aesthete ⌞hyungwonho⌝

Cím: Aesthete

Korhatár: +16

Párosítás:  hyungwonho [Hyungwon x Wonho//Hyungwon x Hoseok] (Monsta X) 

Terjedelem: one shot 

Figyelmeztetések: alternative universe, öngyilkos gondolatok --

Aesthete

  Hyungwon nem tudja, hol van, ahogy azt sem, hogy honnan indult, vagy hová tart. Szokatlan számára ez a már harmad napja tartó mozgalmas, s ép ésszel felfoghatatlan procedúra, aminek részleteit senki még csak megmagyarázni sem volt hajlandó - pedig joga volna tudni róla. 

  Alig hetvenkét órával ezelőtt még minden a megszokott volt; tisztán emlékszik, ott ült, a kutatólabor fehér linóleum padlóján, s várt. Nem tudta, hogy mire – sosem volt tudatában, hisz erre nincs szükség. A kísérleti alanynak nem kell minden apró részletet ismernie – az egereket sem kérdezik meg, mit gondolnak az injekcióról. Mert senkit sem érdekel, miféle ideák járnak a fejükben, már, ha jár valami egyáltalán. 

  Hyungwon tudja magáról, hogy nem jelent többet egy kisegérnél. A kutatóintézetben berendezett apró szobát önmagában márcsak heccből is ketrecként emlegette, hisz semmiben sem különbözött attól - egy ágy volt minden, ami a helyiség bútorzatát képezte, s azt is az utolsó centiméteréig fehérre mázolták, bepiszkíthatatlan, ragyogó, unalmas fehérre, akárcsak a falakat, a padlózatot, vagy Hyunwon pizsamáját. 

  Utálta. Gyűlölte a tényt, hogy ő csak egy jelentéktelen, pótolható kisegér, mióta csak a világra segítették. A sivár napjait gyerekként az egykedvűség elleni tehetetlensége keserítette meg, fiatal felnőtté cseperedve azonban a savanyú rosszkedvének már nem volt különösképpen oka. Hozzászokott ahhoz, ami körülvette, tudatosult benne a tény, hogy számára a világot ezek a sápadt falak, s az idegen tudósok jelentik. Nem küzdött a gyógyszerek ellen, nem harcolt a kutatókkal - hagyta, hadd tegyék tönkre őt teljesen, hisz minél gördülékenyebben haladnak előre, annál gyorsabban éri majd utol a pusztulás. 

  Ebben bízott; a gyönyörű, csodálatos végben, az elillanásban. Megváltásként tekintett a halálra, dédelgette gondolatát, s minden éjjel, a lámpák lekapcsolását követően az elmúlás ideája cikázott szemei előtt. Egy normális ember fél attól, amiért Hyungwon minden arra alkalmas pillanatában fogát csikorgatva fohászkodott. 

Fogalma sincs, milyen nap volt három nappal ezelőtt, hisz az övéi szinte tökéletesen egybefolytak. Felkelni, enni, hagyni, hadd tegyenek tönkre, megint enni, s aludni térni – se több, se kevesebb. Csak ez, újra, és újra, majd húsz éven keresztül. Akár kedd volt, akár szombat, Hyungwonnak mindent jelentett a laborba törő fegyveres egyenruhások hada. Nem riadt meg, hisz nem félte a halált - nem fogta fel, mi történik vele, vagy a laborral, az épülettel, mi gyakorlatilag születési helyét, s az otthonát jelentette, de nem is érezte lényegesnek ennek megértését. 

Nem féltem, mert tudtam, bármi is következzék, jobb lesz ennél. 

  Az emlék még most is megtáncoltatja gerince mentén a borzongás, milyen is volt, mikor az egyenruhások vezetője fegyvert fogott rá. Egyetlen másodpercbe, csupán egy apró, semmis mozdulatba került volna, hogy törékeny valója minden fájdalmától megszabadulhasson. Shin Hoseok megtehette volna, golyót ereszthetett volna Hyungwon fekete, már-már élettelen szemeinek közére. Látta a kínt, érezte a halálvágyat, mely a földön térdepelő fiúból áradt, mégsem cselekedett. Reményt nyújtott, mégha csak pár röpke másodperc erejéig is, de meglengette Hyungwon előtt a mézes madzagot, a vég csodálatos gondolatát, aztán leengedte a lőfegyverét, s míg katonái az undorítóan tiszta padlóra kényszerítették a kutatókat, addig ő onnan segítette fel a megtört fiút. 

  - Be ne aludj nekem ott hátul, heló! - Elég volt csak gondolnia rá, a személyautót vezető Shin százados már jelét is adja jelenlétének. - Mindjárt ott vagyunk, kibírod. 

  Nem reagál rá, nem érzi szükségesnek. Egy negyed életet élt le anélkül, hogy az elkerülhetetlennél többször szóljon idegen emberekhez, szoknia kell még, hogy idekint minden másként működik. Elfordítja a fejét, úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna Hoseok szavait – ő az egyetlen ember, akitől nem tart, s ennek miértjét, ha erőszakkal fenyítenék sem tudná nevén nevezni. A százados más, mint a többi ember; egyáltalán nem hasonlít a kutatókra, sokat mosolyog, és a kelleténél jócskán több badarság hagyja el a száját. 

Ő olyan... valódinak tűnik. 

 Kifejezetten nem szeretne most gondolkozni, de nem tud megálljt parancsolni elméjének. Felületesen kémleli a látképet, bámul, miként elrohan mellettük a táj, s eltűnnek mögöttük a fák, villanyoszlopok, az őket borító fűtől zöldes domborulatai a talajnak. Az autóban utazás élménye nem ijesztő, hisz megszokta már a műanyag dobozokba való bezártságot, az, hogy ez halad közben, közel sem idegen a számára. Nincs benne semmi új, rémisztő vagy szokatlan. 

 Egyedüliként a jármű belsejének illatát furcsállja csupán. Erős férfi kölni, autóillatósító és cigarettafüst aromája keveredik a zárt gépkocsiban, ami a számára különös. Felismeri mindet, egytől-egyig, de megszokni vagy elfeledkezni róla képtelen. 

  Valahogy a szagok szeretnek kitolni vele; az elmúlt három napot kivizsgáláson, illetve a rendőrségen töltötte, s az ottani bűz miatt a konkrét létezés is problémássá vált a számára. 

Ez az illat viszont annyira nem zavar. 

  Nem beszélgetnek. Hyungwon nem tudja, hogyan kell, és ha őszinte akar lenni, nem is igazán szeretne, ezt pedig Hoseok képes tiszteletben tartani. Eleinte furcsának találta, hogy ez a gyönyörű szerzet egyetlen viccét sem hajlandó megmosolyogni, ráadásul a szemkontaktust is kerüli, de három nap bőven elég volt hozzáedződni a különös tulajdonságaihoz. 

  - Hyungwon – hosszú perceken át tartó, nézelődéssel leplezett morfondírozást követően a százados karcos hangja riasztja fel, ezzel darabokra szaggatva a közöttük pihenő némaságot, melybe eddig a jármű zajai rondíthattak bele egyedül. - Kapcsold ki az öved, itt vagyunk. 

  Az említett minden további nélkül nyúl is a csat után, hogy kiszabadíthassa magát a szíj szorításából. Szerencsére tudja, hogy bánjon vele - hisz nem egyszer kényszerítették már ilyesmibe -, így ez kivételt képez minden más ügyes-bajos dolog alól, amiben a százados kénytelen segítő kezet nyújtani az ügyetlen fiú számára. Hoseoknak nincs ezzel problémája, hiszen – amellett, hogy ez a kötelessége -, van valami Hyungwonban, minek okán akaratlanul is finomabban bánik vele bármelyik hölgynél, azonban a fiatalabb ezt nehezen, sőt, egyáltalán nem hiszi el. Olyan elképzelhetetlen, hogy valaki szívesen segítsen neki akármiben is. Hisz ő csak egy kisegér. A kisegerekkel nem szokás törődni. 

  Hyungwon számára a szabad akarat definíciója ismeretlen – Hoseok első szavára ugrik, pedig nem sok közük van egymáshoz. Egyszerűen hozzá szokott már ehhez, s talán irányítgatás nélkül el is veszne az élet bonyolult döntéseinek kusza labirintusában, így, annak ellenére, hogy fogalma sincs, hol van az az itt, azonnal követi a századost, mihelyst az parkolás után kiszáll a fekete, méreg drágának tűnő járműből. 

  Sosem járt még kint. Nem volt rá alkalma, pedig gyerekként számtalanszor álmodozott azokról a helyekről, amiket csak képeken keresztül csodálhatott meg. Áhítozott a hegyekről, patakpartokról, friss, harmatos mezőkről, de elképzelni sem tudta, milyen lehet csupán létezni is a szabad levegőn. Tudta, hogy más érzés, ezért is vágyott rá ennyire, tapasztalni akarta, mindennél jobban... 

  Aztán teltek a napok, hetek, hónapok, évek. Ahogy saját élete, úgy a külvilág is egyre kevésbé, majd már egyáltalán nem érdekelte. Nem számított, milyen idekint, ahogy az sem, milyen bárhol máshol. 

  Nem érzi magát izgatottnak. Biztosan csak átsétálnak valahová - alig pár másodperc, amúgy sincs mibe beleélnie magát. 

  Teljesen érdektelen arckifejezéssel nyitja ki az ajtót, s lép a betonra. Eddig is látta a sötétített ablakon keresztül a tengerpartot, de ugyan olyan volt, mint a képeken - számára immáron érdektelen. 

  Egészen addig, még ki nem lép az autóból. 

  A szél pajkos kisgyerekként rohangálja körbe az üres, homokos partot – nem foglalkozik senkivel, s semmivel. Felkapja az eldobált szemetet, életre kelti, bábként játszadozik vele, s nem tart a tengertől sem, azon táncot járva kelt hullámokat, mintha tényleg csak egy hiperaktív embercsemete volna. 

 Hyungwon hajába túr a csípős, sós levegő, bebarangolja a ruha által nem fedett testrészeket, ottjártának jeléül libabőrt hagy maga után. A Nap ki sem látszik a sötét felhők mögül, az erős szélből következtetve vihar van kitörőben - háborog a tenger, vad a légjárás, Hyungwon pedig levegőt is elfelejt venni egy pillanatra. 

 Talán a természet önállósága, s az abban rejlő szépség bénítja meg, s teszi mozdulatlanná, de meglehet, hogy csak elfojtott önvalója igyekszik az idegen érzések okán kiszakadni onnan mélyről, ahová Hyungwon azt már réges-régen eltemette. Minden él, lélegzik, s illata van. Nincsenek falak, semmi sem csipog, nem léteznek határok sem. 

 - Vedd le a cipődet - Hoseok hangja eltompul a környezet láttán, alig észleli, még is hallgat rá. Érzi, ahogy a szíve hevesebben ver, miként valami ismeretlen emóció szökik a mellkasába, mi ürességtől kongott, ki tudja már mióta. 

 Nem gondolkozik tovább azon, hova tartanak. Lerángatja magáról a kopott bakancsot, mit a rendőrségen erőltettek rá, s felszisszen – parányi kavicsok fúródnak a talpának érzékeny bőrébe. Hoseok arca is eltorzul, miként hasonlóan cselekszik, s utat mutatván a fiatalabbnak, rögvest a homok felé indul. 

 Minden lépés fájdalmas, az apró, kis kövek üvegszilánkok érzését keltik, Hyungwon mosolya képéről mégis levakarhatatlan. Nem meri az őt vezetőt megelőzni, így nyugalmat erőltet felzaklatott valójára, s hagyja magát újra, s újra lenyűgözni. 

 Hoseok tudja, tökéletes választásnak bizonyult a part. Hyungwon, a fiú, aki első találkozásukkor némán könyörgött a halálért, most alig fér a bőrébe. Fekete, üres tekintete megtelik élettel, olyan, mint egy hóban nyíló, vérvörös virág. 

 Átvágnak a parkolón, s elérik a szemcsés talajrészt. Rohamléptekben tart feléjük a vihar, Hoseok még sem kíván visszafordulni - erős a szembeszél, s magával hozza a természet jellegzetes, friss illatát. Mindkettőjük talpa vérzik, a sebekbe homok kerül, de tempójuk egy pillanatra sem lassul, sőt, az utolsó pár lépést Hyungwon már futótempóban teszi meg a végtelen tenger felé. 

 A fiú megrészegül ettől az ismeretlen érzéstől – azonban ezt egy tizedmásodperc erejéig sem bánja. Nem érdekli, hogy ki ő, hogy hol van, hogy miért van itt. A sós, zavaros vízbe trappol, nem hatja meg, hogy a hullámok a térdéig áztatják szűk nadrágját. Élvezi a fájdalmat, amit a sebeit nyaldosó sós víz okoz, a képére ülő vigyora egyenesen levakarhatatlan. 

 Talán tudat alatt szándékosan veszik el az érzésben, a végtelen tenger látványában, hisz tudja, el fog múlni a varázs. Idővel visszatér a halál vágya, rossz dolgok történnek majd, meglehet, még az eddigieknél is elviselhetetlenebbek. Ezért átadja magát a pillanatnak, életében először, s talán utoljára. Érez, ó, de még mennyire! Fogalma sincs, mi ez, de ha tehetné, önként fulladna meg benne. 

 Hyungwon a momentum bűvöletébe feledkezi bele, Hoseok pedig Hyungwon látványába. Csak csodálja, pár lépés távolságból, ő nem megy a vízbe - megelégszik a gyönyörű fiú látványával. Nem ér hozzá, nem mocskolja be, hisz nem teheti meg. Főleg nem a gyógyulás pillanatában. 

 - Na, milyen íze van a szabadságnak, Hyungwon? - Talán jobb volna, ha hallgatna most a százados, mégsem őrzi meg csendjét. Csak tudni akarja, hát bűn ez? 

 A fiú nem néz rá, nem veszi le szemeit a horizontról. Szigorúan a végtelen vízrengeteg s az ég találkozásának vonalát hajlandó vizslatni, s nem csak azért, mert gyönyörűnek találja. Talán nem kellene megmutatnia a századosnak, mit vált ki belőle ez a fura, megszokhatatlan, friss emóció, mi benne túlcsordul, s sírásra kényszeríti. Némán hullatja lelkének vérét, hátha kevésbé fest majd így puhánynak. 

 - Jó. Nagyon jó - könnyei nyaldossák az arcát, beszélnek az gyengeségéről, mint nyílt titokról. 

 De ha gyönge is ebben a pillanatban, minden bizonnyal ő a legszabadabb erőtlen teremtmény ezen a világon.