metanoia [2/16] ⌞vkook⌝

Metanoia

2. fejezet - van egy tollad?

Jungkook szemszöge

 - Aztán végül is, baromi vicces volt! Látnod kellett volna, milyen fejet vágott, mikor Yujin a képébe vágta, mekkora szajha! Kár, hogy ilyen hamar elutaztál, biztos jól érezted volna magad velünk. A többi-

 - Ne haragudj, kicsim, de le ke-

 - Ahj, Kookie, te is tudod, mennyire utálom, amikor félbeszakítasz! Épp beszélek!

 - Figyelj, most nem érek rá veszekedni, meg, hogy őszinte legyek, nem is igazán szeretnék. Ideértem, most lerakom, és később felhívlak. Szia!

 - Jeon Jeong-

 Mielőtt még tovább folytatná a felesleges, ezerszer-lerágott-csont vitáját, bontom a vonalat, mintha mi sem történt volna. Épp elég kellemetlen volt az elmúlt tíz perc, amit pofátlanul, apám és EunHa füle hallatára kellett lefolytatnom MinJuval, az autóban, mert a kisasszonynak nem fér bele a szép kis kobakjába a tény, miszerint majd fél hat után fogunk tudni beszélni, előtte semmiképpen sem. 

 Mély levegőt veszek, érzem magamon a jármű elejében ücsörgők értetlen pillantásait, és csak egy laza legyintéssel igyekszem eloszlatni a bennünk potenciálisan felmerülő kételyeket. MinJu alapvetően is kellőképpen masszív személyiség, de mióta közöltem vele a nyárra vonatkozó terveimet, csak még hepciásabbá vált. Hogy őszinte legyek, egy kicsit sem érzem úgy, hogy hiányozna, sőt, egyenesen jól érzem magam így, egy bő háromszáz kilométerrel arrébb tőle.

 Nem, nem vagyok szívtelen, vagy faragatlan, de hazudnék, ha azt mondanám, nem használom ki a gyönyörű leányzót – viszont, ez a kijelentés önmagában egy kis magyarázatra szorul, hisz magam is félreérteném, ha nem én volnék az adott szituáció főszereplője. Nem azért vagyok vele, mert a sanyargatásnak köszönhetően formás idomai megbabonáztak volna – nem, dehogy, szó sincs ilyesmiről. Ő csak egy pillanatnyi színjáték, egy báb, amivel fenntarthatom a tökéletes tizenhét éves srác látszatát, elsősorban anya, másodsorban a világ, harmadsorban saját magam előtt. 

 Ő, és a hozzá hasonló, kisigényű, buta bigék azok, akiknek köszönhetően nincs hiba a tervben; hisz rajtam kívül eddig senki sem szerzett még tudomást arról a fiúról, aki a Jeon Jungkook név mögött megbújik, és ezt a jövőben sem kívánom megváltoztatni.

 Nem élvezem. Nem szeretem fogdosni, utálom a szájízét, a személyiségétől meg gyakran elkap a hányinger; kicsit sem az esetem. Ez a jó benne. Ha belém csapna egy hetero-villám, és egykettőre érdekelni kezdenének a csajok, akkor sem lennék képes belé szeretni, ezáltal biztosan nem nyílok majd meg előtte – tehát, az érdektelenségem a neme iránt hétpecsétes titok marad, míg világ a világ. 

 Kár, hogy ezért kénytelen vagyok utolsó, gerinctelen dög módjára hazudni az Ő, meg lényegében mindenki más képébe. Én nem ilyen vagyok – a valódi JeongGuk nem használ ki embereket, nem állít valótlant, nem erkölcstelen, semmiképp sem népszerű, valamint, egy fikarcnyit sem heteroszexuális. 

 - Mondd csak, fiam, biztosan hozzád való ez a csaj? – Apa kérdése jogos, és ha nem lenne jóban Anyával, most őszintén ingathatnám a fejem, e helyett a sete-suta bólogatás helyett. – Két külön világ vagytok! Egy aranyos lány való melléd, nem egy ilyen… vad. Tudom-tudom, dögös, és ha a te korodban lennék, nekem is tetszene, de…

 Egy aranyos lányt nem lenne szívem átbaszni, egy semmirekellő ribancot már annál inkább. 

 - Jaj, hagyd már, DooJoon! – EunHa mosolygós, lágy hangja szeli ketté az általam igen kellemetlenné vált hangulatot, s darabkáit, mintha csak egy angyal dalolása volna, úgy varázsolja semmissé. Kedvelem ezt a hölgyet, akármennyire is utálom elismerni. – Már kész felnőtt, had tegye, amit szeretne! Biztos vagyok benne, hogy nem olyan… borzasztó ez a kislány, mint amilyennek hiszed! 

 El kellene most szomorítsalak, drága mostohám, de nem fogom megtenni. Túlságosan szimpatikus ahhoz, hogy mogorván hozzávágjam arrogáns véleményem a barátnőmről, illetve az, hogy így védeni próbálja, csak apuban is megerősíti a hitet arról a fals tényről, miszerint köztem meg a fekete hárpia közt érzelmek is jelen vannak a tőle távol tartó jó pár száz kilométeren kívül.

 - Könnyen beszélsz, drágám. Nem a te fiad életét keseríti meg egy ilyen utolsó kis…! 

 - Örülnék, ha az én gyerekemnek egy lány lenne a legnagyobb baja, Joon. 

 Nem értem, mire akarnak kilyukadni, kérdésre is nyitom a szám, de mire elhagynák a hangok torkom barlangját, már mindketten kicsatolták öveiket, és kiszállnak az autóból. Úgy tűnik, Apa beletenyerelt valamibe, amibe nem, hogy nekem, neki sem sok kotnyeleskedni valója van. Ilyen ez a Jeon-família – selejtes. 

 Jobb híján követem példájukat, és kiszenvedem magam a szoros, biztonságomat szolgáló szíjból, s, hogy ne kelljen az első várva várt estét a lovasfarm udvarán, egy autóba zárkózva elöltenem, utánuk eredek. Nem hagyok magamnak időt, pedig a lelkem s testem egyaránt követeli a pár perces szünetet, melyet második otthonom újból feltérképezésére fordíthatnék – míg el nem érjük a kétszárnyú épület üvegajtaját, végigfuttatom tekintetem a hatalmas udvaron, a kifutókon, az ismerős, kopott vörös istállóépületen. Hagyom, had rohamozzon meg a sok itt töltött nyár emléke, miközben orromba a frissen vágott fű, s a lovak jellegzetes illata szökik, míg a memóriám kézzel foghatatlan, mégis mindennél értékesebb képekkel telik meg.

 Miközben nyílik az ajtó, átveszem apa kezéből az eltúlzott méretű poggyászom, hisz már nem vagyok kiskölyök, elbírok vele. Magam pakoltam, én cipeltem egészen idáig, ha ezzel bizonyíthatom, hogy már nem vagyok kisfiú, akkor a következő nyáron két ilyen jól megpakolt bőrönddel a hónom alatt érkezem majd!

 Nem értem, miért bizonygatom ennyire a valótlant. Ha felnőtt volnék, nem félnék a vallásos anyám haragjától, és a világ megvető szemeitől.

 Betérünk az előtérbe, ahol az ismerős, évek óta változatlan látvány fogad. A hatalmas könyvespolcok, melyeken egytől-egyig ezeréves kötetek porosodnak, a trófeákkal megpakolt üvegajtajú szekrény már azóta helyén áll, mióta az eszemet tudom. A falak színe sem változott az elmúlt évben, kellemes, mézes árnyalat, melynek köszönhetően szinte már túlteng idebent az optimizmus. Helyenként a bútorokkal megegyező, mélybarna színű keretekbe bújtatott fényképek mosolyognak vissza rám a falról, ez pedig engem is egy-egy felívelő görbület eleresztésére kényszerít. Sokkal otthonosabb, mint Anya apartmanja Busanban. 

 Tovább pillogok, hamar fel is fedezi tekintetem itt-ott a bal szárnyban élő Park család holmijait, melyek gazdátlanul, stílusos rumlit teremtve hevernek  szigorúan a helyiség bal oldalán – a részt, amiért apa felelős, merő unalom kellene, hogy körbelengje, azonban ehelyett valami egészen nyugtalanító az, ami nyomát rajtahagyja. A régi, de máig stílusos bútorokon elvétve sötét színű férfiruhák hevernek, szórványosan egy-egy kiürült gyógyszeres doboz, s a legérdekesebb a már jól ismert, SeokJin-féle piros mappa, ami a falapon fellelhető. Jin a ház másik felében él, mi oka lenne ilyesfajta holmit a mi oldalunkon felejteni? 

 Az engem kísérgető felnőtteket jól láthatóan nem éri meglepetésként a sárga műanyagdobozok jelenléte, egyetlen pillantást sem vetnek a dohányzóasztalra, vagy a fotelre. Csak elhaladnak mellette, a jól ismert épület jobb szárnyába vezető folyosón halkan beszélgetve vonulnak végig, s miközben én bámulok, mint borjú az új kapura, jócskán lemaradok mögöttük. Tisztában vagyok a szabályokkal – a páciensek cuccaihoz érni tilos, és fejezéssel büntetendő, így aztán eszem ágában sincs a címke elolvasásához megfelelően közel hajolni; csupán érdekesnek találom. 

 Jin nem egy szétszórt alak. A maga módján, de rendezett; mindig tudja, mit hol keressen, épp ezért furcsa a fennállás, de mihelyst észhez térít a gyomrom sírásra emlékeztető, hangos korgása, inkább a jelenleg észben tartandó dolgok listájának középmezejébe helyezem ezen kérdéseimet, s egy laza mozdulattal hagyom magam mögött az előszobát. Lepakolunk, aztán beköszönök Jinhez, eszem, a többi meg majd eldől. Kár, hogy Jiminék még nyaralni vannak, Őt is szíves-örömest megnyomorgatnám most, s mivel biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan töpszli, mint tavaly volt, mikor leléceltem, bele is kezdhetnénk az egész nyaras csipkelődő-csatába.

 - Van valami ehető? Farkaséhes vagyok! – Kiérek a szűk folyosó falainak takarásából, és az ismerős, nappalival egybenyitott konyhát pedig – mint minden mást –, mintha kötelességem volna, ától zéig felmérem. Pontosabban, csak felmérném, de épphogy átsiklik tekintetem a kanapé és a pult között, máris megakadok. Nem valamin, valakin.

 Apukám és EunHa pusztán mosolyogva elegyednek beszélgetésbe a magas fiúval, ki csak lazán támasztja a falat, és szokásához hűen kötetlenül válaszolgat furcsa kérdéseikre. Széles vállain feszül az egérszürke felsője, térdnadrágot és egy karácsonyi zoknit visel. Megmosolygom, azonban amint – akaratlanul – belehallgatok az eszmecserébe, már is hűlt helye a görbületnek. Taehyung? Mármint a mostohabátyám?

 Nem vesznek észre, talán a téma fontossága, talán a sötét öltözékem miatt – nem illik, mégis hallgatózom. Terápiás beszélgetés, javulás. Érdektelenség, levél, félelem. Nem értem. 

 - Sokkal jobb a helyzet, mint a kezelés elején. Velem szemben nyílt, sokat beszél, válaszol… Viszont, fél órája volt egy kisebb rohama. Együtt néztük a híradót, és szó esett benne a történtekről.

 Sosem beszéltek még nekem ilyesmiről. Csak "nem olyan, mint a többi", "más", és ehhez hasonló dolgokkal jellemezték, ha kérdeztem. Konkrétumokat nem árultak el róla. Akkor az övé a sok gyógyszeres doboz? 

 - Jin, kérdezhetek valamit? Mint anya.

 Hevesen bólogat, én pedig már teljesen visszahúzódtam a fal tövébe, hisz véletlenül sem szeretnék lebukni. Akkor minden bizonnyal félbeszakadna a beszélgetés, engem pedig önkéntelenül ragadott magával a kíváncsiságom. Helytelen, sőt, arcátlan dolog, hisz mi van, ha nem ok nélkül titkolták el előlem? Mégsem mozdulok. 

 - Látsz esélyt arra, hogy valaha is visszakapjam a fiamat?

 Azt hiszem, EunHa kifogta az egyetlen kérdést, amit Jin ebben a pillanatban hallani sem szeretett volna. Frusztráltan fúrja hosszúkás ujjait mélybarna hajának tengerébe, majd egy tőle megszokott, "minden rendben lesz" dokimosolyt ereszt el felé, de ez nem különösképp válasz a kérdésére. EunHa meggyötört arcán, mintha újabb adag probléma ülne meg, hullámos, hosszú, néhol már őszes tincseit idegesen kezdi morzsolgatni, s korának ellenére úgy viselkedik, mint egy frusztrált tinilány.

 Nem mintha nem érteném meg a helyzetét. Valami nagy baj van a fiával, és valószínűleg SeokJin az egyetlen, aki valós válaszokkal, tényekkel szolgálhat a számára.

 - Én lennék a legboldogabb, ha igennel válaszolhatnék a kérdésedre, EunHa, de… - Apa széles karjainak ölelése sem nyújt vigaszt a megrökönyödött hölgynek. Vállait összehúzza, vonásai mély, fedhetetlent fájdalomról árulkodnak, enyhén sminkelt szempárjában könnyek bújnak meg. Ajkai elnyílnak egymástól, s hirtelen elpillant a terapeutáról, tekintetét riadtan körbevezeti a szobán, valószínűleg utánam kutatva. Túl jól rejtőzködöm a fal mögött ahhoz, hogy észrevegyen. – Taehyung, mint említettem, előtte sem volt rendben. Lényegében, a történtek millió darabkára szaggatták a benne rejlő világot. Lehet, hogy egy élet is kevés ahhoz, hogy teljesen rendbe jöjjön.

 Azt hiszem, ez az a pillanat, és ez az a kellemetlen, mozgásra késztető bizsergés, ami indulásra kényszerít. A bőröndömet a falnak támasztom, majd szaporán szedve virgácsaim indulok meg, ki a házból, a jobb szárny erkélye alá. Nem kellene? Ha őket kérdezném, a hallottak alapján nagybetűs NEM volna a válaszuk arra, amit elkövetni készülök.

 Nem, nem fogok betörni hozzá, és tekintve a tényt, miszerint nemrég valamiféle rohama volt, jobb is, ha lopakodó üzemmódba kapcsolok, és csak egy pillanatra teszek betekintést a szobájába. Egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiúról, ha megszokott, ha nem, a legtöbbet a szobája árulja el. Csak bepillantok, aztán felmászom a tetőre, onnan át az én oldalamra.

 A kétemeletes, kétszárnyú épület teteje teljesen sík. Fogalmam sincs, miért, így kicsit hivatalosabb a megjelenése, annak ellenére, hogy ez egy lakóház, itt nem fogadunk senkit. Mindenesetre, már évekkel ezelőtt bevett szokásom volt fizikai adottságaimat kihasználva járni-kelni a magasban; olyan izgalmas. Innen a legszebb a Nap kelésének és nyugvásának folyamata. Bízom magamban és a testemben.

 Még ha egy éve is volt utoljára, hogy ezen a szerencsétlen ereszcsatornán kínlódtam fel magam, egyetlen pillanatra sem fut át az agyamon a megfutamodás gondolata. Ilyenkor persze eszem ágában sincs megkérdőjelezni önvalómat. Talán azért, mert a testem, a képességeim, ha akarnám, sem tudnám a világ szeme elől rejtegetni, a személyiségemet, és a gondolatimat azonban rajtam kívül senki sem látja, vagy hallja. Nem ismernek. Csak észlelik azt a múlandó porhüvelyt, amiben ez a kétoldalú, érthetetlen psziché ragadt.

 Nem gondolkozom tovább. Nekilódulok, és gyors mozdulatokkal húzom magam olyan magasra, amennyire csak lehetséges. Lábaim a falnak támasztom, karjaimmal a fém csőbe kapaszkodom, s addig ugrándozom, még el nem érem az erkély korlátját, és át nem tudok lendülni felette. Mozdulataim egy ninjáéra hajaznak, kecsesen vetődöm, azonban akaratlanul is hangos puffanással terülök el az hideg betonon. A fedetlen térdem természetesen kellőképpen lehorzsolom, most ég és fáj, mégsem törődöm a véres kellemetlenséggel. Guggolásba szenvedem magam, és olyan halkan folytatom tovább a létezést, amilyen halkan csak lehet. Nem szigetelnek túl jól az ablakok. Ha csinál valamit, akkor azt hallani fogom.

 És várok. Eltelik egy perc, majd még egy, és már az ötödik "még egynél" járok, mikor is megunom az egy helyben ücsörgést. Nem izgága vagyok, csak a mozgásigényem, még ha éhes is vagyok, szinte elnyomja a kíváncsiságomat egy pillanatra – guggolok. Aztán kiegyenesedem, és rossz kukkoló módjára pillantok be az ajtó üvegén; először Őt keresem a szememmel. Nem tudom, hogy néz ki, fogalmam sincs róla, de ha van bent valaki, az feltehetőleg Ő lesz.

 Sosem gondoltam magam előítéletes embernek, most azonban mégis, öntudatlanul egy alacsony, vastag szemüveges, gáz frizkós, szeplős fiú jelenik meg lelki szemeim előtt. Vajon tényleg ilyen? Furcsa srác lehet.

 Hiába keresem, nem látom. Már majdnem elhiszem, hogy nincs bent, amikor feltűnik valami az ágyon. Egy fekete kis csomagnak fest innen, s amint vizslatni kezdem, kirajzolódik a vastag, sötét göncök takarásában bujkáló fiú – minél tovább nézem, annál nehezebb kifújni a meglepettségtől bennem rekedt levegőt.

 Magam is hülyeségnek tartom ezt a "szerelem első látásra" dolgot. Nem hiszek benne. A valódi dolgokban már annál inkább; a lassú, óvatos léptekben, az érzelmek ráérős táncában, a becserkészésben, a két lélek egymásra hangolódásában. Azonban, ahányszor végigfuttatom tekintetem az arcán, az apró, vékony valóján, a poros, furcsa könyvet szorongató görcsös ujjakon, esküszöm, mintha magát, a jövőmet látnám benne. 

 Akár egy kisgyerek, a homlokomat az üvegnek tapasztom, mintha így közelebb kerülhetnék hozzá – pedig tudom, hogy nem. Egymás után hatszor vezetem végig lelkem tükreit orcájának vonásain, és minden alkalommal csak szebbnek és tökéletesebbnek látom. Mintha egy mangából, vagy animéből billegett volna a mi rút világunkba – arcát halovány, édes vonalak, finom élek jellemzik. Ébenfekete tincsei eltakarják lehunyt pilláit, s annak ellenére, hogy még sosem láttam, esküdni mernék a szemeinek színére. Létezik árnyszínű barna? Fogadok, hogy olyan!

 Nem tudok betelni vele. Békésen alussza az igazak álmát, miközben majdhogynem elveszik a bő pulóverében. El is felejtem egy pillanatra, miért bámultam be hozzá. A szobát kellene vizslatnom, nem a gazdáját, mégis úgy érzem, fájdalmas volna elszakítani erről a tökéletes teremtményről szépségre éhes tekintetemet.

 Azt hiszem, mivel önakaratból képtelen vagyok rá, a sors kaparintja keze közé helyzetünk meghittségét, és úgy, ahogy van, erős markaival összeroppantja azt. A másik irányba fordul, s immáron tényleg csak egy kupac fekete göncnek tűnik, ezzel végleg véget vetve a pillanatnak, engem is ráébresztve a kegyetlen jelenre. Nem legeltethetem rajta pilláimat tovább, még akkor sem, ha Ő a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Nehézkesen emelem meg a fáradt szempárom, és körbepillantok a tágas helyiségben.

 Rend és nyugalom uralkodik. Semmi jele annak, hogy egy tini srác lakna itt bent – egyetlen posztert sem vélek felfedezni, pedig az elengedhetetlen kelléke egy egészséges fiúhálónak. Nem hogy pucér nénis, még kedvenc sportcsapatos, vagy filmes képek sem mosolyognak rám vissza a sivár felületekről, sőt, koszos zoknik sem árválkodnak a parkettán.

 Íróasztal az ágyhoz közel, onnan egy kész szekrénybirodalom húzódik a fal mentén - a nyakamat rá, hogy még az alsónadrágok is élükre vasalva, összehajtva, szín szerint csoportosítva lettek bennük elrendezve. Nincs tévéje. Régen volt itt egy állvány egy készülékkel, s annak helyén most legalább három, dugig töltött könyvespolc roskadozik a kötetektől – tényleg túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

 Rosszabb vagyok akármelyik zaklatónál, hisz, ha nem ütné meg fülem a fülsértő kopogás hangja ajtaján, minden bizonnyal másnap reggelig csak álltam volna az erkélyen, időmet befelé bámulással eltöltve. Viszont, mihelyst megfosztanak ennek lehetőségétől, reflexből mozdulok, és amilyen gyorsan csak lehet, lendületet veszek, s a korlátról feljebb rugaszkodva kapaszkodom meg tető szélében, ahonnan puszta önerőből húzom fel magam. Baromi veszélyes, ha leesnék innen, akár meg is halhatnék, mégsem hat meg a tény különösebben. Ezerszer másztam már fel, hölgyeim és uraim, szakmabeli vagyok.

 Amint talpam a tetőt éri, átloholok a széles szakaszon, és egykettőre a saját erkélyemen landolok. Mindig nyitva van az ajtó, így minden további nélkül veszem fel emberre emlékeztető tartásom, és engedem be magam a saját szobámba – a "fiúszoba" megtestesítőjébe. Bandás, parkouros plakátok díszítik a mélyzöld falaimat, s egyelőre csupán ennyi az, amit fel tudok mutatni. Csak teljen el egy hét, mindenhol ott lesznek a használt alsók, a kajás zacskók, poharak, s üvegek. Nem különösképpen kenyerem a rendtartás, de esküszöm, meg fogom próbálni.

 A bőröndöm a földszinten maradt, így pakolással nem igazán tudok ebben a pillanatban foglalatoskodni – amúgy sem fűlik hozzá a fogam igazán, így nem hullajtok könnyeket ennek realizálásának pillanatában. Körbetekintek, hagyom, had lepjenek el az emlékek, s vigyék magukkal ezt a furcsa, kellemes bizsergést, amit Taehyung látványa szöktetett mellkasomba. Ugyanolyan töröttnek tűnt, mint amilyennek Jin szavai lefestették, mégsem tudok nála csodálatosabb teremtést elképzelni.

 A róla való álmodozást most az én ajtómon való kopogtatás töri meg. Épp időben libbentem a kis helységembe, akárki is az, sejtése sem lesz róla, hol lehettem eddig. Ha kérdezi, majd azt mondom, azzal a hárpiával társalogtam. Még a hideg is kiráz, ahogy rá gondolok, főleg így, Taehyung látványát követően… Eszem ágában sincs felkeresni. Ki kellene találnom valami indokot, amiért kirakhatom a szűrét – bár most adódik nélküle három csodálatos hónapom, mégsem engedhetem meg magamnak, hogy Ő rakjon lapátra engem. Basszus, majd később agyalok ezen!

 - Jungkook? – Szerencsére nem apa vagy EunHa az. Jin hangját hallom a falap mögül, ami most szokatlanul, kedvtelenségtől cseng. Biztos az előbbi beszélgetés az, ami ennyire letörte. Sosem láttam még búslakodni, ezért is ilyen mérhetetlenül különös ez az egész. 

 - Ő, izé, gyere!

 És belép rajta. Egyetlen másodperc alatt ül ki széles vigyor a képére, ahogy végigvezeti rajtam kíváncsi, mélybarna tekintetét, s nem hagy időt arra, hogy ezt kölcsönösen én is megtehessem. Határozottan törtet az irányomba, és egykettőre ölelésébe von, oly' szorosan, mintha sosem akarna elengedni. Nem is szeretném, hogy megtegye. 

 Most már magasabb vagyok nála, de vállai még szélesebbek az enyémeknél. Milyen furcsa – Ő, mintha nem volna rá hatással az idő múlása, ugyanolyan, mint tavaly ilyenkor, én azonban teljesen más embernek érzem magam. Nem csak a tapintható valóm, a pszichém is élesen kanyargó utat tett meg az elmúlt tanév során. Meglepettségtől eltátott szája hiába néma, csodálatról árulkodik – már nem az a kölyök vagyok, aki a múlt nyáron búcsút intett neki. Hihetetlen, milyen hirtelen cseperedünk fel…

 - Mond csak, ki vagy te, és mit csináltál az én Kookie barátommal, hah? – kérdi nevetve, miközben gondoskodóan megpaskolja a vállam, ahogy elereszt. – Rád sem ismerek! Mégis mekkorát nőttél?

 - Hát, azt hiszem, erre a kérdésre nem tudok megfelelő választ adni. – Rámosolygok, Ő pedig vissza rám, majd szabad jobbjával – mivel baljában valamiféle papírt szorongat –, összetúrja a sötét hajtengerem, s az orrom is megpöcköli, rögvest utána. Így mondják a könnyedén zavarba ejthető férfiak azt, hogy hiányoztál. 

 - Megint az ereszcsatornán másztál fel? – hevesen rázom a kobakom, hátha elhiszi, hogy nem így történt, de a halk nevetése, és a "ne már"  arckifejezése elég árulkodó: tudja, hogy már évek óta szeretem ezzel a veszélyes mozdulatsorral kockára tenni az életem. Rosszallóan ingatja meg fejét, majd int, hogy helyezzem magam kényelembe, és a másik kezében szorongatott papírt lengeti meg a szemem előtt. – Van valami, amiről beszélnünk kéne.

 - Taehyungról.

 - Hallottad, amit beszéltünk a konyhában, mi?

 - Aha. – Megbillent fővel lesek az irányába, Ő pedig csak mosolyog, mintha csak az időjárás volna a téma, mibe belevágni készülünk, nem pedig a mostohabátyám, 'ki egyszerre a leggyönyörűbb és a legtöröttebb dolog' ezen a gyomorforgató világon.

 - Elmondhatnám én is, de minek, mikor Ő már megtette? – Először nem értem, mire céloz, hiába ilyen sejtető a kifejezés szép vonású arcán.

 Értetlenkedve húzom össze a szemöldököm, ezzel is kifejezve, mennyire rohadtul gőzöm sincs, miről beszél; egy pillanatra még az az ijesztő gondolat is átfut a fejemen, hogy esetleg észrevett, mikor Taehyungot lestem az erkélyéről, de hamar realizálom annak lehetetlenségét.

 Talán nem egy dologra gondoltunk a magyarázat címszó alatt. Én kimondott szavakat akartam, de az egyetlen dolog, amit nyújtott a számomra, az egy szép, fehér lap volt, ragasztócsíkkal felső szélein, telekörmölve. Most már annyira sem értek semmit, mint eddig. 

 Hosszúkás, mézbarna ujjaim közt morzsolgatom a papírkát, miközben szüntelenül a mellettem ülőt kémlelem. Próbálom tisztázni magamban, mi lehet ez az egész, kesze-kusza zűrzavar, mi Taehyung neve hallatán körbelengi a helyiséget, de képtelen vagyok.

 - Előrébb volnánk, ha nem engem próbálnál elolvasni, hanem a levelet.

 Ő kacag, míg én bűnbánóan elkapom róla tekintetem, és a nehezen olvasható írásjelekre vezetem. Hű, akárkié is, majdnem olyan rondán ír, mint jómagam.

A levelet nekem címezték, s ahogy kíváncsiságom a sorok fogyásával egyre csak nő és nő, mintha azoktól dagadna, azzal együtt, hasonló sebességgel veszítem el minden jókedvemet, mivel az olvasás kezdetekor még rendelkeztem.

 Taehyungot zaklatták? Igen, egyértelműen. Amiatt beteg most, többek közt.

 Szótlan maradok. Nem tudok mit mondani, s ami még ennél is ijesztőbb, gondolni sem. Szabadna nekem dühöt éreznem egyáltalán? Mert valami olyasmi terjed szét bennem idebent – forrok. Méregtől lángolok idebent, s olyannyira elhatalmasodik felettem minden fékezhetetlen indulatom, hogy attól tartok, felrobbanok.

 - Reméltem, hogy valami hasonló lesz a reakciód. Mint olvastad, az én páciensem, és ahogy hallottad lent, közel sem vagyok biztos benne, hogy valaha képes lesz felépülni, legalábbis, a jelenlegi helyzetében.

 - Mit rejt az, hogy "jelenlegi helyzet"? – A mérgem lehet az, mi tompítja felfogásom, de megeshet, hogy csak megint túlságosan is úrrá lett rajta a művészi különcsége.

 - Egyedül van. Rajtam kívül senki sincs, akivel egyáltalán beszélni tudna, pedig hidd el, mindent megpróbáltam. Az anyukáját, apukádat, a Park szülőket, Jimint, Yoongit, még Hoseokot is, de semmi. Te vagy az egyetlen, aki segíthet.

 A szavak hallatán végleg eltompul minden, ami valaha is biztos volt idebent. Nincs semmi, csak ez a felfoghatatlan düh, a csalódottság, a csodálat, a fájdalom, pedig semmi közünk egymáshoz – nem baj. Nem kell ismernem ahhoz, hogy így érezzek, valószínűleg bármely más embertársam, ki hasonló helyzetbe került, ilyen reakciót váltana ki belőlem. Érző lény vagyok, akármennyire is vesz el ennek látszatából a tény, miszerint lányok hadát vertem már át a saját érdekemben. Az a Jungkook Busanban maradt.

 Nem válaszolok. Ha meg is próbálkoznék vele, valószínűleg minden hang, mit ennek érdekében megszólaltatni kívánnék, a torkomra égne, s nyomna, feltehetőleg az örökkévalóságig. Felpattanok, s a levelet szorongatva fordulok az asztalom irányába. A picsába, nincs tollam… 

 - Jungkook?

 - Van nálad toll?

 - Heh? – Szemei hatalmasra nyílnak, miközben maga is követi a példám, és nyurga, hosszúkás léptekkel egykettőre mellettem terem. – Mégis mit csinálsz?

 - Hát segítek.

Válaszolok a levedre, Kim Taehyung.

-

Hey, Taehyung! 

Tudod, nagyon dühös vagyok. Mármint, nem rád, hanem a helyzetre, még akkor is, ha csak a soraidból tudhattam meg róla igazán biztos dolgokat. Sajnálom, ami történt – tudom, gyér vigasz, engem se igazán izgatna a helyedben, szóval ne érezd magad kellemetlenül, ha így vélekedsz a gyenge kis monológom felől. 

Sosem írtam még így levelet. De tényleg, soha, senkinek, Te vagy az első, ezért kérlek, nézd el nekem, hogy ennyire… sehogy se megy. Nem akartalak személyesen letámadni – Jin szerint az még korai volna, meg felesleges is. (Végig itt ült mellettem, és minden szavamba belekötött. Ez már a második levelem, mert az elsőn minden sorban áthúzatott velem valamit…) 

Ne kérj emiatt bocsánatot! Nem tehetsz róla, és hidd el, én vagyok az, akinek kettőnk közül több oka lesz szabadkozni. Mindenesetre, nem fogok a személyes szférádba akaratod ellenére betörni, viszont szeretném, hogy tudd; én mindig is szerettem volna egy testvért. És örülök, hogy van. Ha PTSD-s, ha nem, immár mostohatestvérek vagyunk. Tehát család. Egy családban senkit sem hagynak hátra. 

A levelezés nagyon nem az én stílusom, és ilyen hosszantian megfogalmazni sem tudom, mit szeretnék mondani. Ha úgy gondolod, hogy készen állsz rá, és esetleg szeretnél beszélni, akkor vegyél fel KakaoTalk-on; Jeon JeongGuk, tuti, hogy megtalálsz. (Az e-mailem adtam volna meg, de Jin szerint a KakaoTalk praktikusabb, meg azt mondta, ott fent vagy, szóval, Őt hibáztatom, ha tolakodónak tűnnék!)

Mindenesetre, kitartást, Taehyung. A nyár végéig itt leszek.

Az alatt akár kétszer is megválthatjuk a világot. 

P.S.: rendezzünk csúnya kézírási versenyt (nyertem!)

Jeon JeongGuk,

akit a továbbiakban

hívj csak Jungkooknak.