metanoia [Prológus] ⌞vkook⌝

Metanoia
0. fejezet - prológus

Pár fiú halk nevetgélésétől zeng a délután napszak beköszöntével megüresedett zeneterem. A nesz, amit a fiatok jókedve táplál erősebbé, és hangosabbá, mulatságról árulkodik, valami igencsak kellemes időtöltésről. Azt hinné az ember, hogy az a pár egyén, aki bent vihog, bizonyára csapatmegbeszélést tart, vagy csak épp a a helység falai közé zárt muzikális átszellemülés reményében vannak jelen, ugye? Hiszen az volna a normális, és a megszokott. 

Azonban a jelenlévő személyek nem a hangszerekkel szórakoznak el ilyen idillien. 

Mintha csupán egy tárgy volna, akit kedvére dobálhat, törhet össze és tehet tönkre, úgy löki a földre Taehyungot a főkolompos, a szívtelen, és meggondolatlan Jaehyuk, mihelyst megunja a tehetetlen ifjúval űzött, kegyetlen játszadozást. Lepillant még a földön heverőre, utoljára is a ráméri lelketlen vigyorát, kivillantja tökéletes fogait szűk ajkainak takarásából, majd minden további nélkül igazgatja meg magán a szakad farmernadrágot, gombolja be, és húzza fel sliccét. Barátai sem szorítják már a gyenge fiú védtelen testét, mintha nem épp a sárga földig tiportak volna egy ártatlan lelket, és zaklatták volna szexuálisan, úgy elegyednek beszélgetésbe a könnyeivel még mindig harcoló fiú reszkető teste felett.

Mintha csak egy gépezet parancsa volna, olyan tökéletes mása a fennálló helyzet az ezt megelőzőnek. És azt az előttinek, meg... az az előttinek. Ő csak játszani szeretett volna, gyakorolni, hiszen a következő iskolafellépésen akarata ellenére is kénytelen lesz a zongora mögé ülni, megannyi árgusan bámuló, kíváncsi szempár előtt, és tömérdek dal aláfestését megadni a fenséges hangszeren, viszont nem meglepő, hogy az őt kísértő, emberi testet öltött démonok hiénaként ütötték fel fejüket az első magányos pillanatában, és teperték a földre. Nem, nem kényszerítették aktusra, csak - az ő szavaikkal élve - egy kis kényeztetést vártak el attól a furcsa fiútól, akit hiába láttak már gyakran, mióta csak kezdetét vette a tanév, egyáltalán nem ismerték. Nem tudtak róla semmit azon kívül, hogy hívják, és ezt az információban nem túl dús listát az eltelt, zaklatásával töltött hetekkel később sem tudták túl sok mindennel kiegészíteni.

Kim Taehyung, a srác, aki folyton egyedül gubbaszt valahol, általában a könyvtárban, halmokba szedett kötetek közt keres magának nyugalmat, vagy hatalmas zeneterem egyik zugában veszti el valóját éppen. A furcsa fiú, az, azzal a különös hajszínnel, igen, az, amelyik aki sosem beszél. Először csak rá akarták hozni a frászt, nem akarták bántani, hiszen ha bárkinek is kikotyogja, mit művelt vele a pár főből álló, kegyetlen banda, annak végeláthatatlan következményei lehetnek - de legnagyobb meglepetésükre, nem ellenkezett. Nem volt ínyére a dolog, gyakran pityergett is közben, de nem zavart az senkit, a keze mozgására nem volt különösebb hatással. Ha annyira bánta volna, akkor szóvá teszi, nem?

Most sem történt ez másként, lefogták, és a földre taszították a biztonság kedvéért, annyi teret hagyva a meggyötört fiúnak, hogy a dolgát végezhesse, majd csak elhajították, messzire, had puffanjon a koszos padlón, mint egy használt rongy. Nem volt több egy papír zsebkendőnél, amit használat után minden lelkiismeretfurdalást mellőzve vet ki markából az ember, hiszen nincs már rá tovább szüksége.

Sokan azt hiszik róla, hogy nem érez semmit sem - pedig Ő ennek, ha volna bátorsága hozzá, a szöges ellentétét kürtölné szét ebben a mocskos, 'gimnázium' névre keresztelt pokolban. Minden emóciót, amit a sötét hétköznapok kiváltottak belőle, igyekezett a pszichéjének legmélyére száműzni. Hét lakat alatt tartotta a fájdalmat, a kínt, a megbánást, a segélykérő sikolyok utáni mérhetetlen, pokoli vágyat, a reményvesztettséget. Mindent, ami emberi mivoltjából származó sebezhetőségéről árulkodhatott volna, nemes egyszerűséggel küzdött le a torkán, hogy aztán majd, mikor már nem figyelnek ezek a megvető, árnyszínű szemek, az éj sűrű, fekete leple alatt néma zokogás útján szabaduljon meg a leírhatatlan tehertől, ami vállait nyomta, s kötelet font kecses, hosszú nyaka köré, kedvére fojtogatván Őt a kései, magányos órákban.

Majdnem elhiszi, hogy a következő fázis immár az ájulás, aminek következtében, még ha kis időre is, de megszabadul majd attól a mérhetetlen gyötrelemtől, amit az Őt kínzó, emberformát öltött bestiák láncoltak hozzá, hogy egész életében kísértse majd a keserű, hányingert keltő emlék, ami örökkön emlékezteti majd, kik Ők, és mit műveltek vele, azonban valami, még a szemére leszálló kábaság előtt rántja ki annak beteges nyugalmából. Az ajtó hangosat sikolt, ahogy valaki óvatlanul lép be rajta, Taehyungnak pedig egyedül az illető cipőjét van lehetősége megcsodálni, tovább képtelen vezetni könnyeitől homályos lelkének tükrét, hisz ha Ő látja a férfit, minden gond nélkül, az azt jelenti, hogy a látszólag tanárok egyen öltözékébe bújt pasas is végigpillanthat rajta, és a szánalmas megjelenésén, megcsodálhatja a kigombolt, megtépázott nadrágját, a szorítások még vöröses foltjait felkarján. Sosem akarta, hogy bárki is ilyen állapotban tekinthesse meg törékeny valóját, hiszen ezt szégyellte mind közül a leges leginkább.

Ösztönösen húzza magát magzatpózba, miként lehunyt pillákkal könyörög újra, és újra azért, hogy a következő szívdobbanása legyen az utolsó, és az Őt életre kényszerítő ketyere végső pihenésre adja fejét - egy jó ideje már, hogy felfedezést tett létezésének értelmetlenségéről, még is, csak fohászkodik az utolsó lélegzetvételért. Vágyta a halált, az elmúlást, de a közhiedelemmel ellentétben nem az életének akart véget vetni, csak a testét uraló, fájdalmas zsibbadásnak, és az azzal járó végtelenül elkeseredett gondolatmeneteknek. Utálta, hogy egyke, gyűlölte, hogy az édesanyja kénytelen volt Őt mindenféle társ, és támogatás nélkül, hihetetlen nélkülözés közepette felnevelni, és mindennél inkább a Pokolra kívánta saját magát, s gyengeségét, amiért ahhoz sem volt elég bátor, hogy a hazafele tartó úton a főutcai útestre vesse magát, csúcsforgalomban.

Hagyja, had költözzön a megszokott, zúgó hang hallójárataiba, miközben tompán, de tanúja a bántalmazóinak menekülési kísérletének. Érti, ahogy a tanár hangosan üvölt utánuk, mentőért, és segítő kezekért kiállt, még sem mozdult, csak hagyta, hogy a gyönge, erőtlen testét újra, és újra végigjárja a tudat, mennyire nincs keresnivalója az élők között.

Nem tudja, mi vár rá, nem akar hinni abban, hogy innen bármi is kivezethet, hisz ez a mély, kerek gödör sem ajtókkal, sem ablakokkal nem lett ellátva, létra sem vezet a felszínre, fény pedig véletlenül sem pislákol, sehonnan sem.

Annyira értelmetlen ez az egész.

Ő csak szeretne meghalni végre, de valami még sem hagyja nyugodni. Mintha legbelül sejtené, hogy tartogat még neki valamit az élet, ne siessen annyira, várjon még - de egy csalóka sejtés még nem ad készpénzt, neki pedig a türelme együtt fogy kitartásával, és az arcát nedvesítő könnyek csak azt bizonygatják, milyen felesleges vakon bíznia a jobb időkben.

Puszta időpazarlás.