to be gone ⌞vhope⌝

Cím: to be gone

Korhatár: +16

Párosítás: VHope [V x J-hope//Taehyung x Hoseok] [[BTS]]

Terjedelem: one shot 

Figyelmeztetések: szereplő halála, halálos betegségek, túlvilág!au, trágár beszéd 

To be gone

"Kín a halál, de a kínt is lezárja."

Jung Hoseok egy rendes srác. Rendelkezik mindennel, amire csak vágyhat egy ember - remek család, támogató barátok, jó életkörülmények, intelligencia, tehetség, szívdöglesztő külső, felfutó karrier, és egy tökéletesen működő, harmonikus párkapcsolat.

Az élete valahogy túlságosan is könnyen megy. Igazából, ha megkérnénk rá, nem is igazán tudna olyan szakaszt emlegetni megélt idejéből, ami negatív nyomott hagyott volna benne. Egyszerűen, Ő egy rohadt nagy mázlista, megszámlálhatatlan lehetőséggel.

Mi kellene ahhoz, hogy Hoseok ezeket kihasználva megteremtsen magának a világot, amiről az emberek többsége csak álmodik?

A válasz egészen egyszerű; hogy ne legyen halott.

☽☼☾

Egészen furcsa az ébredés pillanata, sosem volt még ilyen... békés.

Már akkor rossz érzés fogja el, mikor eljut tudatáig, hogy nem a puha, bejáratott ágyában szunnyad éppen, hanem a kemény, hideg padlón. Kirúgott volna a hámból? Épp Ő? Nem, ez nem lehetséges. Idejét se tudja már, mikor zárta ki az alkoholt életéből; köszöni szépen, jól megvan az ital adta mámor nélkül is.

Ó, bárcsak beigazolódott volna ez a naiv kis félreértés.

Még az is nehezére esik, hogy a szemeit kinyissa. Elképesztően zsibbad mindene - nem emlékszik, hogy valaha érzett volna ilyen bizarr, még is kellemes könnyedséget a testében szétáradni ezelőtt, azonban most kétségtelenül élvezi, a körülmények ellenéri is.

Amint elég erőt érez magában ahhoz, hogy újra szemet vessen a világra, amelybe belecsöppent, meg is teszi. Az első dolog, amit észlel, az a vakító fehérség, amely körbetáncolja a tágas helyiséget, a második, hogy egyáltalán nem fáj a látószerve, a vibráló, fájdalmas világosság ellenére sem. Azt se tudja, hova kapjon hirtelenjében - sosem járt még ilyen helyen.

Mintha egy folyosón lenne, ahol még a korlátok is hófehérre lettek mázolva. Nem igazán érti, hogy kerülhetett egy ilyen térségbe, fogalma sincs, egyáltalán hol van? Amint lepillant, hogy szemügyre vegye önmagát is, meghökkenve tapasztalja, hogy bizony a megszokott öltözékei helyett csupán egy kórházi köpeny az egyetlen dolog, ami szép alakját eltakarja.

Megannyi kérdés halmozódik fel benne, alig pár pillanattal az ébredés után. Nem érez semmiféle szagot, és nem lát semmiféle színt sem. Itt tényleg minden tejszínű, vagy csak a látása kopott meg? Még is mi a fészkes fene történt vele?

- Jung Hoseokot várjuk a 44B terembe. - Megugrik a semmiből felcsendülő hangra, s a pillanatnyi ijedtség okán először meg sem mozdul, annak ellenére, hogy úgy fest, lehetősége volna választ kapni a kérdéseire. - Jung Hoseokot várjuk a 44B terembe, szíveskedjen oda fáradni!

Az a bizonyos női hang elsőre sem volt túl barátságos, de úgy fest, Hoseok értetlenségéből fakadó tétlenkedése hamar kihozta a sodrából. Majdhogynem kiabál, ezzel a nyugalmat, mi takaróként fedte az üres folyosót, darabokra szaggatja.

Akármilyen helyre is került, nem örül, hogy a hangosbemondó rögvest leteremti. Azt se tudja, hol van, egy kis időt azért elvárhatna, nem? Megelőzve a következő rikoltást, meg ne adj'Isten, hogy behurcolják abba a bizonyos 44B-be, inkább két lábra szenvedi magát, és csak ekkor üti fel fejét a kérdés; hol a fészkes fenében van a 44B?

- Hát maga sem egy született zseni... - A hang, ami elég jó minőségű, ahhoz képest, hogy feltehetőleg hangosbemondó, holti nyugodtséggal illeti őt az idióta jelzővel, mintha évek óta ismernék egymást. Eléggé böki Hoseok csőrét, de egyelőre jobb, ha csak megvárja az útbaigazítást, aztán majd utána tesz panaszt ennek a fura helynek a vezetőségénél. - Csak menjen végig, az utolsó előtti terem! Anyám, újra megszületek, mire bejut...

Csendben, érdektelenséget sugározva rugaszkodik el a talaj sík felületétől, teljesen természetesen vonul végig a folyosón, mire megtalálja a 44B picinyke, tejszín ajtaját. Nem vár, nehogy megint leszedjék a fejét miatta, rögtön kopogtat, és a választ meg nem várva nyit be. Igazából, elég furcsa látvány fogadj - nagyon, nagyon sok ember üldögél odabent, egy-egy széknél, miközben jól elbeszélgetnek egymással. Mind, egytől egyik ugyan azt a ronda kórházi inget viselik, és fel sem tűnik nekik, hogy belépett, ezt pedig Hoseok elég gyanúsnak találja. Kezdi gyanítani, hogy a pszichiátrián kötött ki, de semmiféle erre indokként szolgáló dolog nem jut eszébe.

A nyüzsgés talán a helyiség szegényes berendézésnek köszönhetően ilyen zavaró. Nincs bent más, csak megszámlálhatatlan ülőalkalmatosság - se asztal, se ablak, csak apró körökbe rendezett ülőhelyek.

Ahogy körbetekint, felismeri, hogy a többség tényleg tojik rá - egyetlen, négy fiúból álló kis csapat figyel fel a megjelenésére, akik rögtön maguk felé kezdik inteni őt. Hogy mi?

Biztos összekeverik valakivel, hát ő még életében nem látta egyiküket sem, és ebben holt biztos... Csak néz rájuk, furcsa, értetlen arckifejezéssel, mire Ők is csak nevetve teszik szóvá értetlenségét.

- Hoseok! Igen, te ott! Fekete, rövid haj! Ez tényleg nagyon hülye... - jegyzi meg a középen ülő, szőke, sápadt méregzsák, mire Hoseok kénytelen felfújt arccal, felháborodottságtól bűzlő hangnemen felszólva megközelíteni a társaságot.

- Két perce ébredtem fel, és már másodjára hallom, hogy idióta vagyok! Azt se tudom, hogy kerülök ide, és folyamatosan belém is kötnek - úgy puffog, akár egy mérges viperával ötvözött kisgyermek, mire a társaság csak kistányér nagyságú szemeket mereszt rá - Mi van?

- Te... nem tudod, hol vagy? - A nem-túl-kedves szőke fiú mellett üldögélő, narancssárga frizurás, fiatal szólal fel utána, már-már zavaró meglepettséggel. - Ne már... Kajak nem tudod, hogy halott vagy?

- Jimin! A francba, ne legyél tiszteletlen, nem tudjuk, miről értesült, te meg rögtön letámadod. - A mögöttük álldogáló magas férfi előrébb lép, felfedve szintén Hoseok számára ismeretlen alakját. Hiába méregeti, ötlete sincs, mi közük lehet egyáshoz, s hogy miért állapodik meg előtte ilyen kellemetlenül barátságos görbülettel a képén. - Ne haragudj, kölyök még... Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.

A szó is belereked. Mi a fenéről beszélnek?! Hogy Ő, halott? De hát az lehetetlen! Miféle buta vicc az ilyen? Csak hitetlenkedve, tátott szájjal áll a fiúcsapat előtt, ők pedig kínos hallgatásba burkolóznak, még mielőtt ennél is kellemetlenebbé varázsolják a helyzetet.

- Ez kurvára nem vicces. Azonnal mondjátok meg, hol vagyok! Haza kell telefonálnom!

- Komolyan beszélünk. Itt mindenki halott. - Az eddig néma, barna fiú sajnálattól csillogó tekintetét vezeti fel Hoseokra, aki továbbra is fejvesztve menekül a rút, igaznak festő szavak elfogadása elől. - Nagyon sajnálom.

Ez akkor sem lehet valós. Mikor? És hogyan? Valamint, hogy a fenében létezik az, hogy semmire sem emlékszik az egészből? Miért pont négy idegen sráctól kell értesülnie a saját halálának híréről? Eddig úgy tartotta, az élet igazságtalan, micsoda fordulat, ezek szerint a halál igazságtalanabb.

De, ugye Taehyung jól van?

- Oké, jobb, ha megismerkedünk, mielőtt bármiről is beszélni kezdenénk. - Az előtte álló, fiatal férfiú kezdi mondandóját, mindenkit megelőzve, az elkapkodott kérdések és válaszok elhangzását meggátolva. - Namjoon vagyok, úgy egy hete hunytam el, leukémiában, huszonöt évesen.

- Yoongi, huszonhárom, öngyilkosság.

- Jimin vagyok! A tizenhetedik születésnapomon agyonvert az egyik barátom. - érthetetlenül boldog a hangja az azon elzengett történet ellenére, szemben az Őt megelőzőével, és hogy őszinték legyünk, Hoseok a Yoongi névre hallgató, nem túl barátságos figurával tud egyetérteni.

Miért van ilyen mosolygós kedvében, ha egyszer meghalt?

- Jinnek hívnak, huszonnyolc éves vagyok. Autóbaleset.

Annyi kérdés rohamozza meg elméjét, hogy egyiket sem képes szavak formájában az előtte ácsorgók tudtára adni. Még is miért lett öngyilkos Yoongi? Mióta küzdött a betegségével Namjoon? Miért mosolyog ilyen szélesen az, akit a saját barátja küldött ide? Hogy történt, Jin? De tudja, olyan dolgok ezek, amiről nem szívesen beszél az ember, ha már halott.

- T-tudtok rólam valamit? - ez az első dolog, amit kinyög, hisz tudnia kell, mi történt.

Először hadd tisztázza a saját ügyét, majd utána beszél még a fiúkkal. A halott ember is csak ember, az önközpontúság nem múlandó. Mindenesetre, szeretne többet tudni mindannyiukról... Ki gondolta volna, milyen érdekes téma lehet az elmúlás, hogyha egyszer egy vagy a holtak közül? Már, ha igaz ez az egész.

- Hát, úgy mindent. Jung Hoseok, huszonöt éves, gazdag szülők, jó életkörülmények, igaz szerelem, feltörekvő karrier. Kár érted - az öngyilkos srác kíméletlenül szól, és hiába, ez valahogy nem bántja meg Hoseokot - Nem kaptad meg az aktád? Anyám, micsoda felfordulás van a rohadt rendszerben, hát még meghalni sem lehet tisztességesen, huh?! - felnéz, de nem érkezik válasz a kérdésre.

Bár, Hoseok azt sem igazán érti, kitől várja.

- A munkádból tartottál hazafele. Nem te hibáztál, épp a gyalogosátkelőn haladtál át, amikor elgázoltak...

- Nem fájt. Azt mondták, a koponyád brutálisan megsérült... Szóval, valószínűleg ezért nem emlékszel rá.

- Nagyon sajnáljuk. - Jimin és Jin után Namjoon fejezi be, a többiek pedig egyelőre némán figyelik Hoseok reakcióját.

Ő azonban csak áll előttük, enyhe sokkban próbálja felfogni saját halálának hírét. De, ezek szerint egyedül volt. Akkor Taehyung jól van. Ez azért vigasztalja, még akkor is, ha cserébe ő nem. Csendben van, jelenleg semmit sem szól, a társaság szintén némaságba menekül, egyedüliként az őket körbe ölelő tömeg zaja tör be hallójárataikba. Mindenki olyan jókedvű, halkan még nevetés hangja is kivehető a morajlásból - pedig, ha valóságos ez az egész, akkor mind halottak.

Miért?

Percek telnek el, kínkeserves, hosszú minutumok, de senki sem beszél. A fiúk Hoseokra várnak, Ő pedig... szintén. Vár, hogy magához térjen, képes legyen értetlen dadogásnál többet mondani, megtudni, elfogadni. Valahogy, nem így képzelte ezt el. Nem huszonöt évesen.

Kijárt volna még neki még legalább kétszer ennyi idő. Nem volt ő rossz ember, akkor meg még is miért? Rendszeresen járt vért adni, szervdonor volt, amikor tudott, segített, bárkiről is volt szó. Csak az okot nem érti. Nem mi választjuk meg az időnket - az egész csak a véletlen műve volna? Az életre, vagy a halálra kellene most nehezteljen? Esetleg mindkettőre? Egyikre sem?

Taehyung...

Mi lesz így Taehyunggal? Nem, nem, nem lehet! Vissza kell mennie, ez így nem fair! Taehyung elveszítette a szüleit, nincsenek testvérei, most még is mit tesz majd egyedül? Egyedül ezt nem lesz képes feldolgozni!

- Ha van valami, ami esetleg nem tiszta, mond nyugodtan. Mi már itt vagyunk egy ideje, tudunk egyet, s mást - a Jin nevezetű, szép arcú férfiú hangja ébreszti fel merengéséből, mire rögvest bólint.

Egy kérdés nyomja a lelkét, amit nem tud kiverni a fejéből.

- Kim Taehyung. huszonkét éves, egyetemi hallgató, orvosnak készül. Róla tudtok valamit? - A padló fürkészésével kezd a szavak szabaddá bocsátásába torkából, de a végére már az arcukat figyeli. Erre választ kell kapnia. Egyetlen dolog volt számára igazán fontos életében, az a dolog pedig élete szerelme, Taehyung volt.

- Nem tudunk róla semmit. Nem kaptunk infót, hogy Őt meg kellene várnunk, pedig, ha veled volt, akkor így lenne. Fizikailag rendben van, és a közeljövőben nem kerül fel ide - Namjoon hangja még mindig nagyon óvatos, pedig nincs oka rá. Elveszíteni már egyikük sem tud semmit, felesleges aggodalmaskodni, hogy esetleg fájdalmat okozhat szavaival. Késsel se tudna már benne kárt tenni, nemde?

- Rendben. Akkor rendben... - Ez azért kicsit megnyugtatja. Jól van, Taehyung rendben lesz, nem fog magában kárt tenni. Élni fog. - De miért vártatok rám?

- Egy-egy embert nem küldenek csak úgy vissza. Az nagyon bonyolult lenne, így ötös csoportokb-

- Vissza?! Mi az, hogy vissza? Hova?

- Szervdonor voltál, nem? - dingdingding.

Várjunk, miért dingdingding? Hiszem semmit sem ért ebből az egészből! Miért pont négy ilyen szerencsétlen srác mellé került, hát magyarázza már el valaki rendesen!

- Igen, és?

- Ó, baszki, tényleg. Nem kaptál aktát. Akkor azért nem tudod! - A kis narancsra emlékeztető, fiatal srác szavai után csak hümmögnek a többiek, de ez számára még mindig nem rejt magában elegendő információt. - Mind szervdonorok vagyunk. Vannak még élő részeink a földön, ez pedig azt jelenti, hogy a halálod által megmentett emberek közül egyet meglátogathatsz, álmában. Tök szép dolog, nem?

- Most, hogy megérkeztél, megkaphatjuk a listát, bár Yoongi és Namjoon viszonylag szerencsések, ők már eleve tudták, kihez mennek majd - Jin csak mosolyogva fordul az említettek felé, mire Namjoon szégyenlősen elkapja tekintetét, Yoongi meg csak szemet forgat.

- Nem halhatnék meg megint? Az idegeimre mentek! - puffog az utóbb említett, majd feltápászkodik - Bemegyek, most már csak megkapjuk. Várjatok meg itt! Vagy csináljatok, amit akartok, leszarom.

Lehetősége van visszamenni a Földre, és beszélni valakivel. Remek, remek! Sőt, egyenesen nagyszerű, tökéletes! Tudta, tudta, hogy tehet még érte valamit, és már itt is a lehetőség! Csak megnézi a listát, és kiválasztja a legalkalmasabbat Taehyung mellé. Áldja az ügyvéd szüleitől örökölt kommunikációs képességeit, mert biztos benne, biztosabb bármi másnál, hogy csak a megfelelő alanyt kell megtalálnia, beszélni vele, és már is biztonságban tudhatja egyedül maradt szerelmét... Hisz ígéretet tettünk.

Csak egyetlen dolog kell, egy rendes, elkötelezett, hűséges valaki, aki sosem okoz majd csalódást neki. Onnantól kezdve Hoseok megoldja. Amúgy is reméli, hogy nem valami patkány életét mentette meg, így, hogy az egyikük hatalmas szerepet játszik majd szerelme életében, meg még jobban.

☽☼☾

Maga sem tudja, hányadik alkalommal olvassa át a kézhez kapott dokumentumokat. Meglepő egyébként, hogy az elmúlást követően is léteznek ilyesmik. Olyan, mintha egy FBI lenne, csak fegyverek, meg erőszak nélkül, több, kőbe vésett információval.

A sajátját is a kezébe nyomta Eunwoo, az idős hölgy, aki... nos, itt "dolgozik". Nem tud róla sokat senki sem, de Ő az a morcos, hangosbemondónak hitt hang, aki előszeretettel hülyézi le a lassú felfogású, értetlen holtakat. Ő egy tipikus, megöregedett portásnő, aki még az életét követően is aktákat, papírokat, meg dokumentumokat ad ismeretlenek kezébe, és néz rájuk dühtől torzult arckifejezésével, ha vissza mernek kérdezni. Egyébként, nincs baj vele, olyan, mint Yoongi, csak idősebb.

A lényeg, hogy minden fontos iratot megkapott, azóta pedig csak ül a szobában, amit a leutazásig használhatnak. Pontosan, két nap múlva látogathatnak vissza, ő pedig még mindig nem választotta ki a megfelelő alanyt. Nem könnyű feladat, elnézve, hogy a szíve, a tüdeje, és az egyik veséje is más-más emberhez került.

Egy embert tudott már az első körben kizárni, a Sang névre hallgatót. Nem volt vele különösebben nagy baj, egyszerűen csak... nem. Taehyung mellé egy elkötelezett, céltudatos, komoly ember kell, aki képes ezek mellett romantikus, figyelmes, és humoros maradni. Mindent szeretne neki megadni, amit csak meglehet, és ebben ez a Sang nevezetű egyed nem lesz segítségére.

A mappáját egyszerűen az asztal végébe hajítja, hogy ne legyen útban. A másik kettő már kecsegtetőbb tényekkel szolgált. Mark, félig tajvani, félig amerikai, intelligens, tehetséges fiú. Rendes családja van, tehetséges, szintén egyetemi hallgató... habos torta. Tüdőfibrózis, és rohadt nagy szerencse. Egyetlen baj van vele - jegyese van. Macera-macera...

Pedig egészen jóképű! Aranyos, kedves fiú, még össze is illenének, de a jövendőbelije egy édes, rendes lány... Szedjen szét egy jól működő kapcsolatot? Taehyung a hűtlenségnél nem sok dolgot gyűlöl jobban, ezzel tisztában van. Elég furán venné ki magát... És, pofátlanság volna nem figyelembe venni, hogy Mark fülig szerelmes abba a lánykába.

A másik lehetséges jelölt Jungkook. Elvált szülők, egy testvér, vele született szívrendellenesség. Bár alig tizenhét éves... Szerencsétlen srác. Jobban belenézve az aktájába, nem lát semmi különlegeset. Magántanuló - a betegsége miatt -, rendszeresen sportolt, mikor még tehette. Tapasztalata nincs, nagyon érzékeny, de tisztelettudó. Semmi sincs erről a kölyökről! Ha végez, első dolga lesz leteremteni Eunwoo-t, amiért üres a srác aktája.

Valahogy, nem tudja levenni a szemét erről a fiúról. Nem, egy fikarcnyit sem hasonlít rá, sőt, még nem is igazán látott olyat eddig, valami viszont nem engedi, hogy eltekintsen a lapjairól. Hogy ez a valami a megérzés, vagy egyszerűen a tagadhatatlan szimpátia, amit az elviselhetetlen fájdalmak ellenére sem meggyötört mosoly váltott ki belőle, ki tudja. Nem lenne vele baj, nincs senkije, igaz, kiskölyök még, de legalább tudná kezelni Taehyung pajkosságát, és konok kitöréseit.

Olyan nehéz döntés ez... Kiválasztani, ki fogja majd kedvese kezét ezután. Fáj, de, hogy őszinte legyen, ettől igyekszik eltekinteni.

- Hm, még mindig ezeket a hülye aktákat bújod? - olyan mélyre merült gondolatainak medrében, hogy észre sem vette a mögé settenkedő Jimint.

A fiatal fiú valamiért szeret körülötte lófrálni, erről-arról kérdezősködni, de Ő nem képzel emögé semmit - egyszerűen csak elképesztően kíváncsi, hiszen alig tizenhét évet élt, bizonyára rengeteg megválaszolatlan kérdése van az élettel kapcsoltban. Élvezi, hogy a furcsa kis teremtés lépten-nyomon felbukkan, előáll valami mérhetetlen baromsággal, amiről aztán jókat beszélgethetnek.

Csak halkan bólint, ahogy újra végigfut a sorok között, keresve a döntő érvet, az indokot, hogy miért-pont-ő, a választ, amit később nem fog megbánni. Taehyung egy tökéletes embert érdemel, olyat, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. Bár, tisztában van azzal, hogy párja gyűlöli a rongyrázást, a felesleges pénzkidobást, az indokolatlan ajándékokat, még is, egy olyasfajta embert kutat, aki ennek ellenére elhalmozza mindenféle földi jóval - csak úgy, mint ő tette. Taehyung mindig csúnya nézésekkel illette egy-egy ilyen kis akciója után, de tudta, szíve mélyén örül az ajándéknak.

- Még mindig nem értem - halkan puffan az ágyon a feszes hátsója, ahogy leül -, miért? Miért keresel mellé mást, ha egyszer a te szerelmed? Leélné az idejét, ami hátra van, aztán itt fent folytathatnátok tovább. Vagy egy következ-

- Mert én haltam meg, és nem ő. Élje csak az életét, boldogan. Tudom, hogy sosem fog elfelejteni - alig hallhatóan válaszol, miközben mosolyogva hajtja le a fejét, tovább figyelve az iratok halmát asztalán.

- Honnan tudod? - kielégíthetetlen kíváncsiságától csillognak nagy, sötét szemei, ami akaratlanul is széles vigyort csal elő Hoseokból.

- Megígérte nekem.

Legnagyobb meglepetésére, most néma marad a kis narancs, pár percre képes csendben megülni a fenekén, de sajnos, vagy nem sajnos, ez nem tart örökké. Alig telik el 5 perc, és már is fel-alá járkál a szűkös szobában, kerülgetve a bútorzatot, hümmögve, dalolászva, véletlenül sem hagyva Hoseokot koncentrálni.

Hamar megállapodik mögötte, a székre támasztja könyökét, Hoseok feje mellett néz át a papírokra, mintha tudná, mi az, amit Ő keres.

- Legyen Jungkook.

- Hm?

- Legyen az a fiú. Csak nézz rá, egy kis angyal. A másiknak jegyese van. Csúnya dolog lenne emiatt szétcibálni őket. A szerelem nevében sem illik ilyet csinálni! - úgy prédikál most itt hirtelen, hogy Hoseok kénytelen gúnyos görbülettel az arcán megingatni a fejét - Mi van?

- Semmi-semmi. Csak fura ezt annak a szájából hallani, aki azt sem tudja, mi fán terem az, amiről beszél - talán nem kellene ilyen magabiztosan kijelentenie ezt, hiszen Jimin aktáját nem bújta át, de egyszerűen rá van írva a homlokára; gőze sincs, mi az a szerelem.

Ártatlan, rosszfiús külső mögé bújtatott bárányka ő, hiába nem ismerik egymást évek óta, ez Hoseok számára olyan tiszta, mint az a bepiszkíthatatlan zokni, amit itt kapott - igen, a szó szoros értelmében! Ez olyan fehér, hogy akármivel próbálkozik, nem lesz koszos!

- Akkor is, igazam van! Mark meg Seo elég aranyos pár lehetnek, ha így odavannak egymásért. Jungkook akkor is tökéletesen helyt tudna állni TaeTae mellett! Válaszd Őt, és kész!

Erőszakosan próbálja lenyomni a torkán a véleményét - akarva akaratlanul, de észérvekkel. Ha fordított helyzetben lenne, örülne neki, hogy egy önző hulla próbál véget vetni a tökéletes kapcsolatának? Elég világos, hogy nem.

- Legyen igazad, Park.

Azzal Jungkook aktáját a keze ügyébe veszi, míg a másik kettőt az asztalon hagyja, és határozott léptekkel indul ki az ajtón, pattanásig feszült izmokkal; muszáj, hogy ez legyen a jó döntés. Taehyung boldogsága múlik rajta - ami mindennél fontosabb most, volt is, és lesz is, ha él Hoseok, ha nem.

Mert én is megígértem valamit.

☽☼☾

Éjjel.

A legfurább dolog a halál után, mikor leszáll az est. Nem vagy éhes, nem vagy szomjas, nem vagy fáradt, még is megeszed a kikészített szendvicset, legurítod a mellé kapott pohár vizet, majd mikor mindenki nyugovóra tér - az örök megnyugvásban -, azon kapod magad, hogy megszokásból húzod nyakadig a takarót. Mert éltél, és ez természetes.

Hoseok is ezen gondolkodik éppen - éltében gyakran gyötörte álmatlanság, nem volt számára szokatlan a furcsa gondolatok gödrében botorkálva egyik oldaláról tehetetlenül fordulni a másikra, majd vissza. Talán a halál furcsa fintora, hogy az elmúlt pár napban most először érzi magát élőnek. Olyan normális ez...

Sötét van, az alvásra képesek szuszogása járja át a hatalmas épület falait, semmi más. Sehol egy nesz, vagy egy zörej, mindenki tekintettel van a társaira, és Hoseok ezt kifejezetten pozitívnak találta. Utálta a nyüzsgő világot, az éjszaka csendjét megtörő huligánokat, vagy a szombat délelőtti nyugalmat felbolygató hangos veszekedést a szomszédjukban - a csend lételeme volt. Szüksége volt egy kis időre, amikor elmerenghet magában a létezés ügyes-bajos dolgain, és most, hogy ez végtelen mennyiségben áll a rendelkezésére, kezd rájönni, mekkora butaság volt földi idejének jókora részét némaságba burkolózva eltölteni.

Az élet csak egy állapot - a halál is.

- Hoseok... - A szobáját két emberrel osztja meg.

A már hangosan horkoló Namjoonnal, aki egyébként egy nagyon rendes, értelmes férfi - Hoseok sokat beszélget vele is. Megértik egymást, annak ellenére, hogy nem sok közös van bennük, egyszerű, de közeli kapcsolatot kezdtek kiépíteni.

Az, aki az imént hozzászólt, a kis narancs-pukkancs, Jimin. Hoseok őt szintén nagyon megkedvelte, bár gyerek még, és erősen befolyásolható a rálátása arra a világra, amit már otthagyott, angyali kis teremtés. Sok kérdése van, a kíváncsisága pedig elképesztő méreteket ölt, de talán Hoseok ezen tulajdonságával szimpatizál a legjobban. Átadhatja neki a tapasztalatait mind az életről, mind a halálról, Ő pedig szeretettel hallgatja a drámai, oktató célú monológokat - olyan Ő, ha csúnyán akarunk fogalmazni, mint egy napló. Egy hajónapló, amiben Hoseok megörökítheti, milyen is az élete értelmét jelentő személyt a megingathatatlan, nyüzsgő világon felejtve eltávozni.

- Mond csak - Halkan, már-már hallhatatlanul súgja a szoba másik felében nyugvó Jimin irányába a mondatot, mintha nem is szeretné, hogy a másik meghallja.

A narancs sem olyan neveletlen, mint amilyennek hinné az ember. Egyetlen szó nélkül mászik ki a kényelmes fekvőhelyéről, és nesztelen léptekkel szeli át a szobát, meg sem állva Hoseokig. Kérdés nélkül ül az ágy szélére, törökülésbe húzza formás lábait, ahogy helyet követel magának az amúgy nem túl tágas matracon.

Hoseok is tudja, muszáj a biztonságérzetet nyújtó bunkerébe engednie a fiatal fiút, ha beszélgetni szeretnének. Namjoon alszik, erre pedig tekintettel kell lenniük - valószínűleg utolsó napjait nem pihentető, kiadós szunyálásokkal töltötte, bár betegségéről nem igazán mert még nyíltan bármit is kérdezni sem ő, sem Jimin.

Leukémia - kegyetlen kór, ami győzedelmeskedett újonnan megismert barátjuk felett. Az élet olyan kegyetlen.

- Te nem izgulsz? - Jimin közelebb kucorog hozzá, egymás biztosabb megértésének érdekében. - Úgy értem... Neked, izé, nagyon fontos ez!

- Nem, nem izgulok - a hangja kimért, ahogy komótosan felül, magáról a vastag anyagot nemes egyszerűséggel az ölébe gyűrve - Miért, kellene?

A fiatal fiú a választ emésztgetve csak bámul maga elé, némán merülve a gondolatainak tengerébe. Rá van írva, mikor valamin nagyon elgondolkozik, de sajnos azt, hogy mi tölti ki ilyenkor az elméjének legkisebb bugyrait is, már nem tudná megmondani.

Olyan kevés jutott ennek a szegény srácnak. Tizenhét év, nagyjából a felére még csak nem is emlékszik, a negyede úgy ahogy, de dereng. Szóval, körülbelül, négy év van meg neki tisztán. Négy év, amit leélt, és egy saját barátja küldte fel őt ide. Talán, nem mindig az múlandóság az, ami hibás. Van, hogy az emberek... embertelenek.

- Hát, még is csak ez az utolsó dolog, amit TaeTae-ért tudsz tenni - óvatosan csúsznak ki a félve formált szavak ajkai közül, mintha attól rettegne, összetöri ezzel a mellette ülőt.

Ő ennél már nem lehet töröttebb.

- Igen, ez az utolsó - lágyan bólint, majd lehunyja szemeit, és gyöngéd mosolyt ereszt el - Ezért vagyok biztos abban, hogy úgy fog történni minden, ahogy annak történnie kell.

- Sosem fogom ezt megérteni... Ha szereted, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy más lépen a helyedbe? Mármint, baszki... Szerelem nélkül is élhetne egész szép életet! Így... így fontosabb lesz nálad a srác! - bár hangjából dühvel vegyült aggodalom vehető ki, nem emeli azt meg, továbbra is alig hallható a kettejük közt folytatott párbeszéd.

- Annyiszor elmondtam már...

- De az nem indok az aggodalom kizárására, hogy "megígérte"! Én is mindig megígértem anyukámnak, hogy elmosogatok, meg óvatosan focizunk majd az utcán, és képzelheted; halmokban állt a szennyes edény, a berúgott ablakról nem is beszélve!

Hoseok csak megemeli jobbját, ahogy halkan kuncogva simít a fiatalabb élénk tincsei közé, ezzel az egészet úgy, ahogy van, tönkretéve. Tudja, hogy hiába próbálkozik vele megértetni, sosem lesz rá képes; amíg nem éli át, nem tudja meg, milyen az a nagybetűs Szerelem. Ez nem egy akármilyen, kisujjesküvel megpecsételt ígéret, nem, ez valami egészen más.

- Jó, tudom-tudom, igaz szerelem, meg minden, nem fog elfelejteni. De tegyük fel, még is... Na, akkor mi lesz? Innen majd integetsz nekik, mikor látod, hogy mennyire jól megvan nélküled? - szinte fel van háborodva a helyzeten, ez pedig Hoseokból ismételten szolid kacagást csalogat elő - Ne nevess!

Tisztában van azzal, mit akar felé sugallani Jimin, de ennek jelenleg a miértje érdekli őt nagyon. Őszinte, ártatlan fiú, ez tiszta, de ennyire szívén viselné más emberek sorsát? Hoseok sosem volt egy külső alapján ítélkező típus, de Jiminből nem sokan néznék ki az ilyen mértékű érzékenységet. Nem, mintha gond lenne, épp ellenkezőleg!

- Akkor elfelejt.

- Ennyi?

- Ennyi. Akkor boldog lesz, Jungkook mellett. Ez az, ami számít - olyan felhőlen mosollyal beszél erről, mintha nem lenne fülig szerelmes belé.

Mintha nem számítana, mit érez iránta. Úgy viselkedik, minthogyha ez az egész nem jelentene semmit - pedig ó, még mennyire, hogy fontos! Tudja, hogy a halál nem jelenti a fájdalom végét - már, ha a jelenlegi, két világot összekötő "előszoba" állapota halálnak nyilvánítható. A vég, az, amitől mindenki tart, kicsit sem hasonlít semmi félelmetesre - ez is létforma. Van fizikai valód, de nem érzel a testeddel gyötrelmet, létezel, de mégsem. Egyetlen kín marad meg, az pedig a szívfájdalom. Ettől sosem szabadulunk.

Még, hogy örök megnyugvás.

☽☼☾

Nosztalgikus ez a helyzet.

Mintha csak vakációzni készülő kisgyermek lenne, ül a még be nem vetett ágy kellős közepén, hátát a kellemesen hideg falnak döntve. Nevetséges, olyan, mintha egy kiskamasz lenne. Egyszerre fél, izgul, örül és szomorkodik. Ki érti ezt?

Igazából, ez egész úgy, ahogy van, egy nagy halom felfoghatatlan tényező, egymásra pakolva; mire egyet megértesz, veled egymagasságúra cseperedik a rakás, és persze, eszében sincs a növésben megállni.

Hoseok meghalt. Akkor még is, miért olyan valódi minden? Miért tud enni, inni, izzadni, sírni, és ezekhez hasonlóan normális dolgokat csinálni, hogyha egyszer már feldobta a bakancsot?

Talán, ez természetes.

Csak bólintania kellene, a gyáva elfogadást választani, ahelyett, hogy a saját gondolatainak medencéjében merülne alá, mindenféle pontos információ nélkül. Nem tud semmit, nem tehet semmit. Csak van, és utolsó lépését készül megtenni a halandók világában, ami nem sülhet el balul.

Jimin és Namjoon már rég az igazak álmát alusszák, édesen hortyogva - irigy is rájuk miatta. Ő valamilyen oknál fogva kénytelen pihenésre hajtani a fejét. Egyszerűen, a gondolatok lerohamozták, nem hagyják nyugodni. Egyetlen dolog jár a fejében; az élete.

Annyira hiányozni fog neki a tapintható testben való, normális létezés. Elképesztő fájdalom nyomja a mellkasát, ha a szülei arcát képzeli maga elé, amiken már kezd nyomot hagyni az idő foga. Még jó, hogy nem tud csak úgy gondolni egyet, és lemenni. Ha látná Őket, ebben a mérhetetlen, elfogadhatatlan gyötrelemben, abba belehalna, még egyszer. Jó emberek voltak, csodálatos szülők; mindig, mindenben ott álltak mögötte, nem erőltettek rá semmit. Boldog embert akartak nevelni belőle, nem sikereset.

Mi lehet Taehyunggal? Jobb, hogyha meg sem próbál erre gondolni. Nem akarja még csak a lehetséges opciókat sem sejteni, mert félő, hogy abban a pillanatban törik össze teljesen – teljesen és helyrehozhatatlanul.

Csak ilyenkor jön rá, milyen önző is. Haragosa a világnak, amiért ilyen kevés időt kapott - bele sem gondol, mi lehet Jiminnel, és az ő családjával. Meghalt, mert a jó oldalon állt, a barátját meg, ha tehetné, Hoseok a saját kezével rángatná fel ide. Egy tünemény a kis narancs, egy áldott, jó teremtés - egy ilyen csodának több járna 17 évnél. Sokkal, sokkal több...

Bár még nem találkozott a ki tudja, mekkora épület falain belül kisgyerekekkel, de nem titok, hogy nem egy csöppség távozott már el a világról - velük mi van? És a családjukkal? Hoseok csak ül itt, mert képtelen elfogadni, hogy élete véget ért...

Az Övék el sem kezdődött még igazán, és még is, halottak.

Mély levegőt vesz, majd kifújja, csak úgy száguld ki orrnyílásaiból a szén-dioxid - bárcsak a benne felgyülemlő gondolatoktól tudna ily könnyedén megszabadulni. Csak egy mozdulat, és kint van, soha többet nem is látja. Ha ilyen egyszerű volna...!

Tudja, hogy talán aludnia kellene, hiszen nemsokára itt az idő. Egy utolsót pihenni, hátha segít valamennyit - akármennyit. Hisz az alvásnak már nincs pihentető hatása, hogy is lenne, ha senki sem tud elfáradni? Ha akarná, többet álomra sem kellene hajtania fejét - de esze ágában sincs megválni ettől.

Ember akar maradni, élő, és húsvér.

Ha már ez megoldhatatlan, legalább hadd hitesse el magával ilyenkor, hogy hőn áhított kívánsága nem elérhetetlen.

☽☼☾

Követhetetlen tempóban halad az idő a visszautazás pillanatáig.

Egyszer csak úgy rohan, meg sem áll, mintha sürgetné őt valaki, máskor pedig vánszorog, mint egy vén málhásszamár. Kínszenvedés így napokat tölteni egy helyen, aminek se eleje, se vége, végtelen, akár a legbonyolultabb labirintus...

Bár az épületbe volt bezárva, nem az vette el tőle szabadságát, hanem ez a létforma - már amennyire annak ez annak nevezhető - fosztotta meg tőle. Ha sokáig kell ezt elviselnie, a nyakát teszi rá, hogy meg fog kergülni.

Mondjuk, ez a végeláthatatlan épület csak az előszoba, innen sokfelé ágazik a továbblépés útja - a túlvilágra, ahol mérhetetlenül sok ember nyugszik, egy következő életbe, ha úgy döntesz, vagy, visszamehetsz a földre, bizonyos esetekben. Rá az utóbbi vár éppen, és úgy érzi, kiugrik a szíve a helyéről, minél inkább realizálódik benne a helyzet súlyossága.

Meg kell tennie, a szerelméért, azért az emberért, aki az életet jelentette a számára. Taehyung boldogságot érdemel, az élete utolsó percéig, mert egy angyal. Egy csiszolatlan gyémánt, aki úgy tökéletes, ahogy van. Gyönyörű, intelligens, ha sokszor túlzásba is viszi, de elképesztő humora van - reggelig sorolhatná, mit szeret benne, de felesleges volna. Ő egy elképesztő ember, akinek nem járja a boldogtalanság, csak azért, mert Hoseok halott. Majd szomorkodik helyette, bőven lesz rá ideje itt fent. Ő éljen, nevessen, tanuljon - váltsa valóra az álmát.

Mély levegőt vesz, majd hátrafordul, egy utolsó pillantást vetve a kis szobára. Nem fog neki hiányozni, szó sincs róla, örül, hogy a következő pár órát életének színterén töltheti el újra, de nem tekinthet úgy a helységre, mintha maga volna a Pokol.

Csak túl sok dologról gondolkodott itt, feleslegesen.

- Hoseok, gyere már! - kedvenc fenti ismerőse, Jimin hangja ébreszti fel az utolsó elmerengéssel töltött perceiből, akin szintén szemmel láthatóak az izgatottság jelei - Siessünk!

Mivel Jimin is segített neki, mikor döntenie kellett a választottjáról, úgy volt igazságos, ha ezt a kölcsönösen viszonozza, honorálás kép - mondjuk az Ő esetében igazából a szempont nem volt eget rengető. Egyszerűen kiválasztották azt, akivel a fiatal fiú beszélgethet egy utolsó jót, nevethetnek együtt, és hasonlók. Jiminhez illett is ez az utolsó "kívánság" - egy végső, boldog pillanat. Hisz Park Jimint így lehet a legjobban körülírni; Ő maga a felhőtlen, megtörhetetlen mosoly forrása, elég ránézni, és jobb kedvre derül az ember.

Hiába különböztek sok mindenben, nagyon jól kijönnek egymással. Egyszer sem kaptak hajba az eltelt napok során, pedig Hoseok aztán tényleg kiemelkedő az értelmetlen viták provokálásában - de Jimin valahogy túl pozitív teremtés. Nem, nem elnyomható, bizonyára tud Ő is agresszív lenni, ha nagyon akar, egyszerűen csak... alapvetően egy kellemes kisugárzású, aranyos jellem, akivel élvezet időt együtt tölteni.

- Jövök-jövök, ne félj - teljes fordulatot vesz, majd becsukja maga mögött a balszerencsés kuckó ajtaját, vissza sem nézve a lesújtó gondolatokkal teli szobára.

Délcegen, az arcára kiülő félelem minden jelét egyetlen másodperc alatt eltüntetve szegődik az egyhelyben rugózó fiatalabb mellé. Jimin csak néz rá, elképedve, némi értetlenséget vél felfedezni szép szemeinek tengerében, amit bár nem tud hova tenni, jót mosolyog rajta. Édes ez a kölyök.

Egyetlen szó nélkül indulnak a 44B felé. Onnan vezetik őket a hallba, attól pedig egyenesen visz az út lefelé - nehezen álcázza, de a torkában "dobog a szíve". Olyan sok minden múlik most ezen, nem baltázhatja el! Nem ő, és nem most - nem egy ilyen fontos helyzetben. Taehyungért.

Szaporán lépkednek, az örök némaságban úszó folyosót hangokkal megtöltve - annak ellenére, hogy egyikük sem mukkan meg. Nem tudnak beszélni, pedig talán mind a kettejüknek erre lenne szüksége; pár bátorító szóra egy jó baráttól. Szótlan marad az út a 44B felé, ahogyan közelebb, és közelebb érnek a teremhez, egyre hangosabbá válik a moraj, kivehető belőle a rájuk váró másik három férfi hangja. Valamiért, ők olyan... önfeledten tudnak nevetni. Hogy csinálják?

Az ő választásukba nem volt beleszólása, de tudta, hogy Yoongi, illetve Namjoon is tisztában volt vele, kihez mehet vissza. Mint később kiderült, Namjoon még a betegsége előtt az egyik veséjét édesapjának adományozta, akinek a cukorbetegsége nyomán krónikus veseelégtelenséggel kellett szembenéznie. Igazából, irigyli őt, meg nem is. Szívesen látná a szüleit, de... Boldogan. Az, hogy egymásba kapaszkodva sírják végig az utolsó perceket is, nem segítenek túl sokat a fennálláson, nem igaz?

Bár, ki tudja. Namjoon egy érett, hidegvérű, de abszolút szerethető férfi, bizonyára ki fogja használni minden percét a befejezésnek. Milyen borzalmas lehet ezt átélni.

Yoongi esete sokkalta bonyolultabb - és szívszorítóbb. Hiába tűnt az első perctől kezdve egy baromnak, aki minden fajtársát gyűlöli, közel sem volt az. Igazából, Hoseok a mai napig képes lenne behúzni egyet magának, amiért ezt feltételezte róla. Egyszerűen, ő csak egy megfáradt ember, aki bár nem volt odáig az életért, nem akart meghalni. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor még is miért lett öngyilkos?

A tőle nem sokkal fiatalabb testvére kardiomiopátiában szenvedett, ami nem kis mértékben vágta el őt a lehetőségeitől. Hogy őszinték legyünk, szenvedett, és nem volt más megoldás; a transzplantáció tűnt az egyetlen járható útnak - ahhoz viszont egy donor szükséges. Csoda lett volna, hogyha megfelelő érkezik, azonban, mint egy véletlen során kiderült, Yoongi minden szempontból tökéletes a célra.

Nem így tervezte, de nem volt más megoldás. Úgy gondolta, hogy számára sokkal több dolgot tartogat az élet, mint neki - kérdésesek sem voltak az utána következők.

Így hát, önként vetett véget az életének, hogy megmenthesse a testvérét. Hoseok azóta fejet hajt, ahányszor csak találkozik a férfival. Nem semmi, amit tett. Az Ő létezése a kézzel fogható bizonyíték; nem minden hős visel köpenyt.

Jin, hát, ő választott. Nem sokat beszélgetnek Hoseokkal, így nem igazán tudott a felhozatalról - arról viszont esett szó köztük, kihez megy le. Egy egyszerű, de nehéz életű fiatal fiút nézett ki magának, akinek átadhatja minden élethez és halálhoz kapcsolható élményét. Jin választását nem befolyásolta az, hogy ki neki a legszimpatikusabb. Egyszerűen, olyannak akart beszélni, akiről tudta, hogy szüksége van egy kis lelki megerősítésre. Kétség kívül, ő is egy derék ember.

Micsoda fintora ez a sorsnak. A halál után rögvest, hadával találkozik kiváló emberekkel, akik jobbá tehették volna a világot - és még is, lent nyüzsögnek a veszélyesebbnél veszélyesebb idióták, akik teljes nyugodtsággal, büszkén élik a nyomorult, szánalmas életüket. Szeretné megtudni, tényleg a véletlen műve, hogy ki, és mikor hal meg? Vagy előre vésik kőbe a végzetünket? Akárhogy is legyen, ez így nem fair.

- Végre! - A morcosságtól karcos felkiáltás Yoongi felől hallatszik, aki nem is tagadja, kicsit mérges a későkre. - Azt hittem, már sose értek ide... Komolyan, mi tarto-

- Hé, ezen most ne vitázzunk, oké? - Namjoon a még el sem kezdődött vitát csírájában fojtja meg, ahogy Yoongi vállára simítja hatalmas, puha tenyereit, egy nyugtató mosolyt villantva a szőkére. - Csak... menjünk. Reggel találkozunk, úgy is, felesleges nagy búcsút csapni...

Bár érthetetlenül nyugodt, az igazat szajkózza. Itt nincs helye most konfliktusnak, végtelen idejük lesz még egymást marni - ez az este nem erről szól. Szégyelli is magát Hoseok, amiért majdnem belevetette magát a felesleges összeszólalkozásba. Egyetlen pozitív tényező rejtőzik meg az amúgy negatív fennállásban - addig sem a következő pár óra jár a fejében. Meg kell győznie Jungkookot. Ezen áll, vagy bukik minden

☽☼☾

A fene se gondolta volna, hogy a világokat mozgólépcsők kötik össze! Hoseok fejében végig ez jár, ahogy Jimin hátát simogatva rááll a "VISSZA A FÖLDRE" felirattal ellátott lejáró fokaira. A szerencsétlen kis narancs, egyetlen szót sem nyög ki, egészen az utolsó lépcsőkig. Akkor sem tesz mást, csak jól összetúrja Hoseok haját, bambi tekintetével illetve, majd egyszerűen elfordul, és eltűnik a kijáratban, a többiekkel együtt.

Úgy határoztak, nem köszönnek el egymástól - hisz minek? Felesleges nagy felhajtást csapni. Mindenki sok szerencsét kíván a másiknak, majd egyetlen csettintés alatt kerülnek a szükséges helyre, az ő esetükben a kórházakban, hiszen a túlélők még most is altatásban vannak. Egyetlen "sziasztok", és ennyi volt. Eltűnnek, egyesével, pedig Hoseok nagyon vágyik még egy utolsó ölelésre valamelyiküktől, ami megnyugvást hozhat romokban heverő lelkének világára, de mire ez az egész elér a tudatáig, már egy kórteremeben álldogál, aminek tartós némaságát halk szuszogás töri meg rendszeresen.

Rögvest körbepillant, szerencsére nem hülye, nyomban rájön; ez bizony Jungkook kórterme. Mindenhol üdvözlőkártyák, színes, boldog, gratuláló üzenetek nyomait magukon viselő léggömbök tömbkelege. Szerencsére virágokat nem talál, azokat valószínűleg nem engedik behozni, nagy valószínűséggel a fiú pollenallergiája miatt. Tüzetesen átolvasta azokat a mappákat, jobban ismeri az ágyon fekvőt, mint saját magát. Még akkor is, ha alig volt róla infó - valószínűleg azért, mert az minden. Szerencsétlen fiú nem két hete küzd szívrendellenességgel, hanem kínszenvedésekkel járó évek óta - az idejének nagy részét kórházban, vagy otthon töltötte.

Szegény... Olyan megviseltnek tűnik az arca. Bár, biztosan nem olyan jó érzés, ha átrendeznek belülről, valamint nem úgy néz ki, mint aki annyira örül annak, hogy altatásban tartják - ki tudna ennek örülni?

Igazából, ismertették vele, mire kell számítania; az érkezését követő pár percen belül felriad, tehát tudnak majd beszélgetni, a fiú álmában. Azonban, a teste nem észlel majd ebből semmit, azaz, végig fogja szunyókálni, anélkül, hogy tudna róla - valamint, nem fog emlékezni sem a beszélgetésre, sem Hoseokra, egyedül a társalgás lényege marad majd meg számára, ami nagyban befolyásolja majd a cselekedeteit a jövőben. Egyszóval, nagyon összeszedett, visszautasíthatatlan indokokkal kell majd a fiú előtt helytállnia.

Ezerszer lepörgeti magában a már megszámlálhatatlan alkalommal végiggondolt mondatokat, mivel próbálja meg rávezetni a beleegyezésre. Egyáltalán, hogyan kezdjen bele? Hiába, ez a pár perc nem lesz elegendő az egész újratervezéséhez, nem! Valami frappáns kell, olyan, amire nem lehet nemet mondani. Taehyungért fog most fellépni, nem magáért - ezért fontosabb most ez az ügy mindennél.

Épp egy újabb alternatíva ugrik a lelki szemei elé, amibe azonban már - a szó szoros értelmében - belerikolt az elkövetkezendő pár órára választott vitapartnere.

Olyan hangosan, érezhető ijedtséggel sikolt fel az ágyon fekvő, mintha Hoseok egy késsel a kezében, pszichotikus vigyorral hajolt volna az ágya fölé, így, bár hiába hallja csak ő, muszáj a füléhez kapnia a kezét.

- Hé, hé! Nyugodj le, nem foglak bántani, hagyd abba az üvöltözést!

- K-ki maga? Mit akar? Azonnal hívom a nővéreket! - meggondolatlanul kezd fenyegetőzésbe a fiú, minek következtében Hoseok csak frusztráltan prüszköl egyet, közelebb lépve a halálra rémült srác ágyához.

Hihetetlen, minden személyiségjegyét képes felismerni az olvasottak alapján - tényleg elképesztően őszinte a fiú, ezt már az ijedtségének éles hangadásából is leszűrte, de ez csak egy a rengeteg észlelhető tényező közül. Egy relatív nyugtató mosolyt küld az irányába, mindent belead, hogy ne tűnjön olyan borzasztó gonosznak - bizonyára azért sikít a kolléga, mert nem szimpatikus neki egy idegen jelenléte az amúgy magányos kórtermében, az éjszaka kellős közepén.

- Felesleges, aranyom - Halál nyugodtan veti magát az ágy mellett fenntartott székre, a háttámlának dőlve, mintha minden kedd este ebben a kórteremben mulatna, annak ellenére, hogy halott. - Ne sikoltozz, épp alszol, ez pedig csak egy álom.

- Na jó, takarodjon el innen! Hagyjon engem békén, épp most estem át egy transzplantáción, pihenésre van szü-

- Anyám, használd a fejed! Igen, nemrég volt műtéted, szerinted akkor nincs semmiféle fájdalmad, meg csak úgy, mindenféle légzési nehézség nélkül tudsz ordítani, mint valami hülye?

Ó, és Hoseoknak még milyen igaza van! Ha nem is fogadja el, legalább csendben marad, addig a holtnak pedig van ideje eldönteni, mivel induljon neki ennek az amúgy sem túl szokványos beszélgetésnek...

- Figyelj egy kicsit, tudom, hogy ez hülyén hangzik, de nem véletlenül vagyok itt. Te vagy Jeon Jungkook, veleszületett szívrendellenesség miatt egész ideáig lényegében a kórtermekben meg a szobádban éltél, és pontosan három nappal ezelőtt megfelelő szív érkezett a kórházba, és rögvest át is estél a transzplantáción. Hobbid amúgy a sportolás lenne, kosaraztál, mikor még tehetted, mióta korlátozták a lehetőségeidet, dalszövegeket írsz - olyan gyorsasággal pörög a nyelve, mintha előtte lenne épp az akta, és abból olvasná fel a szöveget. Egy frászt, fejből tudja már az egész életrajzát, a magasságától kezdve a követendő diétájáig, mindent.

A fiatal fiú arcára ijedt, értetlen fintor ül ki, egyszerűen nem hajlandó befogadni, hogy nem egy rejtett kamerás show-ban szívatják most meg éppen. A képére van írva minden, amit jelenleg gondol, teljesen elmezavarodottnak érzi magát, pedig alapvetően egy eszes fiú ő - ezzel pedig Hoseok is tisztában van, így elsősorban, magát a helyzetet lesz kénytelen bebizonyítani.

- Tudom, hogy nem érted, de engedd, hogy megmagyarázzam - a másik készséges, de félénk bólintása után megköszörüli a hirtelen elcsukló hangát - Mivel még nem ébredtél fel, biztosan nem tudod, kitől kaptad a szervet. Jung Hoseok vagyok, a donorod. Igen, halott. Nem, nem képzelődsz. Tudom, ne beszéljek hülyeségeket, de hiába értetlenkedsz, ez nem változtat semmit a helyzeten. Ha csak belegondolsz, az előbb akkorát visítottál, hogy beleremegett még a fal is. Ha fent lennél, és ez fizikailag is megtörtént volna, a ti világotokban, akkor már három ápoló tört volna be, hogy mi a frász van, nemde?

A hosszú, de gyorsan ledarált szöveg után megáll, hagyja, hadd ülepedjen a másikban az információ, hiszen maga is tudja, mennyire lenyelhetetlen az ilyesmi - tapasztalta.

Várható volt, hogy beüt majd a csend, és nem is szakad fel sokáig, de teljesen érthető. Feldolgozni, hogy épp egy hulla ül melletted, vagy te magad vagy halott, nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Igazából, maga sem tudja, mennyi időt hagyjon a fiatal fiúnak - mire felkel a Nap, neki vissza kell mennie, lehetőleg győztesen kikerülve ebből az egyelőre elég gyatrán haladó társalgásból. Fogalma sincs, hogy csinálja, de nem akar egyetlen másodpercet sem tovább pazarolni. Nagyon úgy fest, hogy ha bár a pillanatnyi megrázkódtatás még hatással van rá, már sikerül el-el fogadnia, hogy bizony nem a hülyéskedik vele.

- Nem véletlenül jöttem ide hozzád - megnyalja az idegességtől csontszárazra aszalódott ajkait, majd tekintetét lassan vezeti fel egészen Jungkookéig, hogy felvehesse vele a szemkontaktust - Hosszú sztori, a lényeg, hogy miután meghaltam, a szerveim egész hamar szórták szét három ember között. Nos, lényegében, azért élsz, mert én meghaltam. Viszont, van még valamim a földön, amit nem vihetek fel magammal...

☽☼☾ 

Olyan gyönyörű ez a fiú. Hogy a fenében csinálja?! Még mindig nem értem, egyszerűen, ez már egy-két lányt is megszégyenítő szépség!

Jacksonnak teljesen igaza van vele kapcsolatban, sőt, mindenki felől csak pozitívat hallok, ha Ő a téma... Biztosan nem lenne kegyetlen, vagy gonosz, ha csak odamennék, és meghívnám egy kávéra! Jézusom, most komolyan idenézett?

Baszki, ne már! De ciki! Egyenesen rá bámultam, tátott szájjal! Anyám, Hoseok, hogy lehetsz ekkora... Most tuti beégettem magam nála! Gratulálok!

Min mosolyog? Ne mosolyogjon, ez nem mosolyogni-való, tök kellemetlen nekem! A fene egye meg, még egy ilyen helyzetben is képes lennék belefeledkezni a látványába!

Sose leszek elég eltökélt, hogy odamenjek hozzá...

☽☼☾

Jungkook csendben, szinte a lélegzetét is visszatartva figyeli, mit akar ebből kihozni Hoseok, aki láthatóan nincs a helyzet magaslatán... Egyszerűen, csak megint a szembe rohantak vele az emlékei, de nem baj, ez nem akadályoz meg semmit.

Taehyung...

Megrázza a fejét, a haja rögvest úgy, ahogy van, terül szét, és alakul multifunkcionális madárfészekké - mindezt hiába, hiszen nem tudja ilyen könnyen kiverni a gondolatokat elméjéből. Bárcsak lehetséges lenne ez így... Bárcsak.

Hatalmasat nyel, mintha egy egész gombolyagot kellene a torkán leküzdenie, pedig csak annyira ideges, és szomorú egyszerre, hogy kénytelen most bátor férfiként viselkedni. Meg fog törni, ráadásul Jungkook szeme láttára, de, ha őszinte akar lenni magához, akkor bevallja, nem hatja meg, ki látja így, és ki nem.

Eddig még fel sem fogta igazán, hogy örökre elengedni készül Taehyungot.

- Kim Taehyung... életem szerelme - suttogja maga elé halkan, a fejét lehajtva, mit sem érdekelvén, hogy mikor bukkannak elő az elfojtani próbált könnyek - Az a szív érte dobogott, még az enyém volt. Én csak... csak arra kérlek, hogy légy mellette. Igen, férfi, ráadásul nem sokkal idősebb nálad, valamint, most vesztette el az élettársát, de... Én meghaltam azért, hogy te élhess, és hidd el nekem, ha elnyered a bizalmát, azzal... azzal a létező legszebb dolgot hullajtja a sors az öledbe!

- É-én.... nagyon szívesen összebarátkozom vele, ha erre kérsz...

- Nem - határozott hangja csak úgy kettészeli a szobában úszkáló, értetlenséggel vegyülő feszültséget - Nem ezt akarom. Azt szeretném, hogy szeresd. Mindeneddel...

Amint ez elhagyja a száját, mintha ezernél is több, apró gondolat találná őt szíven hirtelenjében. Az összes együtt töltött perc, mintha lehetséges volna, egyszerre pörög le a szeme előtt, erre pedig képtelen emberszerűen, logikusan reagálni.

Azt sem tudja, hova kapja a fejét. Egy időben pörög az első randevújuk képe az utolsó együttlétükével, szinte érzi a hamvas bőrének reggeli illatát, amit annyira szeretett az összebújós együtt alvásokat követően magán érezni. Ajkai égni kezdenek csókja ízétől, lelkét pedig az ezen emlékek foszlányaiból eredő fájdalom azonnal emészteni kezdi.

Bárcsak több időt tölthetett volna vele együtt. Ha nyomorban, szegénységben kellett volna, azt sem bánná. Taehyung az élete értelmét jelenteti, de ő meghalt, szerelme pedig életben van még. Sosem érezheti majd többet ölelésének melegét, szeretetének édes megnyilvánulásait, a csókjában rejlő gyönyör - mindent, ami Őt igazán boldoggá tette, erre a fiúra hagy.

- D-de hát... Ő téged szeret, te-te pedig őt, miért akarod...h-hogy közétek álljak?

- Nem te állsz közénk, hanem az, hogy én már nem vagyok élő többé. Érted? Meghaltam. ő pedig nem élheti le az életét egyedül, engem gyászolva. Az a szív, aminek az életed köszönheted, az övé. Neki adtam. Megígértem, hogy ez a szív csak érte fog dobogni. Akkor állsz kettőnk közé, ha ezt most nem fogadod el! - akaratlanul lesz a hangnem sokkal erősebb, de nem tehet róla.

Talán, most vágják földhöz az amúgy is törött mécsest. Meghalt, nem neki kellene szomorkodnia, hiszen ő holt... Hiába, mondhatják rá, hogy nem vérzik, ha megvágják, és nem érez fizikai fájdalmat, még is könnyeket facsar belőle a biztos tudat - itt a vége.

Tökéletes volt, minden, ami csak kettőjük közös idejéhez köthető. Az összes csók, a táncok, a randevúk, a közös elalvások és ébredések, még a viták is. Hiányozni fog a makacssága, a sértődékenysége, az önbizalomhiánya. Minden apró dolog, ami ő, részemmé vált, és most elszakítanak tőle.

Az elmúlást követő időben semmi nyugodt nincs, ezt Hoseok most már biztosabban állítja bármi eddiginél. Azért születünk, és halunk meg, hogy szenvedjünk utána - de rohadtul megéri. Megéri, ha megismered azt az embert, aki után még szenvedni is szeretsz. Még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy sosem szeret majd többé.

Talán a túl hamar előtörő könnyek, talán az esze vagy az empátiája az, ami Jungkookot bólintásra kényszeríti. Ki tudja, megeshet, hogy tényleg csak segíteni akar ezen a tragikus melákon, aki csak ül az ágya mellett, azt állítva, hogy halott, és könyörög, hogy szerelmét szeresse helyette. Még is igent mond, nem tudja, hogy miért, de azt súgja neki valami, hogy ez a helyes döntés - ez a szív mégiscsak tartozik valahova. Nem, nem a mellkas kellős közepére, sem Hoseok, sem Jungkook testébe. Ez a szív Taehyunghoz tartozik, és nincs joga erre nemet mondani.

- K-kérlek, szeresd mindeneddel, hidd el, sosem okoz majd neked csalódást! Tedd boldoggá, halmozd el mindennel, amivel eltudod! Mindig eljátssza, hogy nem örül neki, és felesleges, de hidd el nekem, sokat jelent neki! Ne hagyd, hogy feladja az álmait, unszold, hogy fejezze be az egyetemet! Öleld át, mikor vihar tombol felettetek... És, Jungkook?

- I-igen?

- Sose hagyd, hogy lekonyuljon a mosolya, mert az övé a leges legszebb a világon.

A fiatal fiú tökéletes választásnak bizonyul, és hiába van darabokban, és érzi úgy, hogy sosem lesz már ugyan az az egy, és egész, nem érdekli - Taehyung nélkül, nem is akar az lenni. Nagyon úgy fest, hogy ez a búcsú, ami gyatra, és kevés, hiszen akkor volna az igazi, ha Taehyung szemébe mondhatta volna még utoljára, mennyire szereti Őt.

A világ egy ilyen mocskosul szar hely, ahol nem választhatod meg a kártyáidat, de ha jókor vagy jó helyen, akkor minden csepp fájdalom, ami a halálod után sem szegődik mellőled, megéri.

☽☼☾

Jung Hoseok két éve halt meg.

Igen, borzalmas belegondolni abba, milyen jelentéktelenek vagyunk. Az, hogy megszűnsz az élők világában létezni, hogy eltűnsz a sok közül, egy elhanyagolható tényező. Nem azért, mert nem számítasz, hiszen nem véletlenül kerülünk a Földre - egyszerűen, csak nem vagy fontos mindenkinek. És ezt realizálni, kibaszottul rossz érzés.

Hoseok csak sóhajtva dől a korlátnak, ahogy bámul le, látszólag a semmibe. Valójában, nem, hogy valamit néz, valakiket! Elképzelhetetlen, hogy a világ felett ilyen pontosan lehet látni, mi folyik odalent, mi? Pedig lehetséges. Ahogy sok minden más is...

Csak nem hiszünk benne. Olyanok vagyunk, mint Hoseok volt - tagadunk, meg puffogunk, meg sem próbálunk belegondolni, mi lesz majd velünk holnap, vagy holnapután, mert nincs értelme. Tudat alatt hiszünk benne, hogy lesz majd következő perc, óra, nap, hét, év.

Hoseok két nagy hibát vétett. Egy; nem is gondolta, hogy vele ilyesmi megtörténhet, és kettő; úgy pazarolta az értékes idejét, ahogy csak tudta. Itt a következménye.

Nem mintha nem lenne boldog, egy frászt nem. Egész megszokható a világ idefent, főleg, hogy ugyan olyan, mint a lenti - csak itt mindenki halt már meg egyszer, vagy kétszer, háromszor, esetleg tizennyolcszor. Megszokható a túlvilág, csak eszeveszettül hiányzik belőle egyetlen dolog; az értelem.

Az lent maradt, épp kéz a kézben járja az utcákat büszkén, boldogan, friss diplomásként, remek eredményekkel. Büszkébb nem is lehetne rá Hoseok! Elképesztő, mennyire belevetette magát az egész tanulás dologba! Mondjuk, elég elszomorító, hogy ehhez meg kellett halnia.

Boldog. Minden terv szerint halad – Jungkook, bár semmire sem emlékezett abból a bizonyos, visszagondolván, elég kínos éjszakából, a lényeg megmaradt neki. Meg kell keresni ennek a bizonyos Jung Hoseoknak valakijét, hogy megköszönhesse, mert... nos, indokolatlanul, de nem is volt szükséges, egyetlen ember sem akart ebbe belekötni.

Hálás Jungkooknak, elképesztően hálás, amiért ennyi türelmet tanúsított, ilyen alázatos volt, és tökéletesen passzol Taehyunghoz. Gyakran figyelgeti, mi van velük éppen, hiszen eszeveszettül hiányzik neki szerelme, akit a mai napig sem tudott kiverni a fejéből, de ez így van rendben.

Élünk, aztán meghalunk, szenvedünk előtte, utána, és közben is.

De nem mind. Boldog leszel, Taehyung. Mert megígértem neked valamit.

- Hé, depi király, mi lenne, ha elszakadnál a korláttól egy fél órára, amíg elmegyünk enni?

- Hoseok, ne csináld, ezt már egyszer megbeszéltük! Az életnek a halál olyan, mint a halálnak az élet! - Yoongi szólal meg először, aztán a még mindig narancsszínben pompázó hajkoronát birtokló Jimin kezd érthetetlen bölcseletek szórásába, amire Hoseok kelletlenül felnevet.

Sosem fogja megérteni, miért játszik vele ilyen ronda játékot az élet, halál, sors, bármi - de legyen az oka akármi, nagyon hálás érte. Ha nincs is mellette, Taehyung boldog, Ő pedig... kapott négy csodálatos embert a halálába, akikkel együtt tapasztalhatja meg, milyen kibaszottul szar módon szép dolog a létezés.