metanoia [1/16] ⌞vkook⌝

Metanoia1. fejezet - csak a szokásos szokatlanság

Taehyung szemszöge

A mellkasom emelkedése végre alább adott, a szívem, mint egy felrázott óra, továbbra is vadul ketyeg. A levegő, ami oly' nehezen küzdi le magát a légutakon, azonnal kikívánkozik belőlem. Irigy vagyok az értékes gázelegyre; csak jön, majd rögtön távozik is, azonban én képtelen vagyok innen csak úgy elillanni. Be vagyok zárva, ebbe az undorító, meggyötört testbe, és mintha csúfolódna rajtam az elmém, úgy ejtenek rajtam újabb sebeket az emlékek.

Gyűlölöm a pánikrohamokat, ahogy az azokat követő kesernyés nyugalmat is - lassan magamhoz térni, érezni, ahogy a testemet borító izzadtság helyenként elvegyül az arcomat nyaldosó könnyekkel, s azok egymásba karolva gördülnek le orcám ívén. Utálok újra képben lenni, s rühellem, ha kiüt tudatomból a riadtság. Nemes egyszerűséggel mindent egyként kívánok a Pokolra; az emlékeket, az őrült folyamatot, ahogy egyként vagyok teli fájdalommal, dühvel, bűnnel, s az éj sötét leple alatt még is üresnek érzem magam. 

A szobám ajtaja kulcsra zárva, senki sem térhet be, azonban, mintha a világ szeme elől keresnék menedéket, úgy fúrom magam a vastag takaróm alá. Hiába próbálom önvalóm a matracomba passzírozni, nem érzek változást - megsegíthetetlen fájdalom, és zsibbadás az, ami lassan emészt fel.

Bárcsak lenne innen kiút: olyan, ami nem a halálon át vezet.

Én nem akarok meghalni. 

-

Talán, az elmúlt jó pár terápiás beszélgetés során már rájöhettem volna, mennyire furcsa is a pszichoterapeutám, azonban a tizenegyedik, tehát a mai alkalom az, amikor képes vagyok realizálni Jin önmagában is szokatlan, szabad jellemét. Úgy értem, te bizonyára nem mondhatod el magadról, hogy az aktuális problémáid megosztása a dokiddal épp a saját konyhátokban történik, miközben az, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, gyümölcsös süteményt készít.

Valami oknál fogva mégis, a kezdetektől képes voltam hinni Jinnek; talán a módszerei, de meglehet, hogy csak a maga különcsége miatt. A laza stílus, amivel rendelkezik, a kötetlen, egyszerűen felépített párbeszédek, amik oly' bonyolult, és a mai napig érthetetlen témákat foglaltak magukba, valamiképp képesek voltak szóra bírni. Tény, az első pár beszélgetésünk alkalmával egyetlen kézfejemen meg tudom számolni, hányszor mukkantam meg, azonban, ez relatíve hamar megváltozott. 

Lényegében, Ő az egyetlen ember, akivel képes vagyok aránylag megszokott módon kommunikálni. Bár, mondhatni kiharcolta a bizalmam - meg sem tudom mondani, hányszor kiabáltam vele, a pánikrohamok számát sem tudnám helytállón felidézni. Ennek ellenére, még csak a tekintetét sem keményítette meg egyetlen alkalommal sem, hiába vágtam ronda dolgokat a fejéhez, vagy váltam kiszámíthatatlanná minden további ok nélkül. 

Sosem mondtam neki, hogy inkább egyetlen barátomként tekintek rá, mintsem a terapeutámként, azonban, minden bizonnyal tud róla, vagy legalábbis, sejti. Egy igazi, nagybetűs "Nem mindennapi doki", aki még csak nem is orvos - hisz pszichoterapeuta, nem pszichiáter -, mégis annak becézgetem jobb pillanataimban. Nem örül neki, de elnézve, hogy vele viccelődni próbálok, miközben a saját anyámmal képtelen vagyok rendesen szót váltani, nem hiszem, hogy annyira bántaná a dolog.

 - Nem tudom, Tae, hogy őszinte legyek, szerintem ezzel nincs gáz. Azt mondod, hogy tisztában vagy vele, miszerint az a fura dolog a fejedben, akihez úgy érzed, az elmédben beszélhetsz, nem létezik, akkor nincs vele baj - miközben én a pultnál ülök, és a poharamba töltött cukros löttyöt szívószállal iszogatom, addig Ő továbbra is a süteménnyel vesződik, s mintha gyakorlott volna, úgy beszél hozzám mindeközben.

 - Tudom, hogy nincs bent senki, nem is várok tőle válaszokat, csak... néha jó "beszélni" hozzá. Érted, mire célzok? 

 - Igen, azt hiszem. Ezzel nincs baj, ne rágódj rajta. Minden bizonnyal azért van, mert rajtam kívül senkinek nem tudsz megnyílni, a tudatalattid viszont már unja a magányt, amibe Te beleszoktál. 

Ha léteznél, most feltehetőleg értetlenkedve kapkodnád a fejed ide-oda, hogy mégis, miről van szó? Hát rólad. Hívhatnálak úgy, hogy "hang a fejemben", de egy frászt, sosem szólalsz meg - nincs mivel megtedd. Te csak... vagy, itt bent. Vagy, és hallgatod mindazt, amit nem tudok kierőszakolni a torkomon. Egy napló, amibe nem írok, csak... "gondolok" dolgokat. Ez vagy te. 

 - Király. Már kezdtem félni, hogy kapok még egy doboz gyógyszert, meg egy papírt, hogy tényleg sárga lapos vagyok - bár próbálom humorosra venni a formát, a dokim csak a szemeit forgatja; azonban, hiába igyekszik lenyelni, azért mégiscsak megbújik egy apró, féloldalas mosoly a szája sarkában -, ne forgasd a szemed! Inkább örülnöd kéne, hogy megint az elviselhetőbb periódusomat élem.

 - Csak kettőnk közt jegyzem meg, de elég kreatív elnevezés. - hagyja szétterülni a nemrégiben még eltüntetni kívánt vigyort a képén, majd tovább sürög-forog, mintha az élete múlna a készülőben lévő süteményen. Talán a dokinak is kellene egy doki, hogy megnézze, minden okés-e nála, azonban, amíg képes vagyok vele szót érteni, én bizony nem fogom noszogatni. Gyümölcsöt dobál a furcsa, tört fehér színű krémbe, majd a hűtő felé indul, miközben fél szemét továbbra is rajtam tartja - Na, és milyen érzéseid vannak a mostohatesós dologgal kapcsolatban? Lassan érkezik, és örömmel látom, hogy nem idegeskedsz miatta.

 - Nem érdekel különösebben. Sok mindenen nem változtat majd a dolog, csak egy újabb arc, és feltehetőleg sok-sok kérdés, ami elől menekülhet majd, mint mindig. Ja, meg lakott lesz a szoba mellettem, szóval nagy valószínűséggel megint nem tudok majd anélkül elaludni, hogy ne zárnám be az ajtót - a szavak már játszi könnyedséggel hagyják el a számat, ami, így belegondolva, elég nagy dolog. Még akkor is, ha csak Jin esetében vagyok képes egy huzamra ilyen sokat csacsogni.  

Kár, hogy most épp csalódáson kívül nem igazán látok más emóciót mondandómmal kapcsolatban a dokim arcán. Néha már sajnálom szerencsétlent, hisz annyit vesződik azért, hogy embert faragjon belőlem; és nem lát mást, csak az üresedésem folyamatát. Lassan már tényleg nem marad belőlem semmi, és minden bizonnyal, ez elég szomorú. 

Szóra nyitnám a számat, hogy elnézést kérhessek a durva hangnemért, 'mit akaratom ellenére is megütöttem. Hogy őszinte legyek, bánt a dolog, ugyanis, lényegében az egyetlen mellettem álló emberbe rúgok bele folyton, s még csak észre sem veszem - azonban, mielőtt még belekezdhetnék, a fancsali fintor semmivé lesz, s fizimiskája hamar újként derül a jókedvtől. Látod, megmondtam, Ő maga a furcsaság definíciója. 

 - Majd meglátjuk. Mindenesetre, jó érzésem van a jövőbeli jelenlétével kapcsolatban. Rossz hatással biztosan nem lesz rád.

 - Ja, majd meg.

A mosoly nem kopik a képéről, pedig tényleg, őszinte érdektelenségemmel felelek az Ő izgalommal teli lehelt kijelentésére, s ahelyett, hogy csak csalódottan forgatná a fejét ide-oda, inkább helyet csinál hűtőnkben, s elegyengeti a süteményt odabent. Lehet, hogy csak a nyári meleg ment az agyára - nem, nem valószínű, már tavasszal, mikor ideköltözünk is ilyen volt.

Kis csend köszönt a tágas konyha helyiségbe, én pedig ennek minden másodpercét igyekszem kiélvezni. Szeretem, ahogy a nesztelenség az ablakon beszökő déli napfénnyel elvegyül, s járja át a házat - nappal szép dolog a némaság. Éjjel viszont gyakran fojtogat - milyen kétszínű, nem? Mint egy érme. Ha az égen jár a Nap, fej, s mikor elbújik, írás.

 - Van egy nagyon jó ötletem! - Túl korán ér véget a nagyszerű csönd, s a dokim széles vigyorát rám villantva csapja be a hűtőnk ajtaját, szinte mániákus arckifejezésével sejtetve, itt valami nagy turpisság van készülőben. Ó, jaj, majd meglátod, ez a kép, na ez egy rossz ómen! - Te feltehetőleg nem akarod majd neki elmondani, miért viselkedsz vele "furán". Én nem beszélhetek róla, köt a titoktartási szerződés. Hát írj neki egy levelet!

 - Mármint JeongGuknak? - Szinte a hajtövemig ugrik a szemöldököm, mihelyst felveti az ötletet. Ha nem gondol bele az ember mélyebben, csak magával az ötlettel próbál összehaverkodni, még nem is olyan katasztrofális, de amint mélyebb vizekre evezünk, azonnal felismerjük, hogy bizony, ez egy borzalmasnál is borzalmasabb idea.

 - Igen! - Mosolyogva indul meg az irányomba, mit sem törődve a jelenleg meglepettségtől sápadt ábrázatommal. Azt hiszem, bizton állíthatom, elszántságtól csillog a bambi tekintete, és van merszem kijelenteni; valószínűleg nagy reményeket fűz a srác felbukkanása által várható változásokhoz. Naiv. - Még is csak mostohatestvérek vagytok, nem? Jaj, ne nézz így! Kiskora óta ismerem Őt, nem fog kinevetni emiatt, sőt, értékelni fogja a dolgot!

Azt hiszem, jobb, ha erre nem válaszolok semmit sem. 

Belekezd a szentbeszédbe, miszerint fontos, hogy a lehető legpozitívabban álljak hozzá az "új emberek megismerése" kérdéshez, és, hogy ez egy mérföldkő lehetne az életemben. Tudom, tudja, mit beszél, hisz egy tanult ember, elismert terapeuta - még is, annyira... hülyeségnek tűnik az, amivel traktál. Egyszerűen elengedem a fülem mellett, és amíg csak úgy ontja magából a szavakat, megemelem az alfelem a bárszékről, s a hűs itallal töltött poharam szorongatva várom a pillanatot, mikor is egy kis szünet tart - félbeszakítom, és felmegyek. Megnyugszom. Elfelejtem. Hátrahagyom.

 - Tae - Feltűnik neki, hogy nem figyelek rá, azaz, az enyhe morcosság, ami a szép orcáján megül, erről árulkodik -, te is tudod, hogy miért vagyunk itt. Az egy helyben totyogás nem fog előrébb vinni. Csak próbáld meg, kérlek... a kedvemért.

 - Én most felmegyek... a szobámba. Majd... szólj, ha anyuék hazaértek.

 - Nem bántani szeretnélek. A javadat akarom.

 - Tudom.

Tisztában vagyok mindennel. A jó szándékkal, ami vezérli, a célokkal, amit közös érdekünkben tűzött ki magunk elé. Ő mindenével azon van, hogy végre békén hagyjon a múltam, hogy képes legyek elengedni dolgokat, amik megsebeznek. Ő az egyetlen ember, aki sosem okozott csalódást, és még csak a szemébe sem tudok nézni. Azt gondoltam, jobban vagyok, de úgy fest, rohadt messze állok még attól, hogy kijelenthessem, jól vagyok.

Csak fogom magam, és elindulok a lépcső irányába. Rá sem pillantok - nem akarom látni, milyen arcot vág most. Biztos csalódott. Nem akarom, hogy miattam magába roskadjon, de nem tudok tenni ellene. Annyi minden van, amit nem kívánok, még sem küszöbölhetem ki. Túl gyenge vagyok hozzá. 

Jin nem ezt érdemli. Olyan jó munkát végez! Akkor még is, miért érzem magam ilyen fene elveszettnek? Nem az Ő hibája. Ő próbálkozik. Talán én nem akarom eléggé? Nem, ez nevetséges, nem lehet. Megeshet, hogy csupán... nem jól akarom. Nem azt, amire vágynom kellene; valami egészen más az, amit szeretnék.

Ha kívánhatnék valamit, akkor az egy teljes, új élet volna. Nem óhajtok visszakapni a múltból semmit sem, hisz mindezek előtt sem voltam rendben.

Én nem áhítok tovább Én lenni.

Talán tényleg meg kellene írnom azt a levelet - végül is, tökmindegy, hogy égetem le magam, nem? Ez legalább az őszinte verzió. Titkolhatnám is, de annak meg mi értelme lenne? Csak kerülgetném a forró kását. Ha ciki is, muszáj lesz. 

Jinért, hisz csak ennyit kért tőlem. Azért, mert JeongGuknak joga van tudni, miért vagyok ennyire szokatlan jelenség. Magamért, mert jogosult vagyok beszélni róla.

Miközben heves léptekkel haladok az emeletre vezető lépcsőn, ezen elmélkedem. Alig múlt dél, mire Busanból ideérnek, talán ránk köszönt az est is. Nem lehet olyan nehéz papírra vetni egy ilyet. Hiszen, csak... körmölnöm kell. Nem látom majd az arcát, mikor elolvassa, nem kell kérdésekre válaszolnom. Nem tűnik lehetetlennek. 

Felérek az emeleti folyosóra, ahol csupán három helyiség található. Az én hálószobám, az enyémmel szemközti, ami bár eddig csak a kacatoknak volt fenntartva, mától lakott lesz, s a közös fürdő. Végigpillantok a mézszínű, keretezett képekkel tarkított falakon, s csak ekkor realizálom magamban igazán: még bele sem gondoltam, mennyi nehézséggel jár majd ez az egész. Bár, úgy sem szólhatok bele, inkább örülnöm kellene, hogy a koszos, apró albérletünk helyett egy terápiás lovasfarmon tengethetem a mindennapjaimat.

Gondolkodás nélkül rontok be a menedéknek becézett helyiségbe, mely egyedüliként nekem van fenntartva. Tágas, fényes, s tiszta; semmiben sem emlékeztet arra lakásra, mint amiben felnőni kényszerültem. Mély levegőt veszek, hagyom, hogy az ismerős illat beszökjön az orromba, s egy pillanatra megállítson minden riadtságtól bűzlő gondolatmenetet, mely fejemben szánkázik. Itthon vagyok, biztonságban.

Rendben vagyok, csak egy kicsit mégsem. 

Nem tétlenkedem, pedig megtehetném; leheverhetnék a hatalmas ágyamra, élvezhetném, ahogy az erkélyem ablakain át megsüti hófehér bőrömet a Földünket éltető égitest fénye, s közben bújhatnám a kedvenc könyveimet. Játszhatnék valami ócska telefonos játékkal, megnézhetném a 13 okom volt első részét, sőt, akár aludhatnék is, de nem fogok. Talán, ha nem ülök neki most azonnal, később már képtelen leszek rávenni magam - ha másként nem, így meggyőzhetem Jint. Nem vagyok menthetetlen, nem érzem magam annak... 

Már csak arra kellene rájönnöm, még is mit írjak le?

Papírt keresek, és tollat - szerencsére, ez a kettő biztosan található a szobámban. Nem kell felforgatnom a nemrégiben összepakolt helyiséget - hál'Istennek -, amint az íróasztalomhoz kerülök, és a kényelmes forgószékembe vetem magam, már is a kezeim közt tudhatom mindkettőt. Ideáig minden gördülékenyen ment, most azonban, hogy a lényegre kellene térnem, rögvest akadályba ütközöm. Nem jönnek a szavak. Azaz, de, csak épp logikátlan sorrendben, érthetetlenül követik egymást, olyan furcsa csokorban érkeznek, amit még én magam sem fogok fel igazán. 

Te, neked van ötleted? Persze, hogy nincs, hisz te még csak nem is létezel. Irigyellek.

Történetesen, megint csak túlreagálom.

-

Szia, JeongGuk!

Taehyung vagyok, a mostohatesód. Hogy őszinte legyek, megértem, amiért hülyeségnek fest ez az egész, mármint, mi a frásznak írok neked levelet, mikor a melletted lévő szobában vagyok? Sajnos a helyzetem nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Nem tudom, mit mondtak el anyuék, és mit nem, így a legfontosabb dolgokat leírom most neked (kérlek, ne nézz hülyének, akármennyire is szokatlan ez az egész).

Szóval, anyám, akit minden bizonnyal már ismersz, EunHa, és az apád májusban döntöttek úgy, hogy összeköltöznek, és itt, a lovasfarmon vágnak neki a közös élet programhoz; és mivel anyu egyedül nevel engem, így én is a képbe kerültem. Eddig minden bizonnyal nem tűnik túl extrának a történet... Valahogy fel kellett vezetnem, sajnálom. Elég béna vagyok ebben. 

Ezzel arra akartam rámutatni, egyébként, hogy mostohatestvérek vagyunk.

Szóval, most, hogy kijelentettem, léphetek tovább; PTSD-s vagyok (nem idiótának nézlek, ne értsd félre, de a környezetemben eddig sokan még csak a nevét sem hallották, így; poszttraumás stressz szindróma). Jin a terapeutám. Elég fura, hogy Ő a ház másik szárnyában lakik, amúgy.

Így leírva kicsit könnyebb erről más felé információt közvetíteni, de ha érthetetlen lesz, azt nagyon sajnálom. Nem vagyok túl kommunikatív... 

Nos, az igazság az, hogy március eleje óta szexuálisan zaklattak az iskolában. Pár felsőéves, akik azt hitték, ez vicces, mindegy, nem ragozom, az még nem megy. Jin szerint előtte sem volt minden patent, ergo, a lehető legrosszabb mostohatesóval ajándékoz meg téged az univerzum. Sajnálom. 

Jinen kívül nem igazán tudok senkivel sem megszokott kereteken belül beszélgetni - anyuval sem. Gyakran vannak pánikrohamaim. Gyógyszert szedek. Heti három alkalommal kell 90 percen keresztül a bajaimmal nyaggatnom Jin-t, ezek a "terápiás beszélgetések". Vannak jobb, és rosszabb napjaim. Lényegében, nem igazán vagyok kompatibilis az emberekkel.

Inkább vissza sem olvasom, miket zagyváltam itt össze neked. Első nap minden esélyemet eljátszom, tipikus Taehyung. Bocsánatot kérek mindenért. Ha nevetségesnek találod, csak dobd ki a levelem, vagy valami... Igyekszem nem az agyadra menni. Előre sajnálom, ha éjjel felkelsz a kiabálásra. Mindent nagyon, nagyon sajnálok. 

Rendben van, ha nem kedvelsz. Általában nem szoktak. 

Köszönöm, ha elolvastad ezt a szánalmas szenvedést idáig (meg sajnálom is).

P.S.: ne haragudj a ronda kézírás miatt 

K.T.

-

Végül, majdhogynem két órát görnyedtem a papír felett - csak megtaláltak a mondatok, csupán várattak magukra. Nehezen, de egy egész viselhető levelet sikerült még jócskán azelőtt rittyentenem, hogy visszaértek volna. Anyuék tiszteletben tartották az általam igényelt távolságot, és egyszer sem hívtak fel, azonban Jin időközben kétszer is benyitott, hogy minden rendben van-e. Nem akartam, hogy így tudja meg a leveles dolgot, de elég hamar sikerült magamat lebuktatnom. Ilyen az én szerencsém - majd meglátod a továbbiak során is.

A Nap még mindig az ég tetején foglalta el megérdemelt helyét, én pedig eképpen újra átadom magam pillanatnyi csendnek, a bőröm perzselő, forró sugaraknak. Sosem voltam képes megérteni; miért nem értékelik az emberek eléggé a nesztelenség csodáit? Jó, persze, éjjel én sem kedvelem igazán, de nappal szebbet sem tudok elképzelni a némaságnál, s van, akit egyenesen idegesít, ha semmiféle zaj nincs a környezetében! Sokáig válaszok után kutattam, betudtam magam a furcsaságának, de idővel rájöttem az okára.

Persze, hogy nem becsülik. Az Ő fejükben mindig csönd van.

Igazából, magam sem tudom, mit remélek, talán egy kis megértést, empátiát az irányából. Nem is értem, miért töröm magam, nagy valószínűséggel amúgy sem akarna velem olyan fene nagyon összehaverkodni. Ha más haszna nem is lesz, legalább Jin látja majd, hogy megpróbáltam, sőt, ha még a szüleim is észrevennék, milyen kemény erőfeszítéseket teszek a jó viszonyunk elérésének érdekében, biztosan nem tartanának esélytelennek! Egyedül JeongGuk reakciója kérdéses, azonban, az az is marad még egy ideig. Jobb, ha nem kíváncsiskodom, hisz, ha netán megégetem magam, s a képembe röhög a szánalmas próbálkozásért, feltehetőleg még mélyebbre süllyedek majd - már, ha van ennél mélyebb.

A törökülésbe húzott lábaim már egészen elgémberedtek, fájdalmas, még is jóleső érzés őket újfent kinyújtani, s nem sokkal ezt követően már egész súlyom rájuk helyezve indulok ki egyetlen menedékemből. Nincsenek nagy terveim, snassz, nem túl filmbe illő módszert alkalmazván, egyszerűen fel fogom ragasztani ezt az ajtajára. Veszítenem nincs mit, hisz még meg sem ismerjük egymást, ez pedig az egyetlen útja a jó viszonyunk kiépítésének. Mondanivalóm gyakran a torkomra ég, ha nem Jin az, akivel beszélnem kell, egyszerűen, nem megy, pedig ha tehetném, ezt megváltoztatnám. Időnként elég rossz érzés látni anya csalódott arcát, mikor átlagos kérdéseire csak elfordítom a fejem válasz gyanánt.

Körbetekintek a biztonságos szobában, majd celluxot veszek a kezem ügyébe, és sebtiben, továbbra is elmélyülve gondolataimtól túlcsorduló elmém mélységeiben, szelem át keresztben a helyiséget. Anya nem tehet róla, Anya nem tudott róla, Anya nem hibás. Akkor még is, miért vagyok még mindig dühös?

Az első alkalom után azt hazudtam, rosszul vagyok. Nem mertem elmondani sem neki, sem senki másnak, inkább lódítottam. Orvoshoz mentünk, és otthon próbáltam kiheverni a kiheverhetetlent. Anya megértette, hisz abban a hitben volt, hogy a nyurga, nem túl erős immunrendszerrel megáldott fia csak ágynak esett. Előfordul. Félve bár, de az orvosunk által igazolt egy hetet követően újra megjelentem az iskolában. Még aznap elkaptak.

Így ment ez, egészen négy héten át. Ahányszor csak színt szerettem volna vallani, a bennem rekedt minden szó. Inkább megpróbáltam elsajátítani a megjátszás művészetét, mintsem szembenézni a problémával. Rettegtem, pánikoltam, hisz ha kiderülne, azzal bizonyára nagy bajba sodortam volna magunkat - evidens, hogy megint valamiféle hazugsággal próbáltam anya elé állni. Nem engedett. Ronda dolgokat vágott a fejemhez, miszerint nem lesz belőlem egyenes ember, ha azt hiszem, egy kis betegeskedés miatt lógathatom otthon a lábamat. Másnap beküldött, s órák után, a szertárban csíptek nyakon az ember testbe költözött démonok. Hazamentem, sírtam, könyörögtem, had ne kelljen bemennem, de csak semmirekellőnek nevezett. Kiabált velem, és nem engedte, hogy otthon maradjak.

Azóta vagy ezerszer bocsánatot kért, mindent megpróbált, de képtelen vagyok efelett szemet hunyni. Jót akart, nem pedig a zaklatóim karjai közé taszítani, ugyanakkor, ennek tudatában sem tudok csak úgy megbocsátani neki. Majd idővel. Talán.

Nagy sóhajt eresztek el, ahogy a folyosón átvágtatva megtorpanok a szoba előtt. Természetesen, akaratom ellenére is megrohamoznak az elbizonytalanító gondolatok, viszont nem hagyom őket érvényesülni. Mielőtt meggondolhatnám magam, a fogaim segítségével tépek egy hatalmas darab ragasztócsíkot, és azzal kellőképp erősen rögzítem a pár soros levelemet a nyílászáró mélybarna falapján.

Rendben van - az is, ha idiótának gondol miatta. 

Joga van tudni, nekem pedig jogom van beszélni róla.

Kettő lépés hátra, majd a fény sebességével élve veszek egy teljes fordulatot, és mielőtt megfutamodhatnék, visszamenekülök a szobám zárt ajtaja mögé. Szívem hevesen ver, s a magam nyugtatása érdekében a szokásos ijedtség számlája írom - azonban, valami most más. Ez nem az ismerős riadtság adta heves ketyegés. Meglehet, hogy izgulok?

Nem, nem, biztosan nem. 

Vagy, talán még is? Francba. Miért nem létezel, heg, te izé, itt bent? Tanácsokra van szükségem, nem hallgatóközönségre!

Hogy a fene vinné el ezt a rohadt elveszettséget...