metanoia [3/16] ⌞vkook⌝

Metanoia
3. fejezet - rohamosan rosszabb

Taehyung szemszöge

  Sokszor mélázom el mostanság azon, hogy vajon tényleg kijár-e nekem a PTSD. Tudod, Izé, általában katonák szenvednek ebben a betegségben – olyanok, akik embereket láttak meghalni, sőt, maguk is kockára tették a komplett létezésüket, nap mint nap. Érthető, hogy ez nem múlik el csettintésre – én a zaklatásomra ugyanígy reagálok. Ez a gyengeségemről árulkodna? A velem történt dolgok tényleg ilyen súlyosak?  

   Jin szerint le kéne állnom ezzel. Mármint, a túlagyalással, mert csak rontok a helyzetemen. A PTSD önmagában nem jelent sem depressziót, sem szorongást, viszont társtünetek lehetnek; nagy valószínűséggel én halmozom az élvezeteket, és mind a hármat dédelgetem szűk kis koponyámban. 

  Igazából ezért borzalmas, mert szorongasz és depresszív vagy egyszerre. Szorongasz, minden túlságosan aggaszt. Depressziós vagy, semmi sem hat meg igazán. Poszttraumás stressz szindrómában szenvedsz, akaratlanul is látod magad előtt azt, ami tönkretett, sokkal gyakrabban, mint kellene. Ez az egész maga a pokol. 

   Vajon jobb lenne, ha rendszeresen szedném a kedélyjavítót? Talán – de annyit nem ér, hogy még ingerlékennyé is váljak tőle. Továbbá, mit ér a jóllét, ha mű? Rendben szeretnék lenni, de nem a gyógyszerek miatt. Olyan örömöt szeretnék érezni, amiről a kedvenc könyveimben írnak – tapasztalni akarom azt a felhőtlenséget, a problémamentes másodperceket, akarok egy kis szeletet belőle.  

   Nyüszítve fordulok egyik oldalról a másikra. Fáradt vagyok, de többet már nem tudok aludni, ez pedig kikészíti a mindent agyonhajszoló elmémet. Nehezen ugyan, de az íróasztalom fölé szegelt faliórámra emelem a tekintetem, és keserű fintorral az arcomon realizálom, hogy nem véletlen a csend, ami az egész környéken uralkodik. Hat óra két perc.  

    Végül is, Jin fél hét körül kel, DoJoon és anyu pedig lassan munkába indulnak – addig olvashatok, vagy akár bepótolhatom a zuhanyt, ami az esti szunyókálásom okán kimaradt. Elég hamar dől el, mivel töltöm el azt a pár percet, ami Jin ébredéséig hátra van; nem bírom elviselni a tényt, hogy nem tisztálkodtam rendesen tegnap, így végre, órákon át tartó, konstans kínok közt fetrengést követően először emelem meg lábaimat, s ülésbe kényszerítem magam. Most már van okom rá.

    Sajog a hátam, zsibbadnak a végtagjaim, és hasogat a fejem a sok tépelődéstől, mégis, jóleső most ez a fájdalom. Jobb ez, mint a bennem kongó üresség, az, ami eddig a pillanatig mindent elnyelt, amit csak tudott, akármit, amit egy tizedmásodperc erejéig is érzékeltem a mellkasomban. Talán ez a legrosszabb az egészben; a depresszió nem száz százalékos bánat, nem olyan kék, mint azt elképzeli az egyszerű ember, aki egyedül a médiából ismeri a kifejezést.  

  Bonyolult, de az elmémet uraló betegségnek hála érezhetek reménytelenséget, miszerint sosem leszek jól többet, vagy szoronghatok, hogy mi jöhet még. Nos, emellett lehetek ténylegesen szomorú, vagy gyűlölhetem is magam, ha úgy áll a szénám – de javarészt nem érzek az égvilágon semmit, és ez a legeslegrosszabb mind közül.  

   Jelenleg üres vagyok – üreges, akár egy váza, csak virágok helyett bennem gondolatok bontakoznak ki, olyanok, amikben semmi szép sincsen. Megtépázott, vadrózsák ezek, feketék, és szakadtak; semmiféle esztétikum nincs bennük, ráadásul a töviseikkel kárt is tesznek a vázában. Vicces – köcsögnek sokszor becéztek már, de gondolom, nem ezzel a hasonlattal a fejükben tették.  

  Két lábra szenvedem magam, s még mielőtt elmerenghetnék a korai órák szépségén, megszaporázom lépteimet az ágyammal szemben található szekrény felé. A helyi nyárhoz híven minden bizonnyal ma is rohasztó forróság várható, így megkímélem magam a hosszú ujjú felsők melegétől, s most egy egyszerű, sötét rövid ujjú póló mellett döntök, mely mellől – bár zavaró, hogy kilógnak csontos karjaim –, nem tágítok. Nem féltem a sápadt bőrömet sem, hisz az év vicce volna azt állítani, hogy én majd önakaratból a napra megyek délután. Végül a megszokott, árnyszín térdnadrágom is kezem közé kapom, s egy tiszta alsót még előkerítve indulok a szobámból az immár közös fürdőszobánk felé.  

   Nem találkoztam JeongGukkal, hisz az egész estét, illetve éjjelt a szobámban töltöttem el, így szerencsére nem tudtak személyes köszöntésére kényszeríteni. Tudom, hogy az lett volna a vége; mindig ez van. Jin is bizonygatta nekem, hogy egy aranysrác, és nem kell tartanom tőle, de neki illene a leginkább tudni, mennyire nem így működik ez.  

    Mindenesetre, mihelyst kinyitom az ajtót, örömmel hallom az apró helyiséget is bezengő horkolást a szomszédos szobából, ahonnan szintén nyílik ide egy ajtó. Tehát még húzza a lóbőrt, méghozzá maximum hangerőn – eleinte még a mosolyom is lenyelem, hisz basszus, nem tehet róla, de pár lépés megtételét követően már egyenest vigyor ül ki a képemre. Nem kellene, hogy viccesnek tartsam, de nézzük a jó oldalát; a srác akarata ellenére is örömteli pillanatokkal indítja a kapcsolatunkat. 

    Kihasználva a másodpercnyi kedélyt, végigpillantok a már ismerős helyiség minden apró pontján, jelek után kutatva, vajon járt-e itt? Ha igen, mit tett, s hova? 

    Azonban a fehérségtől ragyogó szoba ugyan olyan, mint ahogy azt tegnapelőtt hagytam – sehol egy eldobált gönc, vagy ismeretlen fogkefe. A zuhanykabin, ami a sarokban kapott helyet, fényes, s csillog a tisztaságtól, a törölközőakasztón csak az enyém lóg. A szemközti falon is minden úgy van, ahogy lennie kell; a tükrös szekrényen egy kósza folt sem látható, a mosdókagyló is rendben van. Semmi változás – tehát, a lenti fürdőt használta volna? 

   Csupán vállat rántok, majd szokásomhoz híven pakolom le váltógöncömet a radiátorra, lecsekkolom még egyszer, hogy a törölközőm biztosan a helyén van-e, és, ámbár kellemetlenkedve, de vetkőzni kezdek. Mit csinálok, ha felkel, és teszem fel, meglátogatja a mosdót, mert teszem fel, nincs kedve lemászni? Basszus, annyira borzalmas lenne, inkább bele sem gondolok…

    Tisztálkodás közben magamban már le is vezettem a kis monológomat, amit Jinnek szánok majd a közös fürdő használatával kapcsolatban. Ha ennyire jóban van ezzel a JeongGukkal, akkor minden bizonnyal nem nagy kérés, hogy beszéljen vele erről, s kérje meg, hogy kopogtasson párat még mielőtt beveret, mindkettőnk lelki épségének érdekében. 

    Fogalmam sincs, hogy kellene ehhez hozzáállnom. Van egy testvérem – nem vér szerinti, de akkor is, van, él és lélegzik. Egy öcsém, aki a róla elmondottak alapján maga a tökély; szófogadó, szorgos sportoló, jó jegyekkel, olyan, aki nem lázadozik, egyszóval, minden szülő álma és vágya. A lehető legremekebb testvér, akinek örülnöm kellene, hisz feltehetőleg meg fog érteni, és tartja majd a neki kiszabott távolságot – mégsem vagyok képes megszabadulni a félelemtől, ami az ő kapcsán nyomja a vállaimat. 

  Hogy miért nem? Azért, mert hiába teszek szert a számomra tökéletesen megfelelő öcsre személyében, mikor Ő csak terhet kap a nyakába az új, beteg bátyjának köszönhetően, 'ki nagy valószínűséggel pánikrohamot fog kapni az első adandó alkalommal, mihelyst lépni próbál felé. Egy újabb élet, amit megnehezítek, egy újabb csalódott arc, mikor elmenekülök a kérdések előtt. Nem más ez, csupán kudarc, mely ki tudja, már hányadik arcát mutatja felém. Savanykás íze van ennek a gondolatnak. 

    Te is érzed? 

   Zuhanyzás után, mihelyst megszárítkoztam, s a sötét gönceimbe erőszakoltam magam, a fogmosást is letudva hagytam el a veszélyzónát. Alapvetően azt sem bánom, ha órákat kell eltöltenem a kis helyiségben, hiszen itt aztán tényleg nincs, ami megzavarhatna, most viszont magamhoz képest szinte már túl gyorsan végeztem. Nem kell atomfizikusnak lenni hozzá, hogy tudja az ember; azért kapkodtam, mert tartottam az újdonsült családtag betoppanásától.

   Halk, óvatos léptekkel lépek vissza a menedékembe, ahol elsőre a faliórát nézem meg magamnak; hat harminckettő. Hál’ Istennek! Le sem teszem az alfelem, minden további nélkül baktatok a folyosóra vezető ajtóhoz, talán kicsit nagyobb hévvel is, mint kellene. Egyrészt, most talán nagyobb szükségem van a beszélgetésünk pótlására, mint akármikor máskor, másrészt pedig kíváncsi vagyok, tud-e valamit JeongGuk reakciójáról, miként és hogyan hatott rá a levelem, ha végigolvasta egyáltalán. 

    Teljes a csend, egyedül JeongGuk horkolása hallatszik ki, de az is csupán az ő ajtaja előtt elhaladva kúszik a hallójáratomba – nem csak a mi, de Parkék szárnya is totál üres. Anyuék feltehetőleg már sehol sincsenek, így jelenleg hárman osztozkodunk egy akkora házon, ami képes volna egy légiós csapatot elszállásolni, minden nyomorgás nélkül. 

   Furcsa, sőt, kicsit ijesztő is, így a magam nyugtatásának érdekében nem kifejezetten ügyelek a nesztelen vonulásra – persze felriasztani sem kívánom újdonsült testvéremet, így az ő hallókörzetében még úgy, ahogy, de néma vagyok, s mihelyst kiesem abból a zónából, emberhez méltó járást erőltetek magamra, s annak zajával próbálom lekötni a figyelmem a kitörő pánik előtt. 

    Igen, ezt kifejezetten utálom; hiába az otthonom immáron, ilyen helyzetekben az üres lépcső, mely a földszintre vezet, akaratlanul is a zeneterem irányába kanyargó, szűk átjáróra emlékeztet. Hiába szaporázom meg a lépteimet, szedem, teszem lábaimat, egyiket a másik után, hamar eluralkodik felettem az ismerős nyomás; egyedül vagyok. Védtelenül, csak úgy, mint mikor szerdánként a zeneterem felé igyekeztem az órákat követően. Úgy érzem, megint veszélyben vagyok. 

    Hajlamos voltam gondolataimba feledkezni, így eleinte még az általuk csapott zajt sem érzékeltem, csak akkor, mikor már túl késő volt. Most képtelen vagyok koncentrálni, akaratlanul is fülelek, hisz a testem már védelmi mechanizmusként így reagál, ha hasonló helyzettel találom szembe magam.

    Nem, nem, nincs semmi gond. Itthon vagyok, itt lakom, nem eshet bajom. 

   Még el sem értem a lépcsőt, s máris az egekben a vérnyomásom, egyre gyorsabban ver a szívem. Az ismerős halálfélelem méregként terjed szét a testemben, kitépi kezemből az engem irányító kontrollert, s játszi könnyedséggel kerít a maga hatalmába. Érzem, ahogy az a kevés erő is, mi megbújik testemben, egykettőre elillan, szédülni kezdek, s így a lépcső fele sem merek indulni, akármennyire is menekülésre buzdít minden ösztönöm. Ráz a hideg, egyenesen reszketek, mégis patakokban folyik testemről az izzadtság. Nem, könyörgöm, ne…

   El fognak kapni, el fognak kapni, el fognak kapni. Megint meg fog történni, de én nem akarom, könyörgöm, ne-ne-ne, nem tehetik ezt velem, valaki segítsen már, a fenébe! 

   Szúr a mellkasom, görcsöl, nem kapok levegőt, azt hiszem, nagy baj van. Nem, nem, megint csak félreértem! 

   De mi van akkor, ha most tényleg gond van, ha komolyan az elmúlás vár rám, csak rohamnak hiszem? Valahogy le kell jutnom innen, de túl veszélyes, émelygek, alig látok, úgy szédülök. Kiabálni szeretnék, de képtelen vagyok, ugyanúgy a torkomra ég minden szó, mint minden egyes alkalommal, mikor rám vetették magukat. Így van, elpatkolok a fenébe, s segítséget sem tudok kérni, mert egy cseppet sem vagyok jobban.

   A padló mozog a talpam alatt, s hiába próbálok támaszkodni, képtelen vagyok rá. Borzalmasan érzem magam, nem jön segítség, hogy is jönne, a néma sikolyt a kutya sem hallja! Mindjárt elsírom magam, sőt, már zokogok is, s hang még mindig nem hagyja el a torkomat.

    Nem érzem a lábaimat, nem érzem a lábaimat, el fogok esni, mindjárt el fogok esni… 

   Kapaszkodom – kár, hogy a levegőbe. Nem lep meg, szinte egyetlen szekundum töredéke alatt borulok a folyosó falának, teljesen elveszítve minden irányítást a testem felett. Ennyi, kész, vége van, el fognak kapni. 

  Vergődöm, mint egy partra vetett hal, s elég jól játszom a szerepet, hisz engem is fojtogat a légszomj. Hiába csapok zajt, tudom, hogy felesleges, Jin lehetetlen, hogy innen meghalljon. A fenébe, miért ilyen rossz, ilyen gyorsan…

    Eleinte az elmémet kitöltő pánik nem is engedi észrevenni a hozzám közelebb eső ajtónak nyílását, a zajt, s a szólongatásomat is egyenesen figyelmen kívül hagyja az elmém. Egyetlen dolgot szeretnék most igazán, lélegezni, de annyira nyom a félelem, hogy képtelen vagyok rá, hiába erőlködöm tüdőm szakadtáig… Meg fogok fulladni. 

    Nem észlelem a futólépteket, az idegen jelenlétét sem, hiába van vészesen közel hozzám. A látásom homályos, süketté tesz a fehér zúgás, zsibbad a testem – ez a vég. Rabul ejtenek, miközben épp az utolsókat rúgom. 

   - Taehyung! Taehyung! – Valaki mellém térdepel. Nem ismerem fel a hangját, s mivel semmit sem detektálok igazán, külsejével sem tudok mit kezdeni. Nem az egyik támadóm, nem SeokJin, ki ez? 

JeongGuk? 

    - Minden rendben lesz, Taehyung. JeongGuk vagyok, a mostohaöcséd. Hallasz engem? – Nehezen tudok reagálni, kapkodom a levegőt, de legalább már valamennyi bejut a tüdőmbe. Meg sem próbálok szavakkal válaszolni, csak bólintok. – Mit érzel most? Mitől félsz? 

   Nem kell erőlködnöm, akaratom ellenére ered meg a nyelvem, már amennyire a szakadozó légzésem engedi neki. Annyira gyakorlatiasan kezeli a helyzetet, hogy nem tudok elvonatkoztatni, olyan, mintha Jin lenne… 

   - E-e-elfognak… k-kapni… m-m-megint – zihálom, mire azonnal mozdul, s szigorúan a jobb kezem hajlatát fogja meg, s a hátamat is a közepénél támasztja meg.

     - Rendben, Taehyung. Otthon vagy, a lovasfarmon. Most fel foglak segíteni, hozzád fogok érni. Én vagyok az, nem vagy egyedül, itt vagyok veled. 

   Annak ellenére, hogy a testemet teljesen elhagyta az életerő, könnyű szerrel állít talpra, majd meghagyva nekem a menekülés lehetőségének érzését, letámogat a lépcsőn. Megállás nélkül beszéltet, kérdezget, úgy, ahogy Jin szokott, kényszerít, hogy koncentráljak, hisz az megöli az indokolatlan rettegést. Teljesen megfeledkezem a tényről, hogy nem a terapeutám, hanem egy ismeretlen, nálam fiatalabb fiú segít rajtam. 

-

   Most már a kanapén ülök, a nappaliban, lassan, de tisztul a kép, javul a lélekjelenlétem, mondhatni rendesen kapok levegőt. Egy takarót terített a hátamra, mielőtt átugrabugrált a konyhába. Most épp egy pohár vizet hoz nekem, közben megállás nélkül beszél, tudatja velem, van társaságom, nem eshet bajom. Honnan tudja, mit kell ilyenkor csinálni? 

   Viszonylag könnyebbnek érzem magam, bár rettenetesen szégyellem, hogy nem csak a reggelt, de kapcsolatunkat is egy rohammal indítottam… Annyira szerencsétlen vagyok. 

   - Itt is vagyok. Tudom, vizet ígértem, de a dobozos gyümölcslé valahogy szimpatikusabbnak tűnt, ha esetleg remeg még a kezed, nem fog kilötykölődni. – Bátorító mosolyt küld felém, miként előkerül a fal takarásából, s most először tudom felmérni, ki is a mostohaöcsém. 

   Természetes sötétbarna tincsei kócosak, mindenfelé állnak, a szemétől kezdve az ellenkező irányig, mégis tökéletesen illik az arcszerkezetéhez. Biztosan fodrász vágja a haját, azért tűnik ilyen szépen formázottnak! Tekintetem lejjebb vándorol, miközben ő csak fecseg, s fecseg, miként a mosolygós, vidám narancssárga papírdobozhoz rögzített szívószálat az annak szánt helyre beszúrja. Megcsodálom dús, hosszú szempilláit, mi alatt két hatalmas, mandulavágású barna szem ül, majd kecses orrát, végül cseresznyeszín ajkait illetem a tekintetemmel… Az arca nagyon szép. Végigpillantva testén, rögtön észlelem, hogy azért is gondolhattam őt az előbb a terapeutámnak, mert nagyon hasonló a testfelépítésük; magas, izmos, széles vállakkal. 

   Irigylem, én világ életemben ilyen nyeszlett voltam. 

Pizsamában van, ruhája gyűrött, de így belegondolva, nem lep meg a dolog, hisz valószínűleg a roham közben csapott zajra riadt fel. Basszus, bocsánatot kellene kérnem, de ahogy figyelem alakját, megint minden szó a torkomra ég… 

  - Tessék! – Kedves mosolya egyetlen pillanatra sem konyul le az arcáról, az asztalra helyezi az italos dobozt, majd rögtön arrébb lép, mintha tudná, mennyire igényelem a magánszférám tiszteletben tartását. – Igyál csak, biztos kiszáradt a szád. Szólok Jinnek, hogy jöjjön, gondolom, szívesen látnád most őt. 

   Bólintok. Nem tudok megmukkanni, de most nem a pánik az, ami megakadályoz ebben. Tudom, ki ő, tudom, mit akar, nemes egyszerűséggel csak rettegek, hogy az első mondatommal elvágnám magamtól. Egyszerűbb, ha hallgatok. 

   Eltűnik a közelemből, én pedig a kezeim ügyébe kerítem a gyümölcslevet, mert tényleg kiszáradt a szám, azonban az utolsó pillanatban még visszafordul. 

   - Ügyesen kezelted a szituációt. Láttam már pár hasonló helyzetet, de neked csak egy kis segítség kellett, és már is ura voltál a történéseknek. Büszke vagyok rád, hyung! 

   Te, Izé, igaza volt SeokJinnek… Tényleg egy csoda ez a srác. Szeretném megköszönni a segítségét, a szavakat, mindent, de… képtelen vagyok hozzászólni. Pedig szeretnék… 

-

     Pihenned kell – ezzel a mondattal, s egy darab félbehajtott papírral a kezemben hagyott magamra a terapeutám a kezelést követően. Új gyógyszert kapok a gyakori pánikrohamok miatt, ami elvileg azonnali hatállyal segít a megelőzésben, illetve, szeretne expozíciós terápiával próbálkozni, bár elmondása szerint a dolog elmondhatatlanul képlékeny, így még nem írná körbe, milyen is az.

     Jelenleg kognitív viselkedésterápiának vet alá – ez azt jelenti, kedves Izé, hogy Jin megpróbálja a hibás, torzított világképemet rendbe szedni, ámbár ezzel meglehet az a gond, hogy sosem rendelkeztem átlagos szemléletekkel.

   Apa nélkül nőttem fel, anyám megállás nélküli munkába kényszerült, s még így is gyakran megesett, hogy nem jutottam ételhez a hónap végén. Sosem voltak barátaim, általában mindenki megvetett a környezetem miatt, a szülők nem engedték a közelembe kölykeiket, mert koszosnak véltek. Mire anya jobb álláslehetőséget kapott, s ott lépcsőről-lépcsőre feltornázta magát egy magas pozícióba, már mindegy volt, hogy kíváncsiak-e rám az emberek, vagy sem. Már nem érdekeltek. 

    Anyu vért izzadt azért, hogy a koszos, egyszobás albérletünket egy belvárosi lakásra cserélhessük. Egy álmát váltotta valóra ezzel, rendbe hozta az életünket, s alig két év elteltével az iskolában történtek miatt az ország másik felébe kényszerültünk. Miattam – a betegségem, s a gyengeségem okán. 

   Hogy a fenébe ne érezném bűnösnek magam, mikor majdhogynem két évtized kemény munkáját kellett a vécén lehúzni miattam? 

  Halk sóhajt engedek meg magamnak, s hagyom, hogy a délután kezdetének erős napsugarai cirógassák hófehér bőrömet, miközben az ágyamra dőlök. A papír gyűrött, s valamiféle kézzel írt üzenetet tartalmaz, ezt már sikerült kikövetkeztetnem. Egy szóval sem említette, hogy mi ez, kitől kapom, s miért, csupán a kezembe nyomta, majd szépen leballagott a konyhába azzal az indokkal, hogy ebédet készít… Mi ez, ha nem gyanús? 

   Igazából, meglehet, hogy megint csak összeírta a bugyuta vicceit, és azokkal akar feldobni. Az elmúlt huszonnégy órában két pánikrohamom volt, így, ha ez történt, akkor nem a poénokon, hanem a próbálkozáson fogok nagyot kacagni. Még csak nem is szórakoztatóak a szellemes megjegyzései, bár… valahol értékelem őket. Törődik velem, próbálkozik, és szeretném azt hinni, hogy nem azért, mert ez a munkája.

   Nem várok tovább – egyáltalán nem is értem, miért nem olvasom el a rejtélyes kis lapocskát barkochba helyett? Talán meghülyít a rohamokból fakadó, végtelen fáradtság, vagy meglehet, totál bekattantam…

   "Hey, Taehyung!..." 

   Nem Jintől van, JeongGuktól. Nem csak elolvasta és megértette a bugyuta kis irományom, amit azért küldtem, hogy valami fogalma legyen a nyomorultságomról, még válaszolt is rá. 

   Dühös a történtek miatt.

   Sajnálja és tudomásul vette.

   Nem ismer, de már családtagként emleget.

   Nem hagy hátra. 

   Tudod, Izé, egészen eddig azt hittem, hogy az öröm nem torkollhat sírásba, hogy az csupán egy írói klisé, mint a szerelem első látásra, s most mégis könnyek tengere áztatja a tekintetem, miközben a nagyon rondán megírt levelet vizslatom. 

   Sosem viszonyultak még így hozzám. Anya nem tudja, hogy kezelje a dolgot, SeokJinnek meg ez a munkája… mindenki más feladta, soha meg sem próbálkozott vele. Neki fogalma sem volt róla, ki vagyok, mégis… így fordul felém, a nemrégiben megesettekről nem is beszélve. Ő tényleg egy csodálatos ember lehet…

   Letenni sem vagyok hajlandó a gyűrött papírt. A kezemben szorongatom, miközben felállok, nem teszem le akkor sem, mikor kipislogva könnyeimet az asztalomhoz vonulok. Ujjaim börtönében tartom, ahogy a kézügyembe veszem a napok óta érintetlenül a falapon porosodó, okos készüléket, s, hogy véletlenül se hagyjon el a hirtelen felindultság, a nehézségek ellenére pötyögés közben is nyomorgatom. 

  Nem akarom meggondolni magam. Máshogy nem fog menni. A közelében meg sem tudok mukkanni… Írásban működni fog.

    Ezt a négy mondatot ismételgetem, miközben a megnyitom az alkalmazást, s a keresőbe beütöm a mostohaöcsém nevét. 

    Képes vagy rá – ezzel egészítem ki, mielőtt a kontakt ikonra illesztem a mutatóujjam. 

    Tovább hajtogatom magamban. 

    Végül, már teljesen üres a fejem, miközben ismerősnek jelölöm, s rögtön utána mindent egy lapra teszek; mikor legközelebb aktív lesz, egy új barátfelkérés, s üzenet fog várni rá.

     Kim TaeHyung ismerősnek jelölt! 

    Kim TaeHyung üzenetet küldött! 

    Kim TaeHyung üzenete: Köszönöm. Mármint… mindent. 

S mihelyst megnyugodott volna a ma már százszorosan túlhajtott, bennem dübörgő ketyere, mit az átlagemberek csak szívként emlegetnek, újabb okot adott a sors a megdobogtatására. Alig telt el öt másodperc, még be se zártam az appot, s Jeon JeongGuk neve mellett megjelent egy élénkzöld pöttyöcske, jelezvén, hogy jelenleg elérhető.