Metanoia
5. fejezet - nem félek tőle
Taehyung szemszöge
- Nekem ez nem megy - sóhajommal távozásával csak nő bennem a reményvesztettség érzése, miként a konyhai asztallapra hajtom a fejem. A sík fafelület jóleső hűvöse cirógatja a zavartól, s a nyár fullasztó melegétől felforrósodott arcoldalam, ráadásul még el is bújtat a terapeutám árgus szemei elől, ami most különösen nagy előny. Nehéz erről beszélni.
Jin csak halkan felkuncog a kijelentésemen, miként papírokat rendezget egymásra, számomra érthetetlen sorrendben. Többek közt a páciensek lapjai lehetnek, de tekintve, hogy azok szupertitkosak, és pillantást se vethetek rájuk, csak találgatni tudok, miért kellenek a piros mappák, meg ez a temérdek furcsa, teleírt papírlap.
- Ne csináld már, Tae, nem olyan nehéz pötyögni egy 'köszönöm'-öt vagy hasonlót... - talán igaza van. Ezt most tényleg ok nélkül aggódom túl, hisz az online kapcsolattartás eddig nem jelentett kihívást.
Valamiért mégsem tartom biztonságosnak ezt a lépést. Minden bizonnyal bolondnak tartasz most, Izé - s megjegyzem, jogosan teszed -, de egyáltalán nem érzem a helyzet megváltoztatásához szükséges erőt szétterjedni bensőmben. Meglehet, hogy ez túl korai - ráadásul semmit sem tudok róla. Oké, nagyon segítőkész, és elmondhatatlanul jól esett a levele meg a cselekedetei is, de ez még nem ok őt közel engedni magamhoz. Lehet, hogy csak csapda, egy jól kitervelt színjáték. Miért bízzak benne? Mert Jin azt mondja? Ez nem ilyen egyszerű.
A házat már-már ijesztő némaság járja át - anyuék a lovaknál, Parkék még mindig nyaralnak, JeongGuk meg akármit is csináljon, azt minimális zajjal teszi. A mi beszélgetésünk az egyetlen, minek neszei kitöltik a hatalmas épület egy kis helységének hangmentes terét, s most, hogy egyikünk sem tud mit mondani, nincs semmi, csak a vállunkra takaróként terülő, nehéz csend.
- Beszéltél Hoseokkal? - hirtelen bukik ki belőle a kérdés, amivel darabokra szaggatja a csöndet, én pedig a meglepettségtől függetlenül is csak halk sóhajjal válaszolok rá. Azt hiszem, ez lehet az a bizonyos hülye kérdés szituáció. - Sejtettem.
- Miért? - rögvest visszakérdezek, hisz előfordulhat, hogy kellett volna, csak megfeledkeztem róla.
Mosolyog csupán, az a szokványos terapeuta vigyor a képén nem sugall semmi bíztatót - ez a különleges görbület nem lázít vagy bátorít, inkább csak vigasztal. Mérhetetlen empátiáját sosem lesz képes véka alá rejteni, de ennyi gondja legyen. Különben is, rajta még az együttérzés is pofátlanul jól mutat. Nem mintha vonzódnék hozzá, ez csak amolyan... csodálat.
Amíg átgondolja mondanivalóját, időt kapok újra szemügyre venni szent valóját - úgy értem, ha vannak angyalok, ő biztosan egy közülük. Ahogy barna tincsein megül az ablakon át beszökő fény, s kiemeli arcának egytől-egyig hibátlan vonásait - valami elképesztő látvány. Egyenesen lenyűgöző, milyen festői; ha nem ismerném, azt mondanám, most sétált ki egy shoujo manga lapjai közül - hisz mind kívülről, mind belülről fájó beismerni, mennyire makulátlan.
Szerintem tökéletesen egyetértünk, Izé. Ugye?
- Nos, igazából, Hoseok most nem csak látógatóba jött, okkal volt itt – szinte furcsa a hangszín, amelyen beszél. Tőle megszokhatatlan nyugtalanságról árulkodnak szavai, még úgy is, hogy nem önmagáról nyilatkozik éppen. Gyanús.
Ismerem Hoseok történetét - azzal indította az első beszélgetésünket - "beszélgetésünket" -, mert Jin szentül hitte, hogy a hozzám hasonló, hánytatott sorsú emberekkel szemben könnyebben megnyílok majd. Nem volt igaza – de most nem is ez a lényeg. Igazából, még akkor is, ha felszínesen jó csupán a viszonyunk, s nem köt bennünket össze semmiféle fonál, aggódom. Lehet, hogy újra mélyponton van - nem szeretném, hogy így legyen. Tudom milyen, senki sem érdemli.
- Nincs jól? - nagyot nyelve érdeklődöm, miként erőt veszek magamon, s megemelem felsőtestem, ezzel befejezve az étkezőasztalon való henyélést.
Azt hiszem, úgy ismerem a helyzetet, mibe belekeveredhetett, akár a saját tenyeremet. Bár a magam esete enyhébb az övénél, hisz én csak a jó és rossz napok váltakozásának metódusait tapasztaltam - arról fogalmam sincs, milyen lehet sokáig megint jól lenni, majd visszazuhanni a mélybe, és elölről kezdeni az egészet.
Maga a pokol - csak így tudom elképzelni.
- Jaj, nem, szerencsére jobban van, mint valaha! - Ha nem is látszik rajtam, de nagy megkönnyebbülésként ér a tény, miszerint jól van. Még egy halovány sóhajt is elengedek, de mint az várható volt, folytatja mondanivalóját, kevésbé megnyugtató hírekkel. - Egy barátjának jött időpontot kérni, és kapott is, mára - apró szünetet tart, majd tőle szokatlan mód elemeli rólam tekinetét, s a konyha sarkát pásztázva folytatja a mondatot -, de nem tudom, elég vagyok-e ehhez a feladathoz egyedül...
A levegő is megáll a helyiségben egy pillanatra, mihelyst elhagyják ezen bátortalan szavak ajkait. Én csak meglepetten meredek rá, ledöbbent valóm rejtegetni sem próbálva - ez már egészen rendellenes. Jin nem véletlenül neves terapeuta – a fiatalsága ellenére elismerik, mert ő nem azt az utat tapossa, mint minden más lélekbúvár. Ő megért, átél, átgondol, és barátként áll melletted, úgy terel a jó útra, hogy észre sem veszed. Ezért ő a legjobb, és idáig ezt tudta magáról.
Annyira nem lehet nagy falat. Neki nincs olyan, hogy nagy falat.
- Hé, ne már - Minden bizonytalanságom ellenére már épp szóra nyitnám a számat, mikor elhangzik a kijelentés, s nem sokkal utána halk, de gyors lépések dübörgő hangjaira is figyelmes leszek. Már a megmukkanás is egyértelművé teszi, de amíg meg nem látom Jungkookot a lépcsőfordulóban, addig vért izzadván próbálom magam meggyőzni az ellentétjéről. Kérlek, ne, kérlek... - Nem hallgatóztam, csak... mindegy, nem lényeg! Hagyd ezt a hülyeséget, te vagy a legjobb, Jin. Nincs mitől félned, akármi is legyen a sráccal, rendbe fogod szedni.
Mire a mondanivalójának végére ér, leér a lépcsősoron, s egy kecses ugrással zárja a műveletet. Nagyot kell nyelnem, hogy ne próbáljam rögtön menekülőre fogni – pár perccel ezelőtt még róla beszéltünk. Róla, és rólam, a szerencsétlenségemről, mert képtelen vagyok kommunikálni vele, akármennyire is szeretnék.
Csupán pár napja van itt, még is megismerem a pizsamáját, és most bizton állítom, nem azt viseli. A sötét trikó, s az árnyszín edzőnadrág, a nap csókolta bőrét borító izzadtságcseppek, s a nedves, kócos tincseinek összetapadása egyértelműen arra engednek következtetni, hogy edzésből jön. Kicsit irigy vagyok, hisz nekem sosem volt motivációm az ilyesmihez – nem is lep meg senkit a tény, hogy fele akkora sem vagyok, mint a mostohatestvérem.
S beüt a szokásos baj – valami van ebben a srácban, ami elfeledteti veled a tényt, hogy épp nyíltan bámulod őt, s rajta felejtett tekinteted gyakran még csak meg sem próbálja lerázni magáról. Talán élvezi a figyelmet, amit neki szentelek, hisz jelenleg is csak egy apró, de annál festőibb mosollyal díjazza a kínos fellépésemet, s néhány lopott pillantással, amik meglehet, nem is annyira lopottak.
Nem pazarol sok időt, megindul irányunkba, s kötetlen, laza léptei a tőlünk nem messze található, márványborítású konyhapultig vezetik, melyre irigylésre méltó nemtörődömséggel pattan fel. A francba, hiába szeretném, nem tudom nem méregetni, s a legrosszabb az egészben, hogy meg sem tudom indokolni, miért! Szinte tátott szájjal figyelem, ahogy bal lábát az L-alakú pult másik oldalára lendíti, majd addig-addig ficereg, mígnem egy vonalba kerül velem.
Nem tudom, szándékos-e, provokál, vagy szórakozik, netalántán csak a figyelmem próbálja felhívni az üzenetére, melyet három napja küldött, s még mindig nem illettem válasszal - akárhogy is legyen, pillanatok alatt válik a helyzet elviselhetetlenül kellemetlenné, s bennem még csak a meneküléshez elég bátorság sincsen.
Kezei ügyébe a fene se tudja honnan, de egy szelet csokoládé kerül, s miközben fecseg a terapeutámmal, nem pillant rám - egy darabig. Azt kihasználva sasoltam, de valami oknál fogva most a semmiből próbál szemkontaktust létesíteni velem, s ez épp elég ahhoz, hogy villámgyorsasággal kapjam el róla szempárom célkeresztjét, mintha fájna ránézni. Pedig, ha őszinte akarok lenni, nem borzalmas. Már majdnem jó érzés.
Összefonom vékony karjaimat mellkasom előtt, s tekintetem végigvezetem a konyha minden centiméterén, az összesen, amely egy cafatot sem tartalmaz a mostohaöcsémből. A Jinnel való, mondhatni viselhető beszélgetés hamar a Jungkook jelenlétéből fakadó zavaromba fullad, s én mást sem teszek, csak bámulok magam elé, mint egy hülye, kinek arca hol holt sápadt, hol rózsaszín pír borította.
Érzem, minden másodpercét érzékelem a rám vezetett pillantásainak, s ötletem sincs, miért, de ez most nem a megszokott félelem miatt zavar. Ő nem úgy néz rám, mint a többiek, így nem azt tapasztalom idebent, mint az ő esetükben. Ez csak... furcsa. Nem mondanám, hogy méreget, olyan, mintha valami... csodálatra méltón legeltetné mélybarna szemeit. Úgy, mint ahogy én vizslattam Jint az előbb. Pedig bennem aztán semmi olyasmi nincsen, mint a terapeutámban.
- És te, Taehyung?
Fel sem tűnt, miről beszéltek eddig, megsüketítettek a saját gondolataim. Megemelem a fejem, de továbbra is a lábfejem vizslatom, hisz nemhogy ránézni, még válaszolni sem leszek képes, ez pedig épp elég ok arra, hogy kész legyek elsüllyedni szégyenemben.
Nagyot nyelek, s csak hallgatok, remélve, hogy a mostohatestvérem megunja a felesleges várakozást válaszomra. Nem akarok beszélgetni, főleg nem így. Erre még nem állok készen, ez túl mély víz ahhoz, hogy képes legyek úszni benne. Ha volt bármi esély arra, hogy összebarátkozhassak JeongGukkal, akkor az most minden életkedvemmel együtt lett semmivé...
- Uhh, uhm... - ez minden, amire futja, ennyivel reflektálok, semmi többel. Nem tudom, milyen arcot vág most Jin, de bizonyára nem örül a ténynek, mennyire rosszul "felelek" a szituációra. Úgy sajnálom...
A mellkasom nehezedni kezd. Nem pánikroham, ez csak a szokásos csalódottság, mi az életképtelenségemnek eredménye. A csend egyre feszélyezőbb, ismét viselhetetlen súlyként pihen meg a vállamon, s levegőt is nehezen kapok tőle. Miért viselkedem így...?
Annyira szégyellem magam.
Szinte hallom, hogyan kacagsz rajtam, Izé - bár néma vagy, sőt, még csak nem is létezel, még is tudatában vagyok annak, hogy reagálnál. Egyenest kiröhögnél - s milyen jogosan tennéd.
Nevetséges ez az egész.
A szemeimet könnytakaró fedi, s a folyni készülő lelkem vére az, mi az utolsó cseppjét képezi annak a bizonyos pohárnak. Különös - azt hiszem, most mérges vagyok. Igen, a testem utolsó, szürke atomját is a vörös düh festi színesre, s talán a legrosszabb az egészben, hogy egyedüliként magamra neheztelek. Hisz miért haragudnék másra? Rajtam kívül nem sokan tehetnek erről - úgy körülbelül senki.
Ingerültségem az, mi felállít az asztaltól, s még mielőtt a terapeutám, vagy a mostohaöcsém megállíthatna, lezártnak tekintve a beszélgetést, csak felrohanok. El minden elől, amit elkerülni lehetséges - magam mögött hagyom Jint, Jungkookot, de a harag, a gondolatok, és a fájdalom akaratom ellenére is velem tartanak.
- Tae!
Egyként kiáltanak utánam, s sietős lépteik zaja arra enged következtetni, hogy utánam eredtek. Bár jobb kondiban vannak nálam, még sem érnek utol – a dühben ázó adrenalinnak köszönhetően meglepő gyorsasággal vágtatok ki a konyhából, fel a lépcsőn, a folyosón át, egészen a biztonságot nyújtó szobám ajtajáig.
-
A tengerpartot aznap elhagyta a remény. Éjjel távozott, s nem búcsúzott el az ottlakóktól. Mindent magával vitt, ami rá emlékeztette a népet; a felhőtlen mosolyokat, a kacagást, a rózsaszín ködöt. Csak fogta magát, meg a velejárókat, s pofátlan mód eltűnt, mintha nem is ismerte volna a vízrengeteg partján élőket.
Izé, ha léteznél, biztosan ismernéd az érzést, milyen, amikor befejezel egy remek könyvet. Főleg, ha hasonlítanál rám, s te is ilyen fene elcseszett lennél - akkor saját magadnál is többet tudnál róla.
Az utolsó sorokat bújva eszedbe sem jut, hogy ez minden, s ha ezzel végeztél, semmi sem marad belőle - egyszerűen csak tudni akarod. Ott vagy, látod a szereplőket, a tájat, érzed, mit ők éreznek; velük vagy. Nem vagy magányos, nem az aktuális problémáidon töprengsz. Létezel, és abban a szent pillanat nem negatív az, ami kitölt belülről. Azaz, nekem világ életemben ezt jelentette az olvasás varázsa.
Lapozom, hogy megcsodálhassam az utolsó lapot, melyet írásjelek tarkítanak, s a tartalomjegyzéket látva keserű mosolyra húzom a számat. Tekintetem végigbarangolja a sorokat, s a fejezetek címét látva szinte táncolnak lelki szemeim előtt a friss emlékek. Csodálatos volt, hiába fulladt tragédiába - sőt, talán a szomorú, nehéz vég volt az, ami megkoronázta az élményt.
Halk sóhajt eresztek el, miként becsukom a keményfedelű, sötétbarna könyvet, ezzel szimbolikusan is kijelentem, vége van. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő; annyit tudok biztosan, hogy a borzasztóan kellemetlen konyhai beszélgetést követően felmenekültem ide, s azóta megállás nélkül olvasok. Tekintve, hogy kivégeztem a kezemben szorongatott kötetet, nem fél órát felejtettem magam mögött, azt hiszem.
Talán belekezdhetnék egy másik kiadványba, de meglehet, nagy csalódás lenne mindezek után, bár időm volna rá elég. Még hétágra süt a Nap, hisz fénye a függönyön keresztül játszi könnyedséggel tör be a tágas kuckóba, s teszi a helyiséget varázslatossá - feltehetőleg még a derekán sem járunk a napnak. Még is mivel kellene akkor elfoglalnom magam?
Nem megyek ki. Nem akarok beszélni senkivel sem, most kifejezetten vágyom a máskor bénító magányra. Anyuek amúgy is dolgoznak, Jinnek is dolga van, szerintem már fogadta azt a fiút, akit Hoseok hozott ide, Jungkook meg... Neki okoztam már elég csalódást. Mióta itt van, egyetlen szót sem tudtam váltani vele, mert egy halom szerencsétlenség vagyok.
Nem is baj - világ életemben magamra voltam utalva szabadidőmben, így ezer módját ismerem már az egyszemélyes hadsereg szórakozásának. Ha nem is olvasok, még mindig van lehetőségem sorozatot nézni, rajzolni, vagy... Vagy akármi mást. Meg tudom oldani. Legalábbis, szeretném elhinni, hogy így van.
Szerencsére, most nem érzem lehetetlennek, hogy rögtön kikecmeregjek a kényelmes fekhelyemről, nem úgy, mint azokon az elviselhetetlen reggeleken. Ha ebből a szempontból tekintjük, akkor most kifejezetten jól vagyok. Ha másikból, akkor... Akkor már kevésbé.
Kihasználva a folyamat könnyedségét, talpra állok, s a kedves könyvet kezembe véve indulok meg a könyvespolcok egyikéhez, hogy pihenhessen egy keveset. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, mikoris kézbe vettem ezt a kétszázlapos mesterművet.
Nehéz felidézni, melyik kis rés az övé - megesik, hogy nem rakok vissza egyet-kettőt, és ennek az esetek száz százalékában káosz, meg egy egész napos átrendezés a vége, s ahogy most elnézem, már közeleg ennek az eljövetele. Lehet, hogy ezt kellene csinálnom! Csoportosíthatnám őket szín vagy szerző szerint!
Kiváló ötlet.
A földre kerül egy, majd egy polcnyi, de mihelyst megkezdeném a következő sort, kopogás hangja üti meg a fülemet, amivel nem is volna semmi baj, ha nem a teraszom ajtajáról érkezne. Reflexből kapom oda a tekintetem, de mire felfogom, mi történt, JeongGuk már be is engedte magát az üveg nyílászzáron.
Ha lenne most a kezemben könyv, biztosan elejtettem volna ijedtemben, hisz egyrészt fogalmam sincs, hogy került a teraszra, másrészt nem értem, miként jutott be a folyton zárva tartott ajtón, harmadrészt el se tudom képzelni, egyáltalán mit csinál itt.
- Nyugi-nyugi! - rögtön ezzel indít, miként becsukja az ajtót, s bár megindul az irányomba, hamar meggondolja magát. A kezében egy szatyrot szorongat, de attól hamar megszabadul; az éjjeli szekrényemre teszi, s utána csak ideges mosolyával pillog rám egy darabig. - Ne ijedj meg! Nem bántani akarlak.
Fogalmam sincs, erre mit kellene reagálnom, így nagyra nyílt szemekkel méregetem tovább, hátha kiderül, hogy megint csak valami bugyuta álomról van szó, s nem többről.
- Nem jöttél le ebédelni. Jin azt mondta, hogy gyakran előfordul, de zavart, hogy nem ettél semmit reggel óta, így felhoztam neked. Jinie azt mondta, szereted, és tanúsítom, kurva finom.
Fogalmam sincs, hány órája láttam utoljára, de közel sem olyan csapzott, mint akkor volt. Most egy sima, fekete pólót és térdnadrágot visel, sötét tincsei immáron rendezettek – a friss, férfias tusfürdő illata, melyet magával hozott, nemrégiben megesett zuhanyzásról árulkodik. A fene megeszi, megint csak bámulom, mint egy hülye...!
- Nem szoktam ám folyton a teraszodon lógni, esküszöm! Csak valamiért biztos voltam benne, hogy nem nyitottad volna ki az ajtót nekem, szóval... Oké, így belegondolva az lett volna az erkölcsös lépés, de... Mindegy!
Zavaromban a hajamba túrok, addig sem látszik az arcom. Ez egy kicsit... meglepő, azt hiszem. Valamiért nem félek - tudom, hogy nem akar bántani. Nem tudom, miért, de egy ismeretlen oknál fogva biztos vagyok benne. Mármint, a tény, hogy ételt hozott nekem, minden utasítás nélkül, egyszerűen csak... szívet melengető.
- Gond, ha maradok? Segíthetek a könyvekkel. Nem baj, ha nem szólalsz meg, beszélek én kettő helyett is, ha úgy van.
Azonnal bólintok, minden további gondolkodást mellőzve. Biztosan megkergültem, de nem akarom elküldeni. Mármint, egyrészt nem tudnám, meg amúgy is, így legalább biztosan tudja majd, hogy nem nekem van vele problémám, hanem a betegségem nem viseli jól a társaságot.
Meg amúgy is, mi okom volna rá?
Széles mosoly húzódik az arcára, szinte megcsillannak a szemei, majd rögtön mellém is siet, s, hogy ne húzza az időt, közben meg is csodálja a menedékem.
- Király a szobád. Mikor utoljára voltam itt, még nem volt ennyi könyv...
Az biztos.
Mármint, emlékszem, ezer meg egy helyről kaptam könyveket az eset után. Talán erről voltam hírhedt, mármint a zaklatás előtt. Én voltam a srác, aki nagyon imádta a könyveket.
- Ülj le, egyél, én meg... leszedem a többi könyvet addig? - megerősítésként bólintok, gondolom nem biztos abban, mi a tervem. Basszus, mennyivel könnyebb lenne, ha meg tudnék szólalni... Nem baj, nem baj, rendben van, Taehyung, csak ne csinálj semmi szuperkínosat!
Bár most, hogy így emlegeti az ételt, már majdnem éhes vagyok. Mi a fene...?
Ő szép sorjában pakolja le a köteteket, én pedig engedelmeskedem; az ágyamhoz tipegek, s lehuppanást követően rögvest az ölembe veszem a szatyrot. Egy gondosan lezárt műanyag tálat érzek benne, meg valamiféle dobozos üdítőitalt, az evőeszközök jelenlétéről viszont csak az általuk keltett zaj árulkodik.
Elképesztően jól esik ez az egész.
-
- Aztán csak ott álltunk, ketten, nyakig lisztesen, egy csoport ünneplő, és a születésnapos Jin előtt! Annyira kellemetlen volt - Ő hangosan nevet a sztorin, s ami meglepőbb, hogy még én is kacagok rajta. Nagyon rajta volt az ügyön, s annak ellenére, hogy nem vagyok humoromnál, hamar áttörte a jeget.
Miután befejeztem az étkezést, csatlakoztam hozzá, s együtt viszonylag hamar lepakoltuk a polcokat. Az utolsó könyv az ő kezébe kerül, s a színének okán a sötétzöld kupacra helyezi, majd elégedetten rám pillant, amit bár értékelek, elviselni nem vagyok képes sokáig. Nagyon furcsa, hogy nem érzem rosszul magam a közelében, s minden bizonnyal emiatt ég az arcom megállás nélkül.
- Nos, Tae, akkor kezdjük el visszapakolni, vagy szedjük össze a hiányzó könyveket, és majd utána? - na, az eldöntendő kérdésekkel nem kifejezetten vagyok kisegítve, hisz hiába bólogatok, nem hiszem, hogy érti, mire gondolok. Valamiért még is elmosolyodik, majd meglep, de a kimondatlan döntésemhez hűen cselekszik - én meg minden további nélkül követem.
Nem bízom meg benne, nem erről van szó - azt hiszem -, de annyi biztos, hogy egy pillanatra sem tartok tőle. Nem tenne bennem kárt, ebben valamiért holt biztos vagyok.
- Na, még reménykedem, hogy találunk olyan könyvet, amit valaha én is olvastam – miközben elhagyjuk a szobát, ezt jókedvűen megjegyzi, s én is megmosolygom. Nem tartom valószínűnek, de ha az egyiket még is olvasta, örömmel fogadom majd a hírt.
Nem érzem magam kellemetlenül, hiába vagyok teljesen szótlan, egyszerűen teljesen lefoglalja az agyam, nem hagy kínos szüneteket. Nem értem, hogy tud ennyit beszélni kiszáradás nélkül...
Nem értem, de nagyon örülök neki.
Végigballagunk a folyosón, le a lépcsőn, ő csak fecseg, de én szívesen hallgatom. Figyelek, és néha még meg is próbálok a szemébe nézni, mikor hátrapillant rám. Jól esik, hogy ennyire próbálkozik. Csak abban reménykedem, hogy nem Jin, vagy a szülők egyike kényszeríti rá...
Elmerülök gondolataimban, s felébredni csak akkor vagyok képes, mikor az előttem megtorpant mostohaöcsém hátának ütközöm. Megkérdezném, mi a gond, de egyrészt nem vagyok képes rá, másrészt elég felnéznem, hogy kielégítsem kíváncsiságomat.
Jin, és egy férfi, valószínűleg a páciense. Levegőt sem merek venni egy pillanatra, hisz a konyhaasztalnál ücsörögnek, minden további nélkül észrevehetnek, ha hangoskodunk. Ha megtörténne, Jin biztosan a fejünket venné...
A férfi vállát simogatja, halkan beszél - nem tudom kiszűrni, mit mondhat neki. Mondjuk semmi közünk hozzá, mennünk kéne, de... Nem tudom elszakítani a tekintetem a karjairól. Feltűrt felsőjének köszönhetően könnyedén kivehető a megszámlálhatatlan vágás, mi azokat borítja.
Istenem...
Ő lenne Hoseok barátja?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése