gondolatot páros lábbal rúg ki elmémnek koszos lakásáról. Időm sincs megcsodálni, milyen jó bőrben van, reflexből vetem magam a nyakába, mintha évek teltek volna el utolsó találkozásunk óta. A kacagás, mit ezzel kiváltok a huszonéves fiúból, szinte zene füleimnek, az érzés, miként egyik kezével magához szorít, s másikkal a hátam simogatja, melengeti az eddig görcsölő szívemet.
- Kölyök! - rövidesen elenged, de nem haragszom rá miatta. Épp elég ajándék őt most ilyen kellemes színben látni - Te jó ég, mekkorát nőttél?
Ahogy kiegyenesedem, megüti fülem a gondolat - magasabb vagyok nála. Vállaim, s hátam már szélesebbek, lábaim hosszabbak az övéinél.
Talán ezért is éltem meg ezt mindig eget rengető élményként az ittlétet. A busani napok kivétel nélkül periodikusan váltották egymást, ugyan azok a történések töltötték ki a huszonnégy órákat, gyakran megegyező sorrendben. Ott, ha van is változás, senkinek sem tűnik fel. Az embertömeg rohan, közben zajong, s önzőn csak magára figyel, hisz egy sűrűn lakott városban nincs idő körbepillogni. Ott mindenki csak néz, de senki sem lát.
A lovasfarmon ez nem így van.
- Elég sokat, most, hogy mondod... - vigyorogva pillantok rá, majd beletörődve a helyzet kellemetlenségébe, végigvezetem kíváncsi tekintetem valóján.
Fekete, kócos tincsek lógnak arcába, ezzel takargatva mélybarna, mosolygó szemeit. Már rá sem ismerek; ha csak visszaemlékszem megismerkedésünk pillanatára, egyenesen a hideg futkos a hátamon. Akkoriban hófehér bőre már a méz tónusára emlékeztet, árnyszín, hosszú ruháit leváltották a divatos holmik. Vigyora a füléig ér, ha nem tovább - csak a karját borító halvány hegek árulkodnak a sötét múltjáról.
- Azt látom!
- Jól nézel ki - hiába kesernyés a gondolat, vidám hangon szabadul ki torkom barlangjából a kedves megjegyzés, miközben felnőtt emberhez méltóan megütögetem a vállát. Komolyan gondolom, s a még elégedettebb arckifejezéséből kiindulván ezt ő is biztosan tudja.
- Nem mondtál újdonságot - nevet, nevetek én is. A környék nyugodt, a lovak alapzaja csak kellemes nyüzsgés, semmi több. A szél cirógat bennünket, a környék nyugalma pedig Hoseok helyett is átölel. Egyetlen másodperc - egyetlen tökéletes másodperc. Már majdnem kitörlődik a mostohabátyámnak nyomasztó gondolata fejemből, de hamar, gerincénél fogva törik meg a varázs. - Jin mondta, hogy itt talállak. Mindjárt csatlakozhatunk hozzá, csak van egy kis baj Taehyunggal, aztán teszi, amit tennie kell.
Teszi Taehyunggal, amit tennie kell.
- Mi?
Nem lehet, hogy megint rosszul legyen. Ez butaság. Ilyen nincs, nem, ő... ő nem szenved ennyire. Nem szenvedhet ennyire. Nem érdemel ennyi kínt.
- Hogy megy a költözködés? - rám se bagózik. Ugyan olyan virultan evez más vizekre. Tudom, hogy ő sem érdektelen, talán csak próbál úgy csinálni, mintha minden rendben volna, hátha beveszem a műmosolyát, meg ezt a hamis dumát. Jobban ismerlek már ennél, Jung Hoseok.
Két éve ismerkedtem meg vele. Július táján találkoztunk, én még kölyök voltam, talán túlságosan is - nem igazán fért a fejembe, miért jár ide ez a fiatal, hollószerű fiú. A szemei minden alkalommal duzzadtak, vörösesek voltak a sírástól, s nem egyszer láttam alkarján friss sebeket - de Jin sosem beszélt nekem róla. "Kicsi vagy még, nem értheted" - minden alkalommal ezzel huzakodott elő, ha kérdeztem róla. Furcsa volt, különösen, elmondhatatlanul idegen - és zsutty, az első nyáron beszélni sem beszéltünk. A rákövetkezőn már hajlandóak voltak beszélni arról, mi okból van ő itt ilyen gyakran - nem mintha nem esett volna le addigra a tantusz. Az indok volt már csak ismeretlen egyedül; azonban arra is hamar fény derült. Néha, tekintve a gyenge idegzetem, azt kívánom, bárcsak ne tudnám, hogy milyen katasztrófák vezették őt idáig...
- Hé, itt vagy? - rögvest megugrom, hevesen bólogatva. Már nem is emlékszem az előző kérdésre. - Mindegy. Kicsit elbambultál...
Csak bólogatok. Kérdeznék, de nem tudok mit.
- Egyébként, szerencsére igen, én teljesen rendben vagyok. Egy barátomnak jöttem időpontot intézni, de nem volt hajlandó kiszállni az autóból - fejével biccent a járművének irányába - feleslegesen, hisz a pajtának oldala eltakarja -, majd mintha csak az időjárásról dumálgatnánk, közel ránt magához, s karja alá von. - Ne legyél már ilyen búval baszott. Mesélj inkább! Mizu ezzel a Minjuval?
Készségesen válaszolgatok a kérdésáradatra - nem kifejezetten koncentrálok a régről ismert barátomra. Fejem Taehyung erkélye, s az autó iránya közt mozgatom gondolatban, lenyelve a belőlem kitörni készülő halk sóhajt.
Miféle hely ez, a fuccsba ment életek tárháza?
Ennél a kérdésnél már csak egy rosszabb van.
A tény, hogy itt érzem otthon magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése